Ferenc pápa:
„Az egyházban ellenállás figyelhető meg a Szentlélek
meglepetéseivel szemben, amikor új helyzetek adódnak. Ő azonban segít nekünk,
hogy legyőzzük az ellenállást, és tovább menjünk, biztosan haladva Jézus útján.”
Barát József írása
2016.
március 28.
A tabudöntő felelőssége
Dr. Beer Miklós 2003 óta a váci egyházmegye püspöke,
korábban az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektora volt. Minden reggel 6
órakor az uszodában kezdi a napot, és bármilyen sok is a dolga, pár percet
mindig szakít a püspöki palota kertéjben tartott galambjaira, birkáira és Misu
szamárra. Elkötelezett környezetvédő: csapvizet iszik, közelre kerékpárral,
távolabbra vonattal jár. Meggyőződése, hogy a cigányság felemelése össznemzeti
feladat, és úgy véli: a menekültek befogadásából Magyarországnak is ki kell
vennie a részét. Sokan állítják, hogy itthon ő képviseli legkövetkezetesebben
Ferenc pápa elveit.
– Püspök úr! Legnagyobb nemzeti ünnepünk után és a
legnagyobb keresztény ünnep előtt beszélgetünk. Kezdjük az elsővel. Mit szól a
pedagógustüntetéshez, ahhoz az eseményhez, amely a legtöbb résztvevőt vonzotta
idén március 15-én? Mit gondol a követelésekről és arról a kritikáról, amely az
egyházakat érte?
– Nyilvánvaló, hogy nagyon sok hiba történt az
oktatásügyben. De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Édesanyám is pedagógus
volt, és ő szokta mondani: az egyik legnehezebb hivatás a gyermekeket emberré
formálni. De ugyanakkor a legszebb is, amely maradandót hoz létre. Én például
most, 73 évesen is hálával gondolok tanáraimra, köztük drága tanítónénimre,
Anci nénire, aki a Bakáts téri iskolában írni, olvasni tanított. Tudjuk, ebben
a szakmában küszködni kell az adott korszak uralkodó szokásaival, az adott kormányzat
nevelési elveivel. És mindig vissza kell térni a legfontosabb sarokpontokhoz: a
gyermek iránti türelemhez, az áldozatos figyelemhez és persze a szeretethez.
Kétségtelen, hogy sok hiba történt. A központosítás nyilvánvalóan túlzott volt,
a helyi igényektől elszakadtak a döntési jogkörök. Az adminisztráció
valószínűleg túlburjánzott a szükséges mértéken, bár kétségtelen, hogy a
pedagógusok munkáját is minősíteni kell, és az önminősítés is lehet hasznos.
Bennem az elmúlt napok eseményei mégis ambivalens érzéseket váltottak ki.
Szerintem ugyanis mindig vissza kell ülni a tárgyalóasztalhoz. A konfliktusok,
véleménykülönbségek rendezésének módja egy civilizált társadalomban a
párbeszéd. A nevelés az egész társadalom közös ügye, és amikor ilyen fontos dolgokról
van szó, nem szabad, hogy az indulatok elsodorjanak minket. Tehát a tüntetés
arrogáns felhangjai engem nagyon bántottak, nem beszélve arról, hogy voltak
olyan bántó kitételek is hogy „ki az iskolából a papokkal”, hogy „az egyház
szégyellje magát”.
– Az egyházzal kapcsolatos legélesebb kritikát az
Igazgyöngy Alapítvány vezetője, L. Ritók Nóra fogalmazta meg, akinek szavait
egész élete, a cigány gyerekek ügyének kiemelkedően eredményes képviselete
hitelesíti. Ő nem mondta, hogy „ki az iskolából papokkal”, elfogadhatatlannak
tartja viszont, hogy az egyházi iskolák elutasítják a cigánygyerekeket. Az ön
véleménye nagyon fontos erről, mert egyházában ön állt ki harcosan a romák
megsegítése, integrációja mellett. Igaza van-e tehát az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének
akkor, amikor többet vár az egyházi iskoláktól a cigány gyerekek képzésében,
nevelésében?
– Igaza van. Engem is elszomorít, hogy az egyházi
iskolák az elitképzés felé vették az irányt. Lehetőségeim szerint mindig
elmondom, hogy a felvétel során bizonyos számban, bizonyos arányban ki kellene
nyitni a kaput a romák előtt. Persze ez is sokkal bonyolultabb, mint amilyennek
első ránézésre gondolhatnánk. Az egyházak ugyanis a jelenlegi iskoláik legalább
felét nem akarták átvenni, de a polgármesterek erőltették a váltást, szinte
könyörögtek érte. A kérések többségét teljesítettük, pedig mindnyájan tudjuk,
ha kevés gyermek születik, akkor kár a forrásokat sok iskolában
szétforgácsolni. Tény viszont: ahol átvettünk iskolákat, ott a környékről
elszívjuk a nem cigány gyermekeket, akiknek aránya tehát növekszik az állami
iskolákban. Ez engem is nagyon bánt, hiszen egyik szívügyem a cigányság
nyomorúságának enyhítése, az iskolák szegregálódása pedig éppen az ellenkező
irányban hat.
