Translate

2016. június 4., szombat

"Szóltál, és megtörtént a csoda!"



C ÉV 10. VASÁRNAP
Szombathely - Kálvária 2016. 06. 05.
Uram!
Teljes volt az elkeseredésem.
Elvesztettem mindent, amiért addig éltem.
Azt hittem, hogy meggyűlöltél,
hogy többé nem kívánsz rám tekinteni.
Imádkozhatta annak a ifjúnak az édesanyja keserűen fia elveszése után. Elveszítette férjét, megözvegyült. Most elveszítette egyetlen fiát, megkeseredett. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, nincs tovább. Semminek sincs többé értelme, mert egyedül maradt férj nélkül, az élete folytatását és értelmét jelentő fia nélkül.

Teljes volt az elkeseredésem.
Elvesztettem mindent, amiért addig éltem.

Papi működésem 55 évében bizony nem egy hasonló korú fiataltól kellett hasonló képen búcsút venni. Éreztem, hogy az édesanyák fájdalma ilyenkor mérhetetlenül nagy, ami semmi mással nem hasonlítható össze. Az édesanyáké, akik 9 hónapon keresztül testi egységben voltak a magzatukkal. Aztán éveken keresztül nevelték, gondozták, ápolták, segítették, vigasztalták, mikor mi kellett. Azután a körülmények szerencsétlen összejátszása okán, az élő, mozgó, viruló gyermek egyik percről a másikra nincs többé.

A lelki, érzelmi mélypont állapota ezt. Amit nem enyhített az sem, hogy haláleset sokakat megérintett, és „a város sok lakosa kísérte”. Ezt a mélypontot élhette át az a Naim-i özvegy is, aki egyetlen fiát kísérte utolsó utján. Tőle nagyon messze volt az vigasztaló üzenet, amit Kalkuttai Teréz anya 2000 évvel később így fogalmazott meg: „Amikor lent vagy a mélyponton, semmire se képesen, Isten odafönt tervez valamit számodra.”

Pedig a Naimi özvegy számára is tervezett valamit. Ő maga jött el az emberré lett Fiú Isten személyében, hogy letörölje szeméről a gyász könnyeit. 

De egyszer csak megjelentél a semmiből!
Megláttam a szemedben azt a szeretetet,
amelyhez foghatót, azóta sem láttam.
Szóltál, és megtörtént a csoda!
Visszaadtad nekem azt, 
amiről azt gondoltam, örökre elveszett.Újra értelmet és boldogságot adtál életembe!

De egyszer csak megjelentél a semmiből…

Hát ez az. Nem ígérget, nem vigasztal üres szavakkal, hanem egyszerre csak ott van, megjelenik a semmiből. Bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben. Mint akkor Naim városában, a temetési menettel szembe jött maga az „élet”. Az élet, aki egykor teremtés megfelelő pillanatában elindította a föld nevű bolygón az életet. A tudomány csak annyit tud mondani „Jelenlegi ismereteink szerint a Föld kb. 4,6 milliárd éves. Több mint 3,5 milliárd évesek azok a kőzetek, amelyekben már élőlénymaradványokat találtak. Ezek az élőlények egysejtű… szervezetek lehettek.” [1] Más szóval a Teremtő 3,5 milliárd évet szánt arra, hogy az egysejtűből kifejlődjék az ember, akit az Isten megszólíthat, és aki válaszadásra is képes.

Az a Fiú, aki most szembe jött a gyászoló anyával, tanúja volt ennek a folyamatnak, végig kísérve a fejlődés menetét az élettelenből az élőbe, az emberré válás minden fázisában, onnét az örökkévalóságból. „Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap - nap után.”[2] Olvassuk a múlt titkainak feltárását a Példabeszédek Könyvében.

Aki akkor ott volt a Teremtő mellett, emberileg felfoghatatlan évmilliárdok távlatában, az most jön a gyászolókkal szembe és hozza az élet ígéretét.
Ez volt az pillanat, amikor a gyászoló anya kimondhatta.

„Megláttam a szemedben azt a szeretetet,
amelyhez foghatót, azóta sem láttam.”

