„A misztériumok földjén élünk, a nagy, szent titkok világában”

C ÉV HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2016. 04. 24.

„A misztériumok földjén élünk, a nagy, szent titkok világában” mondta egyik beszédében Prohászka Ottokár püspök[1] a múlt század 20-as éveinek nagy hitszónoka.

Misztérium és titok az egész emberi létünk. Miért vagyunk olyanok, amilyenek? Egyáltalán miért vagyunk gondolkodó és alkotó lények? Ajándék ez, vagy „megjár?” Miért vannak a betegségek, a hirtelen halálok, a katasztrófák, az emberpusztító erők? Miért van az, hogy az érdekérvényesítés, legyen az politikai, gazdasági, kilépve az erkölcs és tisztesség határai közül, oly annyira elhatalmasodott, hogy az ember lett az ember farkasa, gyilkosa, kizsákmányolója?

Hasonló kérdések tömegét lehetne feltenni, amelyekre emberlétünk hajnalától keressük a választ. Világmagyarázatok, filozófiák, eszmék, hitek és vallások keletkeztek és múltnak el. Mindegyik valahol emberlétünk értelmét keresi.

Talán Jézusnak is azért lett „tömegsikere”, két milliárd keresztény nem kevés, mert szavaiban vélték felfedezni azokat az élet - igazságokat, amelyekre oly annyira szomjazott minden kor embere. Sajnos az utókor számára csak a töredéke maradt annak, amit Jézus elmondott és tett. Szent János evangéliumának utolsó sora „Ha azonban valaki mind le akarná írni, amit Jézus tett és mondott, azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.”[2]

De a lényeg megmaradt. Mégpedig hitelesen. Arról gondoskodott Isten Szentlelke, hogy a kinyilatkozásra vonatkozó tévedés, ne kerüljön be az Írásokba. Sem az Ó, sem az Újszövetségbe.

A mai evangéliumban Jézus olyasmiről beszél, ami addig nem volt része a mi tapasztalati világunknak. Az utolsó vacsorán részt vevő apostolok előtt feltárja a titkot. „Most kezd megdicsőülni az Emberfia, és Isten megdicsőül benne.” A megdicsőülés Isten dicsőségében való részesedés, ami nem térbeli változást jelent, hanem új létformába való öltözést.

Emberileg nézve akár azt is mondhatnánk, hogy Jézus eljutott a karrierje csúcsára. Csakhogy ez a karrier nem emberi léptékű. Jézus karrierje az örökkévalóságba torkollik, amit ő így önt szavakba „most kezd megdicsőülni az Emberfia.” Ez a megdicsőülés pedig egy földi és két természetfeletti eseményben valósul meg, a kereszthalálában, a feltámadásában és a mennybemenetében.

A föltámadás és a mennybemenetel ugyanannak a misztériumnak két mozzanata. A föltámadás az igazolja, hogy legyőzte és halált, a mennybemenetel pedig azt, hogy beköltözött az isteni hatalomba és dicsőségbe. A megdicsőülés teológiai értelem az Isten dicsőségében való részesedés, megérkezés az Isten színe látására.

Erre kaptunk mindannyian meghívást. Csak hogy először el kell sajátítani, meg kell tanulni a mennyországnak, a megdicsőült állapotnak a nyelvét és viselkedésmódját. Elvégre a mennyországban nem lehet úgy viselkedni, mint elefánt a porcelánboltban.

A mennyországi, vagyis a megdicsőült állapot viselkedés módjára vonatkozólag Jézus nagyon is gyakorlati tanácsokat adott egész földi működése folyamán. Mégis, ami az egésznek a sava, borsa, azt az utolsó vacsorán fogalmazta meg. Mondta ezt akkor, a „kárhozat fia”, Júdás már eltávozott a maga „külön útjára”. „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.’’[3]

Jézus módjára egymást szeretni képessé tesz arra, hogy hozzá hasonlóvá válhassunk. Jézus eltávozott odaátra, de Jézus irántunk való szeretetének vissza kell tükröződnie az emberek kapcsolati világában. Éppen ezért Jézus útján járónak, kereszténynek lenni nemcsak annyi, hogy vallani egy tant, követni egy erkölcsöt. Minden, ami szentmise, szentség, szertartás és ima, soha sem öncélú, hanem rákapcsolódás a kegyelmi energiaforrásra, hogy képesek legyünk úgy szeretni mindenkit, ahogyan az örök mérce, Jézus szeret minket.