– Ha már a nyomorúságnál tartunk, volt a közelmúltban
egy kezdeményezés: a nemzeti minimum. A cél az volt, a pártok fogjanak össze,
hogy Magyarországon egyetlen gyermek se éhezzen. A megállapodást végül a
kereszténydemokrata párt akadályozta meg. Kívülálló számára ez nem látszott nagyon
keresztényi cselekedetnek. Mit gondol erről?
– Sajnos nem követtem olyan közelről ezt az ügyet,
hogy felelős véleményt formálhatnék róla. Viszont magam is fontos nemzeti
ügynek tartom, hogy Magyarországon egyetlen gyermeknek se kelljen éheznie. Ezt
azonban összekapcsolom azzal az elvvel, hogy abban segítsünk a nehéz sorsú
családoknak: jussanak munkahelyhez, váljanak képessé arra, hogy gondoskodjanak
önmagukról. Mindig tartok attól, amikor valamilyen kampánnyal próbálunk letudni
egy bonyolult feladatot.
– Persze, hálót adjunk, ne halat! Csak a gyereknek
addig is ennie kell, amíg a szülei végre megtanulnak halászni. Kérdezek mást:
ön lát-e kapcsolatot az egyház legfőbb értékei és a kereszténynek nevezett párt
gyakorlata között?
– Engem mindig zavar a címkézés, ahogy az öncímkézés
is. Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról: a népvándorlás kapcsán gyakran előjön
az aggodalom, hogy mi lesz a keresztény Európával, keresztény értékeinkkel.
Hadd idézzem Ferenc pápa kérdését: mi teszi kereszténnyé Európát? A templomok,
a keresztényi ihletésű kulturális emlékek sokasága? Vagy inkább a keresztényi
tettek? Azt meg jól látjuk, hogy az igazi értékek – az élet védelme, a család
szeretete, a szolidaritás, a teremtett világ törvényeihez való igazodás, a
szeretet megnyilvánulásai – minden nagy vallásban megjelennek. Amit pedig mi
keresztény Európának nevezünk, sok jelenségében, reflexében belekövesült saját
önzésébe. Fenntartással fogadom tehát, amikor politikai szereplők kereszténnyé
címkézik önmagukat. Azért sem tölt el örömmel az ilyen önminősítés, mert nem
erősíti az egyház és az állam szétválasztásának fontos elvét.
– Önt konferenciákon gyakran látni olyan
személyiségekkel, akiket a baloldalhoz szokás kötni. Legutóbb Lengyel Lászlóval
beszélt egy fórumon, de volt eset, amikor egyszerre hívott meg két
szocialistát, Andor László volt uniós biztost, Hegyi Gyula volt európai
parlamenti képviselőt egy zöld EP-képviselővel, Jávor Benedekkel és Pogátsa
Zoltán újbaloldaliként emlegetett közgazdásszal. Miért tartja fontosnak, hogy velük
közösen is kifejtse gondolatait?
– Mert a párbeszéd híve vagyok, s aki megtisztel
gondolataival, annak saját gondolataimmal felelek. Tudja, amikor megkaptam váci
püspöki kinevezésemet, itt egy szocialista politikus, Bóth János volt a
polgármester. Természetesnek tartottam, hogy bejelentkezzem hozzá és
bemutatkozzam, hogy illően fogadjam őt, amikor visszaadta a vizitet. A
kölcsönösség, a másik meghallgatása számomra akkor is fontos alapelv, ha
tudomásul kellett vennem: ennek reakciója volt, hogy a püspökség falán hamar
megjelent a felirat: Le a kommunista püspökkel. A falat persze lefestettük, és
az elveimből azóta sem engedek. Sajnos nagyon káros előítéletekkel van tele
társadalmunk. Sokan vannak, akik a jó szándékú embereket is elutasítanak,
ellenségnek nyilvánítanak anélkül, hogy végighallgatnák őket. Csak mert azok
nem tartoznak az ő szekértáborukba. Én nem akarok senkit provokálni sem a bal-,
sem a jobboldalon, de törekszem arra, hogy szót értsünk közös ügyeinkről.
