C ÉV PÜNKÖSD
VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2016. május 14.
Vannak helyzetek, események, élmények, tapasztalatok,
amelyet semmiféle szó, beszéd nem tud visszaadni. Ha valahol szépet látunk,
nyulunk a fényképezőgép után, mert úgy érezzük, hogy ezt a képet, látványt, s
élményt, amit adott meg kell őrizni, mint emléket a jövő számára. Elmondhatom,
de az már nem lesz ugyanaz. Egyszer történt, átéltem, a szavakban lehet
beszélni róla, a tapasztalat lenyomatát őrzöm, ami csak az enyém, amiről
beszélni nehéz.
Valahogy így lehettek azok is, akik Isten – tapasztalatot
éltek át. A próféták az ószövetségben, az apostolok és a Jézussal találkozók az
újszövetségben, vagy éppen a Szentlélek kiáradását átélők az alakuló, formálódó
egyház idejében. Valami történt velük, ami elmondhatatlan, mégis el kell
mondani, ami írásba nem önthető, mégis le kell írni…
Megírták. Mi pedig okosan próbáljuk értelmezni, magyarázni,
amiben lehetnek okosságok, csak egy valami hiányzik belőle a tűz, a Szentlélek
tüze. Szél, tűz, víz, a természet elemei, amelyhez maga Jézus is hasonlítja a
Lélek működését. Ahogyan a szél, amely ott fúj, ahol akar, a lélek is ott fejti
erejét, ahol akarja. Ahogyan a tűz megtisztít, ugyanúgy égeti ki Isten Lelke az
emberi lélek szennyeit, ahogyan minden élet feltétele a víz, ugyanúgy Isten
lelke az éltető erő a teremtett világban.
Ha valamit nem is annyira megérteni, hanem átélni akarok,
zenét hallgatok. Hat rám a zene, mert megérzek valamit, amit szavakba önteni
nem lehet. Ha valamit szavakba öntve keresek, akkor a verseket veszem elő, mert
a költők, a maguk érzékeny lelkükkel, sajátos látásmódjukkal és kifejező
készségükkel nem az eszemhez, sokkal inkább a szívemhez, az érzelmeimhez tudják
közelebb hozni a megfoghatatlant, a ki nem mondhatót. Ezek után már másképpen
visszhangzik bennem a leírt isteni szó, az Írás, a nagybetűs Írás.
Kavarognak bennünk a fogalmak, és nem ugyanazt értjük mindannyian
alatta. Mást ért a pszichológus a lélek alatt, mást a teológus, mást az utca
embere. Az apostolok, és az Isten szavát írásban rögzítők nem pszichológusok
voltak, még kevésbé teológusok, hanem az Isten közelségét megtapasztalt
emberek. Ez a közelség bennük hihetetlen örömet váltott ki, és olyan emberi
energiákat mozgósított bennük, amelyek nem magyarázhatók emberi módon.
Meggyőző erejük megsokszorozódott, munkabírásuk megnövekedett
és hallatlanul élesen meg tudták különböztetni a jót a rossztól, a jóra
irányuló emberi törekvéseket a rosszra irányuló, gyűlöletet keltő dolgoktól.
Isten szemével kezdték látni a világot, az embereket, a
történéseket. Aztán elmondtak valamit, mérhetetlen egyszerűséggel, senkire
semmit rátukmálva, és hagyták, hogy az elvetett mag kicsírázzon, szárba
szökkenjen, és bőséges termést hozzon. Tették ezt az Istenre hagyatkozás
mérhetetlen bizalmával, mert megértették, hogy az ő dolguk tanúságot tenni és
hinteni az ige magvait, a többi már a föld dolga, amely befogadta és a Lélek
melegének és erejének kiáradása onnét felülről.
Ha megkérdeznek egy hívő embert, hogy hol lakik az Isten,
biztosan valami ilyesfélét mond „hol
lakna, hát a mennyországban.” Na és hol van a mennyország? Hangzik tovább a
firtató kérdést. „Hát odafönt.” És hol van az odafönt? Itt már megáll a
tudomány. Eddig futotta a korábban beszerzett hittanismeret munícióból.
Az egyik apostol firtató kérdésére, miszerint miért nekünk
nyilatkoztatod ki magadat és nem a világnak, Jézus ezzel a meglepő mondattal
válaszolt „Ha valaki szeret engem és
megtartja az én igémet, azt Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és
szállást készítünk magunknak nála.”[1]
Arról itt nem szólt, hogy ki lesz a „szálláscsináló”,
ki lesz, aki olyanná alakítja a lakást, hogy valóban lakható legyen. Mindenek
előtt tiszta, lakályos, ahol minden megvan, ami az otthonnak része.
