C ÉV KRISZTUS
TESTÉNEK ÉS VÉRÉNEK ÜNNEPE: ÚRNAPJA
Szombathely - Kálvária 2016.05. 28-29.
Jézuson és apostolain erőt vesz a kimerültség. Ők is, mint
mondani szoktuk, emberből voltak. Jézus nem volt egy superman, afféle kitalált
szuperhős, aki soha sem fárad el, akinek rendkívüli hatalma van, bármikor,
bárhol bármit meg tud tenni. Jézus olyan ember volt, mint a többi: evett,
ivott, aludt, elfáradt, kimerült, sírt, érzett, szenvedett. „Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt
kivéve.”[1] Ezért is
kerül közel mindenkihez, mert olyan volt, mint egy közülünk. Érvényes volt rá
is a mondás, amit a Publius Terentius Afer[2]
vagy kétszáz évvel Jézus előtt született római vígjátékíró fogalmazott meg. „homo sum, et nihil humanum alienum puto”.
Magyarul: „Úgy vélem, hogy ember vagyok,
és semmi emberi nincs tőlem távol.” Hát Jézustól sem volt semmi emberi
távol, még a fáradtság sem.
Jézusnak nem olyasféle pihenésre volt szüksége, mint ami
manapság megszokott, pihenés valahol egy wellness fürdőben, kirándulás a
hegyekben, horgászás valahol, ahol senki sem jár… Jézus számára a környezeti
nyugalom feltétele volt az Istennel való találkozásnak, amely számára az igazi
feltöltődést jelentette.
Ennek is meg volt abban a korban a hagyománya.
A pusztába vonultak ki Izrael nagy tanítói, Mózestől kezdve
Keresztelő Jánosig, tehát mintegy 1500 éven keresztül. A pusztai próféták, és
később a 3.- 5. században a sivatagi atyák, a magányban, a csendben, az
Istennel való találkozásban is lelkileg megújultak, képesek voltak másokat is
lelkileg megújítani, mindenféle emberi bajokban segíteni. Jézus is így gondolhatta.
Érezve, hogy a megfeszített munkában gyöngül a belső emberi energiája, lelki
feltöltődésre, apostolaival együtt visszavonult a pusztába, hogy segíteni
tudjon.
Az őt hallgató tömeg azonban éhes volt. Éhes volt a jó
szóra, az reményre, az optimizmusra, és mindarra, ami Jézus szavaiból és
személyiségéből feléjük áradt. Ezért „szimatolták
ki”, hova ment Jézus, és utána özönlöttek... Jézus nem vonult még
messzebbre, nem mondta, hagyjatok békén, hanem elbeszélgetett velük életük
dolgairól, de legfőképpen az Isten országáról, amelynek hiánya, és a
hiányérzetből fakadó vágy, ott rejtőzött hallgatói szívében.
A tömeg, amikor már „jól
lakott” a jó szóval, petyhüdtek az idegek, az arcukra kiült a fáradság… Az
apostolok kérték Jézust, hogy bocsássa el őket, hadd vegyenek élelmet a közeli
falvakban. Ezután jött a meglepetés „ti
adjatok nekik enni”. Az apostoli testületnek volt közös pénze, amiből
esetenként segítettek a rászorulókon. Talán ezért jegyzi meg Fülöp „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég ennyi
embernek.”[3] Egy
napszámos napi díja 1 dénár volt. Kétszáz dénár, kétszáz ember egy napi bére…
Nem kevés pénz. Valamelyik megjegyezte „két
hal, és öt kenyér” van pillanatnyilag kéznél. Ennyi az élelmiszerkészlet.
Itt meg több ezer ember van. Csak a férfiak lehetnek vagy ötezren.
Az apostolok tehetetlenkedését látva, Jézus maga vett kezébe
a hatalmas tömeg vacsora ügyét… De nem csupán kezébe vette, de meg is oldotta.
Igaz, hogy ehhez segítséget is kért odafentről. Az Atyától. Merthogy az „égre tekintett, megáldotta” azt az öt
kenyeret és két halat. Az eredmény nem maradt el. „Mindannyian ettek és „fölszedték, ami utánuk megmaradt: tizenkét kosár
maradékot.”[4]
Ahol az ember tehetetlenkedik, ott az Isten veszi kezébe az
ügyet. Ha valaki rá bízza, mint most is. Kellett a Fiú mérhetetlen hite az
Atyában, de kellett az Atya végtelen szeretete is.
A Fiú lehetsz te is, én is, vagy bárki más, aki kér. Persze
előbb kezébe kell venni az ügyet, mint Jézusnak az öt kenyeret és a két halat.
Áldást kérni rá odafentről. Isten pedig elindít egy új folyamatot, amelyben már
az ő ereje dolgozik.
A dolgok nem mindig mennek jól. Talán azért mert mi emberek
tehetetlenkedünk és magunk akarjuk megoldani azokat is, amiket csak a
mindenható Atya tud megoldani.
Kudarc élmény.
Jézusnak miért nem volt kudarcélménye? Mert felemelte a
kosarat, amiben a kenyerek voltak, meg a halak. Ezzel oda tette a végtelen
hatalmú Isten elé az ügyet, aki csak ezt várta, hogy cselekedjen és megmutassa
végtelen erejét, amelyet az ember „szolgálatába”
kíván bocsátani, az emberért, az ember érdekében.
Nem lehetne így tekinteni a jövőben a Mennyei Atyára? Olyan
valakire, mint, aki szinte „türelmetlenül”
várja, hogy segítsen az emberen? Eljutni odáig, hogy inkább bízzunk az Atyában,
mint a saját erőnkben? A dolog ott bukik el, amikor valaki a maga
próbálkozásához kéri az Isten segítségét, és nem teszi le az egészet a minden
megoldást legjobban tudó Atya kezébe.
Hosszú ideig afféle magányos lelkipásztor voltam. Tettem,
amit tennem kellet, a lelkipásztori munka fejlődött, úgy, ahogy fejlődött, jól,
rosszul, mikor, hogyan. Amikor világi munkatársaim lettek, akikre a
lelkipásztori munka egy részét rá kellett bíznom, nagyon nehezen fogadtam el,
hogy a másik, másképpen oldja meg ugyanazt a feladatot. Mégpedig sokkal jobban,
mintha én tettem volna.
Miért nem bízunk abban, hogy az Isten pontosan tudja a
legjobb megoldást. Tegyük fel, hogy egy adott helyzetben van, mondjuk egy
millió megoldás lehetőség. Én választom, mondjuk a 600 ezrediket, ami nem
biztos, hogy a legjobb megoldás. Isten pontosan tudja azt az egyet, amelyet
választanom kellene…
Csak engedni kellene, hogy Ő cselekedjen. És jól lakik 5000
férfi és ki tudja hány nő és gyermek.
Oké atya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése