Beszélgetés Beer Miklós püspökkel

Ferenc pápa: 

„Az egyházban ellenállás figyelhető meg a Szentlélek meglepetéseivel szemben, amikor új helyzetek adódnak. Ő azonban segít nekünk, hogy legyőzzük az ellenállást, és tovább menjünk, biztosan haladva Jézus útján.”

Barát József írása

2016. március 28.

A tabudöntő felelőssége

Beer Miklós püspök provokációkról és a szekértáborokról

Dr. Beer Miklós 2003 óta a váci egyházmegye püspöke, korábban az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektora volt. Minden reggel 6 órakor az uszodában kezdi a napot, és bármilyen sok is a dolga, pár percet mindig szakít a püspöki palota kertéjben tartott galambjaira, birkáira és Misu szamárra. Elkötelezett környezetvédő: csapvizet iszik, közelre kerékpárral, távolabbra vonattal jár. Meggyőződése, hogy a cigányság felemelése össznemzeti feladat, és úgy véli: a menekültek befogadásából Magyarországnak is ki kell vennie a részét. Sokan állítják, hogy itthon ő képviseli legkövetkezetesebben Ferenc pápa elveit.

– Püspök úr! Legnagyobb nemzeti ünnepünk után és a legnagyobb keresztény ünnep előtt beszélgetünk. Kezdjük az elsővel. Mit szól a pedagógustüntetéshez, ahhoz az eseményhez, amely a legtöbb résztvevőt vonzotta idén március 15-én? Mit gondol a követelésekről és arról a kritikáról, amely az egyházakat érte?

– Nyilvánvaló, hogy nagyon sok hiba történt az oktatásügyben. De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Édesanyám is pedagógus volt, és ő szokta mondani: az egyik legnehezebb hivatás a gyermekeket emberré formálni. De ugyanakkor a legszebb is, amely maradandót hoz létre. Én például most, 73 évesen is hálával gondolok tanáraimra, köztük drága tanítónénimre, Anci nénire, aki a Bakáts téri iskolában írni, olvasni tanított. Tudjuk, ebben a szakmában küszködni kell az adott korszak uralkodó szokásaival, az adott kormányzat nevelési elveivel. És mindig vissza kell térni a legfontosabb sarokpontokhoz: a gyermek iránti türelemhez, az áldozatos figyelemhez és persze a szeretethez. Kétségtelen, hogy sok hiba történt. A központosítás nyilvánvalóan túlzott volt, a helyi igényektől elszakadtak a döntési jogkörök. Az adminisztráció valószínűleg túlburjánzott a szükséges mértéken, bár kétségtelen, hogy a pedagógusok munkáját is minősíteni kell, és az önminősítés is lehet hasznos. Bennem az elmúlt napok eseményei mégis ambivalens érzéseket váltottak ki. Szerintem ugyanis mindig vissza kell ülni a tárgyalóasztalhoz. A konfliktusok, véleménykülönbségek rendezésének módja egy civilizált társadalomban a párbeszéd. A nevelés az egész társadalom közös ügye, és amikor ilyen fontos dolgokról van szó, nem szabad, hogy az indulatok elsodorjanak minket. Tehát a tüntetés arrogáns felhangjai engem nagyon bántottak, nem beszélve arról, hogy voltak olyan bántó kitételek is hogy „ki az iskolából a papokkal”, hogy „az egyház szégyellje magát”.

– Az egyházzal kapcsolatos legélesebb kritikát az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, L. Ritók Nóra fogalmazta meg, akinek szavait egész élete, a cigány gyerekek ügyének kiemelkedően eredményes képviselete hitelesíti. Ő nem mondta, hogy „ki az iskolából papokkal”, elfogadhatatlannak tartja viszont, hogy az egyházi iskolák elutasítják a cigánygyerekeket. Az ön véleménye nagyon fontos erről, mert egyházában ön állt ki harcosan a romák megsegítése, integrációja mellett. Igaza van-e tehát az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének akkor, amikor többet vár az egyházi iskoláktól a cigány gyerekek képzésében, nevelésében?

– Igaza van. Engem is elszomorít, hogy az egyházi iskolák az elitképzés felé vették az irányt. Lehetőségeim szerint mindig elmondom, hogy a felvétel során bizonyos számban, bizonyos arányban ki kellene nyitni a kaput a romák előtt. Persze ez is sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első ránézésre gondolhatnánk. Az egyházak ugyanis a jelenlegi iskoláik legalább felét nem akarták átvenni, de a polgármesterek erőltették a váltást, szinte könyörögtek érte. A kérések többségét teljesítettük, pedig mindnyájan tudjuk, ha kevés gyermek születik, akkor kár a forrásokat sok iskolában szétforgácsolni. Tény viszont: ahol átvettünk iskolákat, ott a környékről elszívjuk a nem cigány gyermekeket, akiknek aránya tehát növekszik az állami iskolákban. Ez engem is nagyon bánt, hiszen egyik szívügyem a cigányság nyomorúságának enyhítése, az iskolák szegregálódása pedig éppen az ellenkező irányban hat.

– Ha már a nyomorúságnál tartunk, volt a közelmúltban egy kezdeményezés: a nemzeti minimum. A cél az volt, a pártok fogjanak össze, hogy Magyarországon egyetlen gyermek se éhezzen. A megállapodást végül a kereszténydemokrata párt akadályozta meg. Kívülálló számára ez nem látszott nagyon keresztényi cselekedetnek. Mit gondol erről?

– Sajnos nem követtem olyan közelről ezt az ügyet, hogy felelős véleményt formálhatnék róla. Viszont magam is fontos nemzeti ügynek tartom, hogy Magyarországon egyetlen gyermeknek se kelljen éheznie. Ezt azonban összekapcsolom azzal az elvvel, hogy abban segítsünk a nehéz sorsú családoknak: jussanak munkahelyhez, váljanak képessé arra, hogy gondoskodjanak önmagukról. Mindig tartok attól, amikor valamilyen kampánnyal próbálunk letudni egy bonyolult feladatot.

– Persze, hálót adjunk, ne halat! Csak a gyereknek addig is ennie kell, amíg a szülei végre megtanulnak halászni. Kérdezek mást: ön lát-e kapcsolatot az egyház legfőbb értékei és a kereszténynek nevezett párt gyakorlata között?

– Engem mindig zavar a címkézés, ahogy az öncímkézés is. Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról: a népvándorlás kapcsán gyakran előjön az aggodalom, hogy mi lesz a keresztény Európával, keresztény értékeinkkel. Hadd idézzem Ferenc pápa kérdését: mi teszi kereszténnyé Európát? A templomok, a keresztényi ihletésű kulturális emlékek sokasága? Vagy inkább a keresztényi tettek? Azt meg jól látjuk, hogy az igazi értékek – az élet védelme, a család szeretete, a szolidaritás, a teremtett világ törvényeihez való igazodás, a szeretet megnyilvánulásai – minden nagy vallásban megjelennek. Amit pedig mi keresztény Európának nevezünk, sok jelenségében, reflexében belekövesült saját önzésébe. Fenntartással fogadom tehát, amikor politikai szereplők kereszténnyé címkézik önmagukat. Azért sem tölt el örömmel az ilyen önminősítés, mert nem erősíti az egyház és az állam szétválasztásának fontos elvét.

– Önt konferenciákon gyakran látni olyan személyiségekkel, akiket a baloldalhoz szokás kötni. Legutóbb Lengyel Lászlóval beszélt egy fórumon, de volt eset, amikor egyszerre hívott meg két szocialistát, Andor László volt uniós biztost, Hegyi Gyula volt európai parlamenti képviselőt egy zöld EP-képviselővel, Jávor Benedekkel és Pogátsa Zoltán újbaloldaliként emlegetett közgazdásszal. Miért tartja fontosnak, hogy velük közösen is kifejtse gondolatait?

– Mert a párbeszéd híve vagyok, s aki megtisztel gondolataival, annak saját gondolataimmal felelek. Tudja, amikor megkaptam váci püspöki kinevezésemet, itt egy szocialista politikus, Bóth János volt a polgármester. Természetesnek tartottam, hogy bejelentkezzem hozzá és bemutatkozzam, hogy illően fogadjam őt, amikor visszaadta a vizitet. A kölcsönösség, a másik meghallgatása számomra akkor is fontos alapelv, ha tudomásul kellett vennem: ennek reakciója volt, hogy a püspökség falán hamar megjelent a felirat: Le a kommunista püspökkel. A falat persze lefestettük, és az elveimből azóta sem engedek. Sajnos nagyon káros előítéletekkel van tele társadalmunk. Sokan vannak, akik a jó szándékú embereket is elutasítanak, ellenségnek nyilvánítanak anélkül, hogy végighallgatnák őket. Csak mert azok nem tartoznak az ő szekértáborukba. Én nem akarok senkit provokálni sem a bal-, sem a jobboldalon, de törekszem arra, hogy szót értsünk közös ügyeinkről.

– Olvastam öntől már azt a felhívást is: ki a lövészárkokból! Tényleg lát erre esélyt ma Magyarországon?

– Nem vagyok túlzottan optimista. De álmaiban olyan parlamentet látok, ahol a képviselők azzal kezdik hozzászólásukat, amiben egyet tudnak érteni a parlamenti patkó szemben fekvő szárnyából előttük felszólaló képviselőtársukkal. Feltételezik róla, hogy ő is a nemzet érdekét szolgálja. Persze amikor felébredek, mást látok, de nem adhatom fel. Most, húsvét előtt engedtessék meg nekem, hogy erről a megbocsátás, az odaadott élet üzenete, a golgotai kereszt képe jusson eszembe. Hallottam egyszer egy megdöbbentő mondatot, amely ars poeticám részévé vált: az igazság hangoztatásának ördögi spiráljából csak a legnagyobb igazságtalanság, a megbocsájtás lehet a kiút. Erről szól Jézus keresztje is: a határtalan megbocsátásról. Amíg nem tudunk túllépni saját sérelmeinken és nem látjuk a másikét, addig velünk maradnak a lövészárkok.

– A közelmúltban interjúkötet jelent meg önnel. Számos kérdésben más álláspontot fogalmaz meg, mint amit megszokhattunk a katolikus egyház köreiből. Azt javasolja, hogy a fogamzásgátlásba ne szóljanak bele a papok, sőt a passzív eutanázia ügyét is a gondoskodó családokra bízná. Az ön környezetéből két nős diakónus Rómához fordult, hogy papok lehessenek. Az egyháza mit szól ezekhez az újító kezdeményezésekhez?

– Feddést még nem kaptam. Persze nekem nagy megerősítést ad Ferenc pápa és az ő újító gondolkodásmódja.

– Sokan önt a „mi Ferenc pápánkként” emlegetik.

– Ez megtisztelő. Ám nagy felelősséggel is jár, amikor az ember úgy dönt: elutasítja a tabukat. Nem fogadja el, hogy valaminek csak azért kell úgy lennie, ahogyan van, mert úgy szokás elfogadni. Persze, hogy nehéz járatlan ösvényeken elindulni. Pedig több út is vezet a helyes megoldáshoz. Nekem filozófiatanárként kedves hasonlatom volt a platóni piramisé. Annak négy oldala vezet ugyanahhoz az egyetlen csúcshoz, miközben a szemben fekvő oldalak nem látják egymást, nem érintkeznek sehol, csak abban az egyetlen csúcspontban. A világ nem fekete és nem fehér. Az Úristen olyannak alkotta a gondolkodásunkat, hogy mindig helye marad a felelős egyéni állásfoglalásnak.

– Ferenc pápa manapság alighanem a legnépszerűbb államférfi a világon, és ez jelentősen növeli az katolikus egyház tekintélyét is. Ugyanakkor vannak, akik úgy vélik: a pápa provokál újszerű gondolataival, például azzal, hogy az abortuszon átesett nőket is fel kell oldozni, vagy az újraházasodottakat is integrálni kell az egyházba. Így a konzervatív erőket is mozgósítja.

– Nos, számomra ugyan nehéz megérteni és feldolgozni, de Ferenc pápa az egyházon belül nem annyira népszerű, mint az egyházon kívül. Éppen azért, mert állandóan szembesít egyrészt személyes felelősségünkkel, másrészt a jézusi elvárással. De hát Jézus maga nem provokált? Nem sarkított-e, amikor az elbizakodott vallási vezetőkkel vitatkozott? Szánt szándékkal szombaton gyógyított, pedig ezt tiltották. Vagy vegyük a házasságtörő asszony példáját. A zsidó törvények egyik legszigorúbbika volt, hogy a házasságtörő asszonyt meg kell kövezni. Ő pedig kikerülte a két véglet csapdáját. Provokált, amikor kimondta: az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen. Én Ferenc pápa esetében ezt az őszinte Jézust követő magatartást látom. Nem köt olcsó kompromisszumot.

– Olvastam öntől, hogy Ferenc pápát így idézte: Jézus kopogtat a templom ajtaján. De belülről, hogy engedjék ki az emberek közé!

– A pápának zseniális képessége van arra, hogy nagyon egyszerűen, képszerűen fogalmazzon meg fontos dolgokat. A mai izgalmas történelmi helyzetünkben az egyház számára ez nagyon fontos felhívás! Ne érezzétek magatokat olyan nyugodtan a karosszékben, a megszokott kényelmetekben! Állandó kihívások közepette élünk. Népvándorlás indult körülöttünk, ökológiai katasztrófa fenyeget. Cselekednünk kell.

– 2014-ben ön azt kezdeményezte, hogy mindenki karoljon fel egy cigány családot. Egyháza nem reagált. Sőt, amikor arról prédikált, hogy a romák is Isten gyermekei, voltak, akik felálltak és elhagyták a templomot. Egy évvel később – a plakátkampány után – ön a menekültek befogadására hívott fel. Most népszavazásra készül az ország, a kormány szándékának megerősítésére, hogy ide aztán egy menekült nem sok, annyi se jöhessen. Csalódott? Keserű? Kudarcot vallott?

– Persze. Szomorú vagyok. Azt nem mondanám, hogy csalódott, hiszen hét évtized tapasztalatából eddig is tudtam, hogy nehéz az embereket kizökkenteni a megszokott kerékvágásból. De néhányan talán meghallották már a szavamat a cigánysággal kapcsolatban. És folyamatosan foglalkoztat a bevándorlás, a népvándorlás kérdése. Egy dolgot például nagyon nem értek a hivatalos állami megnyilatkozásokból. Miért nem fogadjuk jó szívvel azt, aki a kapun jó szándékkal kopogtat? Értem: az illegális bevándorlást elutasítjuk. Azt is halva született ötletnek gondolom, hogy mások telepítsenek be hozzánk menekülteket. De vannak, akik a szemünkbe néznek, és illendően tőlünk kérnek menedéket! Őket szerintem be kell fogadnunk és ebben többet várnék a mi egyházainktól is. Nemrég hallottam, hogy a nyitrai püspök felvette a kapcsolatot az egyik szíriai egyházmegyével és onnan hívott be hajléktalanná, üldözötté vált keresztény családokat. Ez engem nagyon erősen elgondolkodtatott.

– Esetleg követné a példáját?

– Igen, ezt a példát követni kellene. Természetesen magam is azt vallom, hogy ellenőrizetlenül, számolatlanul nem engedhetjük be a migránsokat, de segítő kezet kellene ajánlanunk azoknak, akik bajban vannak és hozzánk fordulnak menedékért. Emlékeztetnék arra a történelmi tényre, hogy a török idők után Mária Terézia behívott, betelepített az elnéptelenedő falvakba svábokat, akik kétségtelenül gazdagították az országunkat. Összeszorul a szívem, amikor ma azt látom, hogy Nógrádban minden második házra ki van írva: eladó, de vevő nem akad és teljes falvak pusztulnak le. Miért nem lehet ott menedéket adni dolgos embereknek?

– Merne vállalkozni szírek behívására a mai magyar közegben?

– Kétségtelen, hogy ez kockázatokkal járna. Meggyőződésem szerint előbb-utóbb kikerülhetetlen lesz, hogy a térségből befogadjunk embereket. Nemrég hallottam Maróth Miklósnak, a jeles orientalistának egy nyilatkozatát. Elmondta: a közel-keleti események elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elmúlt ötven évben ott meghétszereződött a népesség. Ez olyan, mintha Magyarországon egyszer csak hetvenmilliónyian lennénk. Ezek az emberek jobb életre vágynak és a kiegyenlítődés folyamata megállíthatatlan. Fel kell készülnünk és a folyamatoknak elébe kell mennünk. Meg kell találnunk a módját, hogy szabályozottan, akaratunk szerint menjen végbe, amit úgysem tudunk elkerülni.

– Ön azt szokta mondani: tavalyi hitünkkel idén nem boldogulunk. Mit súg az idei hite most, néhány nappal húsvét előtt?

– A húsvét a feltámadás, az újrakezdés ünnepe. Azt az üzenetet hordozza: vegyük észre, mennyi lehetőségünk van arra, hogy kezet fogjunk, hogy felemeljük egymást. Természetesen nem véletlen, hogy majdnem ezer év után éppen a közelmúltban került sor Ferenc pápa és Kirill ortodox pátriárka találkozójára. Most, amikor a népvándorlás és az ökológiai válság kihívásaival kell szembenéznünk, egyre fontosabb, hogy az egyházak megkeressék a közös gyökereket. Egyre fontosabb az is, hogy itthon a jobbító szándék erősebb legyen, mint egymás elutasításának reflexe. Azt kívánom magunknak, hogy merjünk leülni és végre őszintén, a másik érveire is nyitottan beszéljünk egymással. Ez az én húsvéti üzenetem: merjünk egymás szemébe nézni, és kezdjünk hozzá a szekértáborok lebontásához. Erősen hiszek abban, hogy ez lehetséges.

Címkék: 

Beer Miklós Ferenc pápa cigányok oktatás menekültek katolikus egyház