A ÉV NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA
Szombathely-Kálvária 2017. március
25-26.
Látni… Van ennél
nagyszerűbb?
Látni: hogy zsendül kinn a fű,
látni: hogy árad fönn a fény
bimbók, faágak erdején!
Csodálni nyíló kék eget,
rügyet, virágot, életet.
Látni a mindig új csodát:
anyát gyerekkar hogy fon át,
fénylő szemet, mely elbűvöl
s tükröz… Van ennél szebb tükör?[1]
Valamikor
a negyvenes évek elején, hogy eljusson Isten üzenete az egyháztól elszakadt munkássághoz,
Suhard, párizsi bíboros érsek Henri Godin és Yvan Daniel a mnkásifjúság
lelkipásztorai javaslatára párizsi misszó
címmel megalapította a munkáspapok intézményét.[2] Ennek a lényege,
hogy a felszentelt papok nem a hagyományos plébániákon végeznek papi munkát,
hanem, megfelelő kiképzés után gyári, dokk, vagy bányamunkásként dolgoznak,
ahol nem tudják, hogy ők kicsodák. Csak bizonyos idő után fedik fel magukat,
amikor már megnyerték a munkások bizalmát. Teszik ezt azért, hogy az egyháztól
eltávolodott munkások bizalmát megnyerjék, és hiteles legyen előttük Isten
üzenetének a hirdetője. Tették ezt abban a reményben, hogy a közülük valóktól,
jobban elfogadják Isten üzenetét. Később Róma betiltotta a működésüket
különböző okok miatt.
A
hatvanas évek végén alkalmam nyílt belekóstólni a munkáspapok életébe.
Látogatóban jártam Németországban a Ruhr vidéken, ahol megismerkedtem Fritz-el,
egy domonkos rendi munkáspappal, aki bányászként dolgozott. Kérésemre, látni
akarva az ő papi tevékenységének a színterét, és természetesen saját
felelősségemre, eltölthettem vele egy műszakot egy szénbányában, többszáz méter
mélyen a föld alatt.
Ami
először újnak, izgalmasnak és érdekesnek tűnt a föld felszínén, odalent, több
száz méterre a odalent, egyre nyomasztóbbá vált. Függőleges aknán ereszkedtünk
le a bányába, teljes bányász felszereléssel. Ő elment valamerre, ahol dolga
volt, engem pedig ott hagyott, igaz csak pár órára, szénfejtő bányászok között.
Ekkor éltem át életemben először a teljes kilátástalanság állapotát. A
szénfejtés zaja, a szénpor, a szűk hely, a bányalámpák gyenge világossága, a
velem nem törődő szénportól fekete emberek, az az érzetet keltették, hogy most
a föld mélyén, be vagyok zárva, ahonnét nem tudok szabadulni. Vágytam a szabad
levegőre, a fák, füvek, kék ég és a házak látványára.
Valami
hasonlót ehhez élhetett át az a születésétől vak ember, akivel, a mai
evangélium elmondása szerint, Jézus találkozott. Isten csodaszép világának a
látványa nem létezett számára. A szavak a színekről és formákról nem
jelentettek neki semmit. Koldult, mert betevő falatra szüksége volt.
Meglátva
a vak koldust, a Jézus körülvevő emberek azon kezdtek vitatkozni, hogy vajon ki
vétkezett, ő, vagy a szülei. Úgy gondolták, s ez benne volt az akkori idők gondolkodásában,
hogy a testi fogyatékosság Isten büntetése valakinek a vétke miatt. Meg is
kérdezték Jézustól, hogy ő vétkezett-e vagy a szülei? Jézus válasza meglepő. „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem
Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne.” Azután minden kérés nélkül
nyálával sara csinált, bekente a vak szemét, elküldte, hogy mosakodjon meg a
Siloe forrás vizében. A vak megtette, és megnyílt a szeme.
Olyan
világban élünk, ahol, ha nem is annyira a fizikai, bár a szemorvosi rendelők
mindig zsúfolásig tele vannak, sokkal inkább lelki - szellemi vakság lesz egyre
erősebb. Ez talán azért van, mert szellemi környezetünk arra kényszerít
bennünket, hogy csak horizontálisan nézzük a világot, ne tekintsünk fel az
égre, és ne is tegyünk fel ilyesféle kérdéseket, „na, és mi van azon túl? A látható, az űrhajóval bejárható világon? Még
azon túl is, ameddig a szem lát ember alkotta műszerek segítségével?” A látható, az érzékeinkkel megtapasztalható
világon túl? Sokak életritmusa, ellustult gondolkodása, belefeledkezése az
anyagiakba, az információ özönbe, képes az embert szellemileg és lelkileg vakká
tenni.
Tudomásul
kellene vennünk, hogy a tudomány minden fejlődése dacára, megismerésünk
korlátozott. A technika szédítő fejlődése elkábít, és azt sugallja: ez minden,
ez a te világod, ebben érezd jól magadat. Sátáni gondolat ez, amely, mint egy
titokzatos kéz, le akarja takarni a látásunkat. A tudomány eredményei is azt
sugallják, hogy az ember lassan ura lesz a természet erőinek. Aztán egy
földrengés, egy cunami, vagy akármilyen más természeti és emberi
felelőtlenségből fakadó katasztrófa rádöbbent, hatalmas erők működnek,
amelyeket nincs hatalmunkban megállítani.
A
vakság állapota ez, a szellemi és lelki vakságé…
Úgy adatott,
hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyik korábbi elnökével, Vizy E.
Szilveszterrel hozott össze az élet Budapesten. Kis társaság volt együtt, ahol
papok és világi tudósok, a tudomány és a hit kérdéseiről beszélgettünk. Vizy E.
Szilveszter hívő ember volt. Elmondta, hogyan éli meg a tudás és a tudatlanság
állapotát. Képzeljük el, mondta, hogy a tudás, az ismeret, egy folyton táguló
gömb, amely annál nagyobb lesz, minél többet tudunk. De minél több lesz a
tudásunk, annál nagyobb területen érintkezik az ismeretlennel, azzal, amit még
nem ismerünk.
Két
lehetőség van, folytatta, vagy a fantáziánkkal behatolunk oda, amit nem tudunk.
Ezt tették az emberek Jézus Krisztusig. Nem volt olyan őskori lelet, magasabb
szintre eljutott kultúra, amely, az ember természetfeletti vágyából fakadóan,
meg ne alkotta volna a maga Isten – világát. Így volt ez addig, amig el nem
jött valaki odaátról, és ez Jézus Krisztus, aki, aki hiteles tanúként nyitotta
fel az ember szemét Isten természetfeletti világára, amelyet az ősbűn okozta
vakság okán, képtelen volt látni.
Igazában
ekkor értettem meg, hogy a tudomány csak az anyagi világnak a dolgait fedezi
fel. Isten világára Jézus Krisztus nyitotta meg az ember szemét.
A föld
mélyén rekedt bányászok, hosszú idő után elveszíthetik látásukat, mert a
szemüket nem érik ingerek. Valahogy így van azokkal is, akik nem nyitogatják
szemüket a természetfeletti világ felé. A vasárnapi szentmisén való részvétel,
a szentségekhez járulás, az imádság, Isten akaratának elfogadása, a szentírás
olvasása, és még sok más alkalom, betekintés lehet Isten csodálatos világába.
Nem más ez, mint a természetfeletti világba belelátó szemünk működésének
életben tartása.
S húnyt szemmel látni meg olyant,
amit nyitott szem nem mutat,
amit öt érzék elszalaszt,
mit nem mutathat meg csak AZ,
AKI teremtett és teremt
közelvalót és végtelent,
harmóniát és színeket,
látó szemet és szíveket:
meglátni ŐT, megsejteni
s NEVÉT csodálva ejteni![3]
A mai
szentmise evangéliumában Jézus nem csak a született vak segítségére sietett,
hanem a mi segítségünkre is. Nyitogatja a szemünket, hogy felismerjük, ő az,
aki világosságot, fényt, melegséget és szeretetet hozott zord világunkba. „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a
világnak”[4].
üzeni ma Jézus és hozzáfőzi: „Én vagyok a
világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz
az élet világossága”[5].
A saját
érdekünkben érdemes Jézus fényében látni önmagunkat, és látni a világot.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése