Krisztushoz tartozók az az ablak, amelyen keresztül átvilágít az Isten fénye

NAGYPÉNTEK 2017

Szombathely-Kálvária 2017.04.14.

Edith Stein, a zsidó származású, tudós filozófus, aki katolikus hitre tért és karmelita szerzetes lett. Életét az egyik hitleri koncentrációs táborban fejezte be. Ő írta: „a Krisztushoz tartozók az az ablak, amelyen keresztül átvilágít az Isten fénye. Valahogy úgy, mint templomok festett üvegablakain egykor élt szentek alakjai elevenednek meg, ha átragyog rajtuk a napnak a fénye.”

Csakhogy ezt az ablakot néha meg kell tisztítani, és ebben az esetben a tisztítószer az imádság, a böjt és a könyörület a rászorulókon. Erről szólt a nagyböjt, amely már mögöttünk van, legalább is az idén.

Ha nagypéntek nem lett volna, akkor mindez nem lenne lehetséges. Krisztus keresztáldozata tette lehetővé, hogy kitáruljon a bűnbeesett ember számára a mennyország kapuja és kiáradjon az emberre Isten végtelen irgalma, szeretete.

A nagypénteki keresztáldozat tette lehetővé számunkra, hogy ablakok legyünk, amelyen átragyog az Isten fényének melege a csak magával törődő, és éppen ezért didergő ember számára.

Végig hallgattuk a passiót, Urunk szenvedésének történetét, ahogyan azt a szemtanú, a szeretett tanítvány, János átélte. János volt ma a vezetőnk, aki kitartott az Úr mellett, annak utolsó leheletéig, és mesterének kereszten elhangzott végrendelet alapján anyjául fogadta Máriát, Mesterének édesanyját.

Ma a világ egyetlen katolikus templomában sincs szentmise. A liturgia középpontban a Golgota oltárának az áldozata van, a keresztáldozaté, ahol az ártatlan bárány, mint áldozatot bemutató és áldozat is egyben feláldoztatott mindannyiunkért, mert szeretett bennünket.

Pilinszky János írta:

„Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Már geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes kiszolgáltatottságnak és elhagyatottságnak ama metszéspontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyermekkor keresztje. Félelemből és bizalomból ácsolták. A második kereszt a kamaszkoré. Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. A harmadik a felnőttkor keresztje, minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Most kell beilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Most kell leginkább ellenállni a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Az utolsó kereszt az öregkoré. Olajfák kertje, agónia a neve”.

Eddig a Pilinszky idézet.

A történet szerint volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:

- Ne menj egyedül, várj, én, majd elviszlek!

- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell, – mondta a száj, és ő is menni akart.

- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.

A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.

- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.

- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell, hogy egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.

A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.

A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.

- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Mit adjunk neki?

- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.

Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára tovább mentek.

Az utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.

Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.

- Odamegyek- mondta a láb.

- Sír! – mondta a fül

- Miért sírsz? – kérdezte a száj.

- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.

A szív nagyon szenvedett. Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

Elbújtam, mert félek tőled, mondta az ember, amikor bujdokolva hallotta meg a szót: Ádám, hol vagy? Ekkor, odaát az örökkévalóságban így szólt a Fiú az Atyához. Emberlábam lesz, hogy elmenjek, és megkeressem, emberszemem lesz, hogy meglássam őt, és amely érte könnyet hullat, ember kezem lesz, amely őt átöleli, emberszám lesz, amely majd azt mondja neki: Isten szeret téged és haza vár!

Emberszívem lesz, amely nagyon szereti őt.

Ez az emberláb és emberkéz most átszögeztetett, az emberszívet átdöfte a lándzsavas, és mindez azért mer nagyon szeretett.

Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (3,20).

A festő kisfia megszólalt:

Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr

Jézus nem is tud bemenni!

Csak akkor mehet be – magyarázta az apja –, ha belülről kinyitják az ajtót, és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset. Hiszen olvashatjuk:  „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.”

Nagypéntek van. Valaki nagyon zörget. Aki érted adta életét. Nyisd hát ki az ajtót, hogy bejöhessen és otthonra leljen nálad.

okéatya