Azért pihenünk, hogy erőt gyűjtsünk a munkára, azért töltjük fel üzemanyaggal a járművünket, hogy energia szabaduljon fel és könnyű szerrel jussunk el A pontból a B pontba. A kereszténység hit Krisztusban, vele való találkozás a szentségben, hitünk titkában.

Gyönyörűen fogalmaz, Nagy László Adjon az Isten című versében

„adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet”

Ezek a fények odaátról jönnek és testet ölthetnek a te és az én szemeim fényében, szavaim melegében, tetteim jóságában. Erre pedig csak az lesz képes, aki nap, mint nap kísérletet tesz arra, hogy úgy szeressen, mint Jézus. Nagyobb teljesítmény ez, minta Himalája megmászása, a világegyetem titkainak feltárása, vagy bármilyen Nobel díjas felfedezés. Ezek teljesítmények, díjazandó eredmények. De nem gondolom, hogy sokat nyomnak a latban odaát.

Akik sok kitüntetést kaptak temetésükkor párnán viszik a koporsók előtt. Az emberi élet teljesítményeinek értékelései ezek. Odaát viszonyt nincs jelentőségük. „A rozsda megemészti” értéktelenséget minősítő fajtába tartoznak.

Ide illik a már idézett Nagy László egy másik versének, a Ki viszi át szerelmet néhány sora

„Ki viszi át a szerelmet?

Létem, ha végleg lemerült,”

Minden, ami anyagi és összetett, lemerül, itt marad. Minden, ami isteni, mérhetetlen kincs az Isten mérlegén. Mit viszek magammal odaátra, lemerült létem semmit sem érő darabkáit, vagy a Jézus módjára működő szeretet morzsák értékes darabkáit?

Blaise Pascal francia matematikus, fizikus és teológus a 16. században. Fontos alkotásokat hagyott hátra a fizika, a matematika, a teológia, a filozófia és az irodalom témakörében. Jelentősen hozzá járult a természettudományok fejlődéséhez. Mechanikus számológépet szerkesztett, megalapozta a projektív geometriát, kidolgozta a valószínűség matematikai elméletét. Tisztázta a vákuum és a nyomás fogalmait. A nyomás mértékegysége az ő munkásságának a tiszteletére lett pascal. De őróla neveztek el egy számítógépes programozási nyelvet is.

1654 novemberében kocsin hajtott át a Párizs közelében a Szajna egyik hídján. A lovak kiszabadultak a hámból, de a fogat csodálatos módon megállt a híd szélén. Pascal az ijedségtől eszméletét vesztette. 15 napig volt kómában. Amikor magához tért látomása volt, hite megújult. Ránk marad imái lélekemelőek. Most az egyik imájából idézek.

„Istent magát szomjúhozom, csak Őt, Őt keresem!
Egyedül csak Tehozzád, Istenem,
fordulok én, hogy Hozzád érjek el!
Te egyedül tudtad teremteni a lelkem;
Te egyedül tudtad beléje vésni képedet;
Te egyedül tudod még újra-vésni,
hogy elmosódott szent Orcádat égessed belé.”

Gyönyörű ima. Ízlelése a megdicsőült állapotnak, ami ott kezdődik „ahogyan én szerettelek benneteket”. Vagy, ahogyan Prohászka Ottokár mondta „a misztériumok földjén élünk, a nagy, szent titkok világában.” Más szóval, a mennyország már itt elkezdődik. Annál a pillanatnál, amikor valaki úgy kezd szeretni, ahogyan Jézus szeret minket.

---

[1] Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858. október 10. – Budapest, 1927. április 2.) katolikus egyházi író, a magyar keresztényszocializmus jelentős képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Székesfehérvár tizenötödik püspöke. Püspöki székvárosában igen nagy kultusza alakult ki az évtizedek alatt. Ennek bizonyítéka az a hatalmas templom, melyet Székesfehérvár lánglelkű püspöke tiszteletére épített.

[2] Jn 21, 25

[3] Jn 13, 35