"Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat."

 C ÉV NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2016. 03. 14.

Uram! "Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat."[1]

„Néha el kell utaznunk, hogy hazataláljunk”, mondta valaki, bölcsen, vagy oktalanul, nem tudom. Minden esetre furcsa ez a mondat, hiszen nem azért utazunk el, hogy hazataláljunk, hanem azért mert dolgunk van. A tékozló fiúnak, talán „dolga” lehetett a tékozlás, a tékozló leányé, pedig ha nem a házasságtörés, amivel vádolták, hanem, hogy alkalmat adjon arra kemény szellemi párbajra, amelyben Jézus két vállra fekteti azokat, akik, azért lökdösték eléje a szerencsétlen nőt, hogy „próbára tegyék, és hogy bevádolhassák”.

„Menj, és többé már ne vétkezzél!” Mondta Jézus a házasságtöréssel vádolt nőnek kemény vita után, amellyel végül is megmentette a legrosszabbtól, a megkövezéstől, ettől a brutális kivégzéstől. Kevesen tudják, hogy a keresztény kultúrába Jézusnak ez a magatartása nem engedte be ezt az ókortól napjainkig létező szörnyű kivégzési módot.

A megkövezés egyik legősibb és legkegyetlenebb kivégzési mód. Észak-Afganisztánban nemrég halálra köveztek egy fiatal párt, akik a szülők akarata ellenére kötöttek házasságot. Közel keleti és némely afrikai országban viszont még mindig előfordul szélsőséges vallási fanatikusoknál, ahogyan arról a híradásokban is olvashatunk. Szomorú, de napjainkban is nem kevés keresztény lett hite miatt a megkövezés áldozata.

„Menj, és többé már ne vétkezzél!” Mondta Jézus a lincselésből kimentett nőnek, aki akár azt is mondhatta volna, „ezek után hova menjek? Ki fogad be engem? Igaz, hogy te nem ítéltél el, elszélesztetted a vádlóimat, de most mi lesz velem? Ha ennyire jó vagy, segíts most még rajtam.”

De nem mondta, mint ahogyan a többi betegségtől meggyógyított, bűneitől megszabadítottak esetében sem beszél az evangélium az utóéletükről. Csak a leprából meggyógyítottnak mondta „menj, mutasd meg magadat a papnak”. Ez hivatali eljárás volt, hogy visszakerüljön az emberi közösségbe, de utóéletéről itt sincs szó.

Isten erejéből meggyógyítottak, bűneiktől megszabadítottak, a megmentettek utóéletének a kérdése emberi kíváncsiságból fakad. Fantáziálni lehet, de igazában nem tudjuk. Nem is fontos, mert akit az Isten megmentett, azokat attól fogva a tenyerén hordozza.

Túrmezei Erzsébetnek vagy egy érdekes verse, amelynek a címe Nem ejti le. A vers arról szól, hogy egy utazási irodában bemegy az anya talán 2 – 3 éves kisfiával. Amíg az ügyeit intézi, a kisfiú felfedez egy földgömböt, amit elkezd pörgetni. Az anya észreveszi és rászól „Kisfiam, ne nyúlj hozzá, mert ha leejted, vége!” A kisfiú elkapja a kezét, kimennek és elvegyülnek az utca forgatagában. A gyereket nem hagyja nyugodni és megkérdezi „Ha a jó Isten ejti le, / Anyu, akkor is vége?” Az anya megkérdezi:

„Minek, kisfiam?” „Hát a Földnek!
Azt mondtad, Ő tartja kezében.
De ha elfárad a keze?
Ha leejti valamiképpen?”

„Kisfiam, attól sose félj!
Ha leejtené, nagy baj lenne.
De Isten keze oly erős,
A Föld biztosan pihen benne.”

S a fényes, tiszta gyerekszemben
Felragyog a csoda titka:
„Úgy-e, ha az egyik elfárad,
akkor átveszi a másikba?!”

És ebben, a maga vonta végkövetkeztetésben megnyugszik a gyermek, Isten keze soha sem fárad el, a föld biztosan pihen benne. Mint ahogyan biztosan pihennek benne emberi életek és emberi sorsok.

"Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat."[2] írta Sören Kierkegaard dán filozófus, teológus. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék” mondta Jézus, aki nagyon el akarta mondani ember – nyelven, hogy benne az Atya indult el, mint minden létező forrása, hogy megkeresse a szomjazókat, a tékozló fiúkat és tékozló leányokat, a betegek és szenvedőket, a kirekesztetteket és a megalázottakat, az életet pazarlóan habzsolókat éppen úgy, mint az alapos, vagy alaptalan vádak össztűzében lévő nőt.

Az idézett vers logikája szerint el lehet mondani, hogy „az Isten keze oly erős, ez a megkövezéstől megmentett nő is biztosan pihen benne.” Ebben a hitben bízunk minden elhunyt testvérünket Isten végtelen irgalmára.

A tékozló fiú is, a tékozló leány is messze kerültek a családi otthon védelmet és biztonságot nyújtó világától, s ettől kezdve mindkettő totálisan sebezhető lett. Mindkettőnek haza kellett találnia abba a hazába, amely eddig is az övék volt, csak valahogy elmentek és eltévedtek.

Isten mindig megtalálja a megoldást!

Ő jól tudja, hogy ahhoz, hogy valaki újra tudja rendezni az életét, „ki kell lépnie abból, amiben van.” Talán azért, hogy távolról lássa önmagát, környezetét, helyzetét. Ez adja meg a lehetőséget, hogy felismerjen olyan igazságokat, amiket azelőtt észre sem vett.

Csak az Isten a tudója, hány embert érintett meg, hogy visszavonzza őket a biztonságos helyre. Mi nyugtalanok vagyunk és bizonyosságot szeretnénk. Gyorsan orvosolni a bajokat. Isten azt mondja, ne siess, hadd érjenek meg dolgok, s engedi, hogy

A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében[3]

Egészen addig, amíg ki nem tudja mondani önszántából, felkelek és atyámhoz megyek, amíg el nem érkezik a pillanat, amikor Jézustól hallja „menj, és többé ne vétkezzél!”

Jézus arra tanított, hogy benne megtestesült az irgalmas Isten, számtalan helyzetben bizonyított is. Ő az, aki nem kímélve a fáradságot, megkeresi az elkóborolt bárányt, és addig kutat, míg meg nem találja az elveszett drachmát. Ha pedig megtalálta, táncra perdülnek az odafent az angyalok, mert nagyobb az örömük a megtalált egyetlenen, mint a száz igazon.

A házasságtöréssel vádolt nő, legalább olyan mélypontra jutott, mint a tékozló fiú. Mindketten teljesen kiszolgáltatottá váltak. Egyik az éhhalálnak, a másik a meglincselésnek. A közös pont, hogy mindketten nagyon messzire mentek. Végre elérkezett a pillanat, hogy haza menjenek, és új életre találjanak.

Miért mehettek el olyan messzire? Nem térben, hanem Isten és ember kapcsolatukban? Mert az elmegy néha, maga sem tudja, hogy miért. Parancs János, író, költő és műfordító írta:

„Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el.”

Ugyanebben az írásában azt is elmondta, hogy

„És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt.”

Akár a mai tékozló fiúk és tékozló lányok szájába is lehetne adni ezeket a szavakat. Bennük is ott dolgozhat, ami a költőben „Szüntelenül haza vágytam, …. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.”[4]

"Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat."[5]

Mindketten olyan traumán mentek keresztül, amely teljesen megváltoztatta az életük további folyását. De mindkettőnek életében elérkezett a pillanat, amikor kimondták „Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.”[6]

A tékozló fiú hazament az atyjához. De hova ment a tékozló leány?

A férjéhez? A családjához? A barátnőjéhez? Vagy maradt az utcán és, hogy ne haljon éhen, jobb híján a testét árulta jó pénzért? Az a férfi, aki kimentette az acsarkodók karmai közül csak annyit mondott neki „menj, és többé ne vétkezzél!”

Lehet, hogy itt nem fizikai értelemben vett otthonról, családi közösségről van szó, nem a férj, a családtagok ölelő karjairól és csókjairól, amelyek egyértelmű jelei a hazatalálásnak és befogadásnak. Ebben a „menj”- ben bőségesen benne lehet az is, hogy menj, és találj magadra. Légy az, aki vagy, légy az, aki az Isten örök tervében vagy. De ezt csak Jézus látta vételen természetfeletti távlatokban.

Tiszta- bővizű csodálatos Forrás,
keresd tovább a szomjasakat!
Látod, mennyien vannak!
Posvány vizével oltják szomjúságuk.

Szomjaznak, életre, szeretetre,
irgalomra és bocsánatra, jóságra, igazságra, örömre, igazi szabadságra.
Szomjazók számlálhatatlan serege!
Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!

Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket, ahogy szüntelen útban vagy feléjük, meg se várva, hogy ők keressenek!
Milyen csodálatos titok!

Boldog, akit már megtaláltál,
s nem posványok mérgező vizét issza!
Ahogy ígérted,
nem szomjazik soha többé, és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad.
Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta,
keresd tovább a szomjasakat![7]

Mert szomjasak még nagyon sokan vannak, fiaink és leányaink, rokonaink és barátaink, akikért fohászkodjunk, hogy rátaláljon a „forrás”,  az életet, bőséges életet ajándékozó Atya.

okéatya

---

[1] Sören Kierkegaard dán filozófus, teológus

[2] Sören Kierkegaard dán filozófus, teológus

[3] Vörösmarty Vén cigány

[4] Parancs János Miért jöttem haza

[5]

[6] uo.

[7] Túrmezei Erzsébet A forráshoz