„A szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közötti időtlen csend.”

A ÉV ADVENT 2016 2. VASÁRNAP

Szombathely – Kálvária 2016. 12. 04.

 

Ingmar Bergmann, svéd filmrendező írta önéletrajzi írásában, a Laterna magica – ban: „Egész tudatos életemben küszködtem fájdalmas és örömtelen viszonyommal az Istenhez. Hit és hitetlenség, bűn, büntetés, kegyelem és kárhozat számomra megkerülhetetlen realitások voltak. Imáim bűzlöttek a szorongástól, az esedezéstől, az átkozódástól, a haláltól, a bizakodástól, a csömörtől és a kétségbeeséstől: Isten szólt, Isten hallgatott, ne taszíts el Színed elől”

Az Úrvacsora című filmjében feldolgozza Bergmann az Isten csendje témát. Idézet a filmből: „Krisztus igazi szenvedése abban állt, hogy

mindenki elhagyta, hátat fordított neki, még az Atya Isten is:

És a legrosszabb még nem ez volt. Amikor Krisztust a keresztre feszítették, és ott függött kínjai között, felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Akkorát kiáltott, amekkorát csak tudott.

Azt hitte, hogy mennyei atyja elhagyta. Azt hitte, hogy mindaz, amit prédikált, hazugság volt. Krisztust iszonyatos kétségek gyötörték néhány perccel a halála előtt. Hát nem ez volt a legborzalmasabb szenvedése? Az Isten csendje.

Joggal kérdezhetnék, hogyan kerül ide, advent elejére, ez a nagypénteki téma. Az összefüggés abban van, amit a mai evangéliumban ezt olvastam

„Azokban a napokban megjelent Keresztelő János, és ezt hirdette Júdea pusztájában.” János saját magát „pusztában kiáltó” szónak mondta.

Márpedig a Szentírásban a puszta az Isten csendjének a világa. Ha

valamire fel akarja készíteni az embert, kiküldi a pusztába, a magányba a „valódi események” megkezdése előtt,. Furcsa, de így van, „meg kell halni”, mielőtt fel lehetne támadni.

A puszta a megpróbáltatás, az önvizsgálat, az összetöretés és az Istennek való teljes átadás helye. Ahol Isten összetöri az önbizalmat, hogy fölváltsa azt az Istenben való ezerszázalékos bizalom. A puszta Isten számára az a közeg, ahol zavartalanul átvilágítja életünket, hogy láthatóvá váljanak önző vágyaink és törekvéseink.

Hosszú folyamat ez, amely akár évekig is eltarthat. Végül előjön ebből az ember összetörve, de szelíden és megtisztítva. Így válik az ember alkalmassá arra, hogy tegyük, amire az Isten meghívott, ami örök célja velünk.

Miért van erre szüksége az Istennek? Miért jó ez neki?

Ez nem Istennek jó, ez az embernek jó, akikből ki akarja hozni mindazokat az értékeket, amelyek ott szunnyadnak benne. Ezek pedig egészen biztos, hogy nem azonosak az adott kor társadalmi környezete által kikiáltott trendi dolgoknak.

Gondviselés művének tartom, hogy Isten pont adventben „teszi elénk” ezt a puszta témát. Így karácsony előtt, mert ilyenkor hajlamosak vagyunk átesni a ló másik oldalára: belevetni magunkat a karácsonyi forgatagba, csakhogy megvásároljuk a pénztárcánkhoz leginkább passzoló ajándékot szeretteinknek. Aztán következik a karácsonyi hajrá, a sütés - főzés, meg mindenféle karácsonyi „kelléknek” az előteremtése, aminek végén fáradtan rogyunk le a karácsonyi vacsorához.

Bármennyire nem szokás manapság, mégis, saját érdekünkben, jó lenne egy kicsit leülni és elgondolkodni életünk dolgairól. Meghányni – vetni azokat Istennel és önmagunkkal. Sok mindent fel kellen így dolgozni. Csak lenni behunyt szemmel, hagyni, hogy „kifolyón” belőlünk az a töméntelen feszültség, amely rabságban tart és rátelepszik az idegrendszerünkre.

Boldogok azok, akiknek fontos a templomi csend és részvétel a szentmise misztériumában. Gyónásra várók valamelyik templom titokzatos csendjében, miközben a lelkiismeret fénypásztája bevilágítja lelkük legmélyebb zugait. Akik eljutnak odáig, hogy Isten szemével lássák önmagunkat és életünket.

Ez lesz az a pillanat, amikor a csendnek súlya van. Amikor a csend az úr, ami betakar. És ebben a csendben ott van az Isten.

Isten, ha akar, bárhol, bármikor, bármilyen élethelyzetben találkozhat az emberrel. Mégis a biblia az Istennel való találkozás helyéül a „pusztát” jelöli meg. A pusztában találkozott Mózessel az égő, de el nem égő csipkebokorban, meg számos prófétával, de magával az ember Jézus is, akit „pusztába ragadott a Lélek, hogy megkísértse a sátán.” Ha Jézus imádkozni akart, vagyis fel akarta venni a kapcsolatot küldőjével, az Atyával, magányos helyre vonult vissza, megkeresve és megtalálva mindenütt a maga pusztáját.

Ő tudta, hogy Isten szereti a bizalmas, meghitt, senki által nem zavart intim együttléteket. Ez pedig azt jelenti, ha Istennel találkozni akar az ember, biztosítania kell a találkozás zavartalan feltételeit.

A „puszta tapasztalat” legismertebb példája a szentírásban, az Ószövetségben Mózes esete. Egész addigi életét a fáraó palotájában töltötte. De amikor Izraelitaként szembesül azzal, hogy népének egyik fiát egy rabszolga hajcsár kínozza, „saját erejével” lép fel és megöli a rabszolga hajcsárt. Életét menteni arra kényszerül, hogy a pusztába meneküljön és ott egyszerű pásztorként töltsön el 40 évet. Itt jelenik meg neki aki azt mondta magáról „én vagyok, aki van” az égő, de el nem égő csipkebokorban. Majd átformálja át Mózest egy történelmi feladatra, népének kiszabadítására az egyiptomi ragszolgaságból.

Szent Mártonról nagyon sokat beszéltek, és bizony fölöslegeseket is, a jubileumi év kapcsán. Életrajzának elején kortársa és életrajzírója, Sulpicius Severus megjegyzte „midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott.”[1] Püspökké választása után „egy ideig a temploma melletti kis cellájában lakott, majd midőn már nem tudta elviselni a látogatók zavaró sokaságát, a városon kívül körülbelül kétmérföldnyire, remeteséget épített magának. Ez a hely annyira elhagyatott és magányos volt, hogy nem kívánta már a sivatag magányát.”

Sulpicius Severus hosszabb időt töltött Mártonnál, amiről többek között ezt írta: „Soha nem múlt el olyan óra, se olyan perc, amelyet ne szentelt volna az imádságnak és ne töltött volna szent olvasmánnyal, de még az olvasás vagy más tennivaló közben sem hagyott fel az imádsággal. Mint ahogy a kovácsoknak az a szokásuk, hogy munka közben az üllővasra mintegy pihenésképpen is ráütnek, úgy Márton még akkor is mindig imádkozott, ha látszólag mást csinált.”[2]

Könnyű volt neki mondhatnánk, a mi életünk egy nagy rohanás. Bizony az. S eközben felőrlődünk, elkopunk, és itt hagyjuk ezt a földi világot anélkül, hogy megízleltük volna annak a szépségeit is. Gyönyörű mondatot került elém nem is olyan régen: „a szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közti időtlen csend.”[3]

József Attila írta az Óda című versében

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

A Mindenség bennünk lakik, a nagybetűs Isten, ha van hova fészkelnie magát, ha megadatik neki a csend, a lélek csendje. Így advent idején ennek is itt lenne az ideje.

okéatya

---

[1] Sulpicius Severus Vita Martini 2.

[2] uo. 26

[3] Sarah Garden - Álmodunk