„Ne csupán sodródj az időnek szárnyán!” ( Aranyosi Ervin)

2016 Advent 2. hete hétfő

János, aki magát „pusztában kiáltónak” nevezte, önmagához hűen

a „pusztában” működött. A Mennyei Atya és az ember találkozási helye.  Keresem az okát, hogy Istennek miért a puszta „fogadó szobája.” Miért nem a jeruzsálemi templom, ahol nyüzsög a nép? Vagy a Szent Péter tér Rómában…

Az Isten előtt igazán fontos dolgok a csendben születnek, és nem a kamerák kereszttűzében. Az adventi csendben. A Szentség csendjében. Csendben születik az élet is. Mindkettő. A természetes is, a természetfeletti is. Isteni is, meg az emberi is. Márpedig ennél fontosabb nem igen van a tér – idő világában.

Ady úgy éli meg az Úr érkezését, mint, aki „nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel.” Meleg öleléssel. Erőt adó öleléssel. Bíztató öleléssel. Új életet felcsillantó öleléssel. Ebben az ölelésben benne van, amit a szó kifejezni nem tud: a létezés mélyében gyökerező együvé tartozás. A teremtő és teremtmény, Isten és az ember elválaszthatatlanul összetartoznak.

Az ember az Atya tükörképe. A képére és hasonlóságára alkotott teremtmény. Ezért nem veszhet el… Az Atya nem engedi, hogy bárki is elpusztítsa, tönkre tegye, megtiporja a „képe mását”. Küldte Fiát erős megbízással: szeresd őket a halálig, a kereszthalálig, mert meg akarom menteni őket.

„Hozzám tartozol, ahogyan jó a rosszhoz, Hozzám tartozol, ahogyan fény az árnyhoz!” Dalolta egykor Máté Péter a slágert. Az Atya jó, és az ember a rossz, az Atya fény, és az ember az árnyék. Nem az Atya árnyéka. Neki nincs árnyéka. Ebbe az árnyéktalan létébe hív meg engem is, téged is, mindenkit, aki a test – lélek ember. A képe mása. Az Atyáé.

Az adventi sötétbe az Atya fénye hasít bele: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad.”

Mindez történik a „pusztában”, intim együttlétben az Atyával. Mindeközben kezébe vesz, próbának vet alá, átformál és megtisztít. Összetör minden fölöslegeset. Összetöri az önbizalmat, hogy fölváltsa azt az Istenben való ezerszázalékos bizalom. Átvilágítja életünket, hogy láthatóvá váljanak és kiégnek önző vágyaink és törekvéseink.

Ha mindez nem történik meg, akkor nem történik semmi, mert marad minden a régiben, a régi önző ember, és sehol sincs a Fiú képére alkotott új teremtmény.