A szem a lélek tükre. Ami bennünk élmény, keserűség, öröm vagy bánat, ott tükröződik a szemünkben. Míg az anya szemét a mérhetetlen bánat homályosította el, mert ezzel volt tele a lelke, addig a vele szembe jött az emberré lett örök szeretet, aki „megkönyörült rajta, és azt mondta neki: ,,Ne sírj!’’ Majd odament, és megérintette a koporsót.” Az anyát annyira mélyen érintette a fájdalma, hogy el sem juthatott az tudatáig ilyesféle bölcsesség „semmi sem történik véletlenül, csak meg kell fejteni a jeleket.” Ami itt történt, az benne volt az Isten tervében öröktől fogva, mert jelet akart adni az embernek, hogy Ő az életnek és a halálnak is az ura.

Szóltál, és megtörtént a csoda!
Visszaadtad nekem azt,
amiről azt gondoltam, örökre elveszett.

Hát ilyen a szeretet Isten, aki képes visszaadni azt, amiről azt gondolja az ember, hogy örökre elveszett. Isten szemében nincsenek veszett ügyek. Minden, ami történik, valamiért történik. A rossz azért, mert valaki valamikor rosszul döntött. A rossz döntéseknek pedig megvannak a maga átkos következményei. A jó azért, mert valaki jól döntött, aminek megvannak a maga áldott eredményei.

Isten mindig jól dönt. Most is jól döntött, amikor visszaadta az özvegy édesanyának élete reménységét, a fiát. Ez az a pillanat, amikor „megtörténik a csoda.” Amikor újra élővé lesz, „amiről azt gondoltuk, hogy örökre elveszett.” Ez az a pillanat, amikor Isten „újra értelmet és boldogságot adtál életembe!”

Naim városában a gyász fájdalmával teli édesanya átélte ezt a csodát. Egy másik anyának, aki a Koponyák hegyén kiszenvedni látta a fiát, három napot kellett várnia, amíg megtörtént a csoda, mert a fia „harmadnapon feltámadott”.

Nekünk meddig kell várni, amíg „megtörténik a csoda.” Napokig? Hetekig? Órákig? Évekig? Ki tudja?

„Minden lehetséges annak, aki hisz.”[3], mondta Jézus az apának, aki arra kérte, hogy szabadítsa meg fiát, akit megszállt az ördög. Hozzá teszek egy emberi bölcsességet „Minden lehetséges, csak ami lehetetlen, tovább tart.” Ezt Dan Brown fogalmazta meg, a Da Vinci kód írója.

Van-e a hernyónak esélye, amikor át akar kelni az úttesten

„Nincs esélye. Előtte hatméternyi aszfalt. Húsz személykocsi, öt teherautó, egy nyerges vontató és két lovas kocsi jön percenként.
A hernyó nem tud a járművekről. Nem tudja, milyen széles a műút. Nem tud gyalogosokról, kerékpárosokról és motorokról.
Csak azt érzi, hogy a túloldalon valami zöldell. Gyönyörű, friss, valószínűleg ehető fű. A vágya űzi, át kellene kelni az úttesten.
Nincs esélye. Hat méter aszfalt áll előtte. Elindul. Kúszik lábatlan lábain. Percenként huszonhét jármű jön.
Elindul, lassan, sietség nélkül. Húsz személykocsi, öt teherautó, egy nyerges vontató és két lovas kocsi… Elindul. Megy, kúszik, halad - és megérkezik.”

Hányszor, de hányszor éreztük már, hogy nincs esélyünk… és egyszer csak megtörténik a csoda, valóra vált a remény. Mint ahogyan Pál apostol írta a Római közösségnek írt levelében.

„A szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.”[4]

Mert
A fény legyőzi a sötétséget,
a kovász megkeleszti a tésztát,
a sziklaalapra épült ház nem dől össze,
a nagypéntek is a győzelem napja lesz,
de csak harmadnapon, húsvét hajnalán.

Aki hisz, az biztosak lehet abban, hogy átér a túloldalra.

okéatya
Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Blogarchívum