Nos, az Atya és a Fiú szálláscsinálója a Szentlélek.
Gyönyörűen írta le az Isten rejtett világa zugaiban járatos Pál apostol: „A Lélek gyümölcsei a szeretet, öröm,
békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”[2]
Mondhatnánk ezek az Isten lakásának a kellékei, bútorai, függönyei, szőnyegei,
képei, vagyis azok a tulajdonságok, amelyek az Atya és a Fiú számára lakhatóvá
teszik az emberi lelket.
Aki képes mindezek „megtanulására”,
a legjobb mester, a Szentlélek segítségével, az már szívében a mennyországot
éli.
Merre lakik a Szentháromság? Vajon ki merne a szívére mutatni
és azt mondani, „itt bennem!” Pedig
Jézus megígérte „hozzá megyünk és
lakóhelyet veszünk nála.” Azaz hozzád, hozzám bárkihez, aki beengedte a
szálláscsináló Szentlelket és engedte, hogy átalakítsa az életét, egész
gondolkodásmódját, érzésvilágát, a dolgokhoz és másokhoz való hozzáállását.
Akár úgy is mondhatjuk, ez a lakbér. „A szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség,
önmegtartóztatás.” A bért, a dolgok rendje szerint maga a bérlő fizeti, ám az
Úr különleges bérlő. Úgy bérlő, hogy a sajátjába jön. Mégis illedelmesen kopog
és megkérdez téged, engem, akárkit, beengedsz?
Mielőtt harsányan kiáltanánk, „jöjj, Uram”, érdemes megfontolni egyet és mást. Aki Istent engedi
beköltözni a szívébe, annak tudnia kell, hogy Isten nem társbérlőnek jön. Nem
fér meg vele a hazugság, az önámítás, a féktelen vágyak, a szorongásaink, a
bálványaink.
„A tiszta szívűek,
meglátják az Istent”, mondta Jézust. Ha mindenféle alattomos szándékoktól,
mint a gyanúsítgatás, az ellenszenv, a türelmetlenség, mentes a szíved, akkor
Isten lakik benne, és éppen ezért tiszta is marad. Érdemes ilyenkor,
pünkösdkor, talán nem is annyira a konkrét bűnöktől, mint húsvétkor, a lélek
tavaszi nagytakarítását megejteni. Ja, hogy itt, ott elmarad valami? Egy
pókháló, vagy egyebek? „A Vigasztaló, az
ügyvéd, eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” ígérte Jézus. Vagyis
észrevesz, és észre vétet mindent, ami nem oda való.
Érdemes hát százszor is meggondolni, hogy meghívjuk-e az
Atyát és a Fiút, legyenek lelkünk lakói. Mert először jön az, aki tűzével
kiéget mindent, ami ócska, avítt és értéktelen, valamiféle isteni porszívóval
kifújja onnét a hamut, a pernyét, s végül az élet vízével frissíti fel és szüli
újjá az embert. Mert ugye a Lélek „ott
fúj, ahol akar”, a „ pelyvát pedig
olthatatlan tűzbe vetve elégeti.” És „aki
szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava
szerint, élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne
hívők részesülnek.[3
Karl Rahner[4] a
20. század legnagyobb teológusa, hatalmas koponya volt. Jelentős szerepe volt a
2. Vatikáni Zsinati két dokumentumának a kidolgozásában. Az egyiknek a címe a
Lumen Gentium, magyarul a Népek
világossága, a másik a Gaudium et spes, amelynek címe az Öröm és remény. Mind a kettő az egyház
önmagáról alkotott fogalmának és küldetésének új módon történő meghatározásának
jövőbe mutató forrása. Nos, ez a Karl Rahner írt, és imádkozott egy gyönyörű
imát a Szentlélekhez, akiben hitének és tudományának a forrását látta.
Az ima így hangzik:
Hiszek a Szentlélekben…
Hiszem, hogy megszabadít előítéleteimtől.
Hiszem, hogy megváltoztatja szokásaimat.
Hiszem, hogy legyőzi a közömbösségemet.
Hiszem, hogy szeretettel tölti el a lelkemet.
Hiszem, hogy megállít a rossz előtt.
Hiszem, hogy felbátorít a jóra.
Hiszem, hogy legyőzi a szomorúságomat.
Hiszem, hogy szeretettel tölt el Isten igéje iránt.
Hiszem, hogy elveszi a kicsinyhitűségemet.
Hiszem, hogy megerősít szenvedésemben.
Hiszem, hogy áthatja egész lényemet.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése