"Hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején”

2016 A ÉV NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2017. március 11 – 12.

Sajtóhír 2016. január 31-én:

2016. január 24 – 31 között rendezték meg a Fülöp szigeteken az 51. Nemzetközi Eucharisztikus világkongresszust. Itt jelentették be videoüzenetben Ferenc pápa, hogy a négy év múlva esedékes Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus 2020-ban Budapesten lesz. Ismeretes, hogy az eucharisztia az oltáriszentség most már nemzetközileg is ismert neve.

Az előkészületek Magyarországon is megkezdődtek, amelynek a szervezésen túl lényeges eleme a kapcsolat elmélyítése az oltáriszentségben jelen lévő Jézussal. Erre hívja Erdő Péter bíboros hazánk minden katolikusát. Ennek jegyében szeretnék mindenkit meghívni egy lelki zarándoklatra a mai szentbeszédben.

Jézus nem hegyi túrára vitte el Pétert, Jakabot és János, amikor „fölment velük egy magas hegyre.” Sőt még annál is magasabbra, égi magasságokba emelte őket azzal, hogy átélhették annak a másik világnak a valóságát, ahonnét a Mester jött, és amelyről tanúságot tett. Hogyan is írta József Attila az Ars Poetica című versében?

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Ezzel a mondattal „hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején”, valamiképpen a Tábor hegy élményét fogalmazta meg akaratlanul is. Mert hiszen csak „belehörpintett” mindössze csak egy kornyit a soha el nem múló „valódi világnak” a valóságába a három kiválasztott apostol. Átélték az egész embert átjáró és magával ragadó élményt, ami semmiféle földi tapasztalathoz sem hasonlítható. Ez „felragyogtatta előttük az életet és a halhatatlanságot”.[1]

Mennyi ideig tarthatott ez a pár sorban leírt élmény nem tudható, hiszen egyik evangélista sem említ időmeghatározást. Lehet, hogy csak egy végtelennek tűnő pillanat volt. Itt a földön, a tér – idő világban, csak az események egymásutánjával tudunk leírni valamit. Ami odaát van, ahol nincs tér és nincs idő, nem egymásután van, hanem egy végtelen pillanat, azt a mi időfogalmainkkal nem tudjuk kifejezni. Ezt elképzelni nem tudjuk, legfeljebb csak fogalmunk van róla, de tapasztalatunk nincs. Ennek a három apostolnak viszont megadatott, hogy Jézust lássák ragyogónak, egy másik, ugyancsak valódi világ törvényei között. Bepillantottak a dolgok mögé, ahol Jézust fenségesnek látták, egy másik, ugyancsak valódi világ törvényei között otthonosan mozgónak.

Máté természetfeletti tapasztaltra irányítja a figyelmet azzal. hogy megjegyzi „a „hely elhagyott” volt. Ezzel is érzékeltette, a természetfeletti világot nem lehet megtapasztalni a lármás és zavaros világban. Kell hozzá a fizikai csend, a nyüzsgésmentes hegyi világ, ahol csak a szél süvölt és a felhők vetnek hangtalan árnyékot a tájra. Efféle helyekre vonulhatott vissza Jézus is, amikor mélységes mély és szent imában teremtett kapcsolatot az atyával.

De mit tegyen a városi ember, ahol dübörögve száguldanak a gépek? Ahol a lakásban a technikai világ fejlődésének következtében alig van olyan pillanat, amikor el ne érhetne el valakit egy üzenet, egy telefoncsörrenés.

Túrmezei Erzsébet írta egyik versében:

Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben, és feladatokban,
ott szenvedésben és kisértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk - a csendben![2]

Te sem tudsz semmit mondani, ha a másik állandóan beszél. A lelked hangja elvész a nagy zsivajban… Jézus hangja is csak ott erősödik fel, ahol az ember képes arra, hogy csendet teremtsen magában és maga körül, és engedje szóhoz jutni az Istent.

Egy gyönyörű versben olvastam, amelynek a címe Isten csendje:

A rózsa: Isten beszéde

Szirmai: puha szótagok.

Virág-fején varázs csendül…

s pille is száll-

hallgatok.[3]

Megadatott, hogy nekünk is meglegyen a Tábor hegyünk, ahol nem csupán szent szertartások emelik lelkünket az Istenhez, hanem folyamatosan, 24 órában, éjjel és nappal jelen van Jézus a kenyér színében.

Valahol az a különbség köztünk és Jézus között, hogy bár minden keresztény fényre hivatott, bennünk mégis „újra termelődik” a sötétség, mert hatással van ránk a környezet, amely ontja a sötét és hazug eszméket szakadatlanul. A fényre születtünk, mégis beárnyékolódunk, elsötétedünk.

„Ti vagytok a világ világossága”[4] hallottuk néhány héttel ezelőtt az evangéliumban. Arra szólít fel, hogy „a világosság fiai legyetek.”[5]

Kihívás, feladat, lehetőség… folyamatosan magunkba szívni a világosságot, ami csak akkor lehetséges, ha kitesszük magunkat Isten fényének.

Téli – tavaszi vasárnapokon, ha kisüt a nap, máris tele van itt Szombathelyen a csónakázó tó környéke, mert áhítjuk az áldó nap fényét és melegét. A templomban is ott van az Úr, a lélek áldó napja, amely szüntelenül árassza a lelket melengető fényt. Csak éppen ki kellene tenni magunkat e fény életet adó erejének.

Jézus egy magas hegyre vitte fel az apostolokat. Egy magas hegycsúcsról mindent másként lát az ember, akkor is, ha éppen nem födi hó, és ragyogó napfény öleli körül. Ha kiszakadunk a város zajából, monoton, mindennapi zakatolásából, amikor hegyre megyünk kirándulni, szinte már utunk kezdetén ragyog az arcunk. Ilyen csúcsokra, csúcsélményekre van szüksége a mai embernek is, hogy csendet teremtsen önmagában, hogy szemlélődjön, hogy teleszívja a tüdejét friss levegővel az istenszeretet környezetében, hogy hallgasson és imádkozzon. A hegy hívogat minket, mint annak idején Mózest, Illést, a prófétákat és a remetéket, mert Isten nemcsak meg akar nyilatkozni előttünk, hanem ragyogóvá akar tenni minket, hogy sokáig éljünk ezekből a tapasztalatokból.

A mi táborhegyeink a templomaink, ahol bemutatjuk Isten népének közösségi áldozatát, a szentmisét. Ahol 24 órában jelen van Jézus. Bármikor bárkit fogad, akár többet is, mégis mindenkivel személyes a találkozása.

Jézus kísérői alig akartak lejönni a hegyről. Ott akartak maradni, lakni, sátrat építeni. Mégis vissza kell térniük a városba, a hétköznapi élethez. Az ünnep csak arra való, hogy több erőnk legyen a köznapok sorában, hogy megerősödjünk, hogy ki ne dőljünk, hogy „feltankoljunk”.

Tépett világok, tépett emberek

Bódult zűrben kerengnek.

Jöjj drága testvér, add a kezedet:

Mondjunk ma csendet.

Az édes Isten nagy meleg kezén

Megbú két árva lélek:

És elcsitul és orgonálni kezd

A zűrös élet.[6]

okéatya

---

[1] 2Tim 1,10

[2] Túrmezei Erzsébet A harmadik

[3] Vasi Ferenc Zoltán Isten csendje http://iroklub.napvilag.net/taginfo/3629

[4] Mt 5, 14

[5] Jn 12, 36

[6] Sík Sándor Csend