– Olvastam öntől már azt a felhívást is: ki a
lövészárkokból! Tényleg lát erre esélyt ma Magyarországon?
– Nem vagyok túlzottan optimista. De álmaiban olyan
parlamentet látok, ahol a képviselők azzal kezdik hozzászólásukat, amiben egyet
tudnak érteni a parlamenti patkó szemben fekvő szárnyából előttük felszólaló
képviselőtársukkal. Feltételezik róla, hogy ő is a nemzet érdekét szolgálja.
Persze amikor felébredek, mást látok, de nem adhatom fel. Most, húsvét előtt
engedtessék meg nekem, hogy erről a megbocsátás, az odaadott élet üzenete, a golgotai
kereszt képe jusson eszembe. Hallottam egyszer egy megdöbbentő mondatot, amely
ars poeticám részévé vált: az igazság hangoztatásának ördögi spiráljából csak a
legnagyobb igazságtalanság, a megbocsájtás lehet a kiút. Erről szól Jézus
keresztje is: a határtalan megbocsátásról. Amíg nem tudunk túllépni saját
sérelmeinken és nem látjuk a másikét, addig velünk maradnak a lövészárkok.
– A közelmúltban interjúkötet jelent meg önnel. Számos
kérdésben más álláspontot fogalmaz meg, mint amit megszokhattunk a katolikus
egyház köreiből. Azt javasolja, hogy a fogamzásgátlásba ne szóljanak bele a
papok, sőt a passzív eutanázia ügyét is a gondoskodó családokra bízná. Az ön
környezetéből két nős diakónus Rómához fordult, hogy papok lehessenek. Az
egyháza mit szól ezekhez az újító kezdeményezésekhez?
– Feddést még nem kaptam. Persze nekem nagy
megerősítést ad Ferenc pápa és az ő újító gondolkodásmódja.
– Sokan önt a „mi Ferenc pápánkként” emlegetik.
– Ez megtisztelő. Ám nagy felelősséggel is jár, amikor
az ember úgy dönt: elutasítja a tabukat. Nem fogadja el, hogy valaminek csak
azért kell úgy lennie, ahogyan van, mert úgy szokás elfogadni. Persze, hogy
nehéz járatlan ösvényeken elindulni. Pedig több út is vezet a helyes
megoldáshoz. Nekem filozófiatanárként kedves hasonlatom volt a platóni
piramisé. Annak négy oldala vezet ugyanahhoz az egyetlen csúcshoz, miközben a
szemben fekvő oldalak nem látják egymást, nem érintkeznek sehol, csak abban az
egyetlen csúcspontban. A világ nem fekete és nem fehér. Az Úristen olyannak alkotta
a gondolkodásunkat, hogy mindig helye marad a felelős egyéni állásfoglalásnak.
– Ferenc pápa manapság alighanem a legnépszerűbb
államférfi a világon, és ez jelentősen növeli az katolikus egyház tekintélyét
is. Ugyanakkor vannak, akik úgy vélik: a pápa provokál újszerű gondolataival,
például azzal, hogy az abortuszon átesett nőket is fel kell oldozni, vagy az
újraházasodottakat is integrálni kell az egyházba. Így a konzervatív erőket is
mozgósítja.
– Nos, számomra ugyan nehéz megérteni és feldolgozni,
de Ferenc pápa az egyházon belül nem annyira népszerű, mint az egyházon kívül.
Éppen azért, mert állandóan szembesít egyrészt személyes felelősségünkkel,
másrészt a jézusi elvárással. De hát Jézus maga nem provokált? Nem sarkított-e,
amikor az elbizakodott vallási vezetőkkel vitatkozott? Szánt szándékkal
szombaton gyógyított, pedig ezt tiltották. Vagy vegyük a házasságtörő asszony
példáját. A zsidó törvények egyik legszigorúbbika volt, hogy a házasságtörő
asszonyt meg kell kövezni. Ő pedig kikerülte a két véglet csapdáját. Provokált,
amikor kimondta: az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen. Én Ferenc
pápa esetében ezt az őszinte Jézust követő magatartást látom. Nem köt olcsó
kompromisszumot.
– Olvastam öntől, hogy Ferenc pápát így idézte: Jézus
kopogtat a templom ajtaján. De belülről, hogy engedjék ki az emberek közé!
– A pápának zseniális képessége van arra, hogy nagyon
egyszerűen, képszerűen fogalmazzon meg fontos dolgokat. A mai izgalmas történelmi
helyzetünkben az egyház számára ez nagyon fontos felhívás! Ne érezzétek
magatokat olyan nyugodtan a karosszékben, a megszokott kényelmetekben! Állandó
kihívások közepette élünk. Népvándorlás indult körülöttünk, ökológiai
katasztrófa fenyeget. Cselekednünk kell.
– 2014-ben ön azt kezdeményezte, hogy mindenki
karoljon fel egy cigány családot. Egyháza nem reagált. Sőt, amikor arról
prédikált, hogy a romák is Isten gyermekei, voltak, akik felálltak és elhagyták
a templomot. Egy évvel később – a plakátkampány után – ön a menekültek
befogadására hívott fel. Most népszavazásra készül az ország, a kormány
szándékának megerősítésére, hogy ide aztán egy menekült nem sok, annyi se
jöhessen. Csalódott? Keserű? Kudarcot vallott?
– Persze. Szomorú vagyok. Azt nem mondanám, hogy
csalódott, hiszen hét évtized tapasztalatából eddig is tudtam, hogy nehéz az
embereket kizökkenteni a megszokott kerékvágásból. De néhányan talán
meghallották már a szavamat a cigánysággal kapcsolatban. És folyamatosan
foglalkoztat a bevándorlás, a népvándorlás kérdése. Egy dolgot például nagyon
nem értek a hivatalos állami megnyilatkozásokból. Miért nem fogadjuk jó szívvel
azt, aki a kapun jó szándékkal kopogtat? Értem: az illegális bevándorlást
elutasítjuk. Azt is halva született ötletnek gondolom, hogy mások telepítsenek
be hozzánk menekülteket. De vannak, akik a szemünkbe néznek, és illendően
tőlünk kérnek menedéket! Őket szerintem be kell fogadnunk és ebben többet
várnék a mi egyházainktól is. Nemrég hallottam, hogy a nyitrai püspök felvette
a kapcsolatot az egyik szíriai egyházmegyével és onnan hívott be hajléktalanná,
üldözötté vált keresztény családokat. Ez engem nagyon erősen elgondolkodtatott.
– Esetleg követné a példáját?
– Igen, ezt a példát követni kellene. Természetesen
magam is azt vallom, hogy ellenőrizetlenül, számolatlanul nem engedhetjük be a
migránsokat, de segítő kezet kellene ajánlanunk azoknak, akik bajban vannak és
hozzánk fordulnak menedékért. Emlékeztetnék arra a történelmi tényre, hogy a
török idők után Mária Terézia behívott, betelepített az elnéptelenedő falvakba
svábokat, akik kétségtelenül gazdagították az országunkat. Összeszorul a
szívem, amikor ma azt látom, hogy Nógrádban minden második házra ki van írva:
eladó, de vevő nem akad és teljes falvak pusztulnak le. Miért nem lehet ott
menedéket adni dolgos embereknek?
– Merne vállalkozni szírek behívására a mai magyar
közegben?
– Kétségtelen, hogy ez kockázatokkal járna.
Meggyőződésem szerint előbb-utóbb kikerülhetetlen lesz, hogy a térségből
befogadjunk embereket. Nemrég hallottam Maróth Miklósnak, a jeles
orientalistának egy nyilatkozatát. Elmondta: a közel-keleti események
elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elmúlt ötven évben ott
meghétszereződött a népesség. Ez olyan, mintha Magyarországon egyszer csak
hetvenmilliónyian lennénk. Ezek az emberek jobb életre vágynak és a
kiegyenlítődés folyamata megállíthatatlan. Fel kell készülnünk és a
folyamatoknak elébe kell mennünk. Meg kell találnunk a módját, hogy
szabályozottan, akaratunk szerint menjen végbe, amit úgysem tudunk elkerülni.
– Ön azt szokta mondani: tavalyi hitünkkel idén nem
boldogulunk. Mit súg az idei hite most, néhány nappal húsvét előtt?
– A húsvét a feltámadás, az újrakezdés ünnepe. Azt az
üzenetet hordozza: vegyük észre, mennyi lehetőségünk van arra, hogy kezet
fogjunk, hogy felemeljük egymást. Természetesen nem véletlen, hogy majdnem ezer
év után éppen a közelmúltban került sor Ferenc pápa és Kirill ortodox pátriárka
találkozójára. Most, amikor a népvándorlás és az ökológiai válság kihívásaival
kell szembenéznünk, egyre fontosabb, hogy az egyházak megkeressék a közös
gyökereket. Egyre fontosabb az is, hogy itthon a jobbító szándék erősebb
legyen, mint egymás elutasításának reflexe. Azt kívánom magunknak, hogy merjünk
leülni és végre őszintén, a másik érveire is nyitottan beszéljünk egymással. Ez
az én húsvéti üzenetem: merjünk egymás szemébe nézni, és kezdjünk hozzá a
szekértáborok lebontásához. Erősen hiszek abban, hogy ez lehetséges.
Címkék:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése