"Most menni kell mindattól, ami kúsza" Rainer Maria Rilke

C ÉV NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2016. 03. 06.

A „példázatok példázata”, a „biblia szíve”, szokták így is nevezni Jézus egyik legistenibb, ugyanakkor legemberibb tanító történetét, aminek az utókor számos nyelvben a Tékozló fiú címet adta. Ámbár a német nyelvű biblia „Az elveszett fiú” történeteként ismeri.

Ez a történet talán azért is érint meg bennünket, mert benne Jézus felfedi az örök emberit és az örök istenit.

„A tékozló fiú regéjét / sokan csináltuk újra már”[1], írta Arany János. De rajta kívül számos költő, író, festő szobrászművész örökítette meg alkotásában Jézusnak ezt a remekmívű elbeszélését. Ámbár az irodalmi művekben, nyilván nem véletlenül, nem is annyira a tékozlásra, mint inkább haza jutás vágyára tevődik a hangsúly, érzékeltetve ezzel a történet egyik lényeges elemét. Pilinszky János az Apokrifek c. versgyűjteményében ezt írta:

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

...

Visszafogad az ősi rend.

Az ember márcsak ilyen. Haza akar jutni, megtalálni a szűlőföldet, az ősi otthont, hogy meglelje lelke nyugalmát. Jól érzékelteti ezt az is, hogy nem egy, akár a messze tengeren túlra elszármazottnak is egyszer csak felébred a vágy vissza jutni a szülőföldre, ahonnét elszakadt, elvándorolt.

Ezt éli át a tékozló fiú is. Haza jutni, az atyai ház biztonságába. Ám ennek az örök emberi haza jutási vágynak a vonzását is, maga teremtő oltotta belénk, haza jutni minden élet eredetéhez és forrásához, a teremtő Istenhez. Ezt érezte át Szent II. János pápa, amikor haldokolva, ezer kinok között gyötrődve suttogta „Engedjetek haza, az atyai házba!”

Ezt a lelkünk mélyébe oltotta hazavágyódást fogalmazta meg Jézus ebben a mesteri példabeszédben, a Tékozló Fiú történetében. Ez a vágy mozgatott a történelem folyamán számos, felnőtt korukban megtérőt, akikben életük egy egy kegyelmi pillanatában felébredt, és elemei erővel tört ki az Isten utáni vágy.

A példabeszédben Jézus tükröt tart elénk, amelyben fel lehet ismerni, akik valahol mindannyian tékozló fiúk vagyunk, Istentől elszakadt, vagy éppen vele csak felszínes kapcsolatot megélő emberek.

Ahogyan Juhász Gyula fogalmazott:

Véres a lábam. Tüske marta.
Hajam zilált. Künn járt viharba.
Szemem vörös. Villámba nézett.
Szívem törött. Megvert az élet.
Az ajkamat száz csók égette.
A lelkemet száz pók mérgezte.
Atyám, te jó, öreg, te áldott,
Fiad vagyok, a visszapártolt.[2]

Amikor a történetbeli fiú haza jutott nem a tékozlását bánta meg, hanem azt, hogy az atyai szeretet ellen vétett. Igaz, hogy vakságból, félig meddig akaratlan, talán karrier vágytól elvakultan, tette, amit tett, de eljutott odáig, hogy ki tudta mondani „Vétkeztem az ég ellen és te ellened”, mondta. Ennek a felismerése, belátása kellene, hogy legyen minden szentgyónásnak a háttér élménye, ami felé nem annyira a kötelességteljesítés, hanem a Mennyei Atyával való mélyebb kapcsolat vágya hajt.

Ebben az összefüggésben fontos tanítása a példabeszédnek, hogy a bűn lényege szerint a szeretet elutasítása, a többi csak a következmény. Igaz, hogy ez utóbbi a látványosabb, a kézzelfoghatóbb. Ám ez csak következménye az örök szeretet elutasításának. Isten szemében nem annyira a következményeken, mint inkáb az atyai szeretet elutasításában van a bajok igazi forrása.

A mindenét eltékozló fiú akkor érezte át tettének súlyát, amikor felébredt benne régi – új élet utáni vágy. Képes volt ezt megtenni annak a szeretetnek a jóvoltából, amelyet egykor elutasított, de amely most feltétel nélkül vissza fogadta.

Ámbár igaz az is, hogy a tékozolásnak van pozitív előfordulása, ami azt sugallja, hogy a tékozlás sem mindig föltétlenül bűn. Lehet akár erény is. Kölcsey Ferenc a Zrínyi dala c. versében Szondiról, Drégely várának hős védőjéről írta, aki a hazáját és házát védte „Tékozolva híven életét”. Ugyanígy a jó anya és a jó apa is, gyermekéért tékozolja életét. Meg mindazok, akik képesek arra, hogy másokért éljenek. Ez a fajta tékozlás is tékozlás, a szeretet tékozlása.

A másik szereplő, a magát az igazság birtokosának tartó idősebb testvér, öccse viselt dolgait súlyosan megbélyegző szavakkal hánytorgatja föl „megjött ez a te fiad, aki vagyonodat utcanők társaságában elzabálta”. Igaz, hogy ő nem tékozolt el semmit, s talán ezért gondolta, hogy ítélkezhet öccse viselt dolgai felett. A bibliai történet szerinti báty nem veszi észre, hogy ő az örök irigykedő megtestesítője, a saját értékeit felmagasztaló, a másik bűneit felrovó.

Én mindig a te fiad voltam
Atyám, én soha nem ujjongtam.
Én nem daloltam, nem öleltem,
Én itt maradtam a közelben.
Ő bűnös, ő koldus, ő gyönge,
Ő elbukott, vesszen örökre![3]

E kettő közötti különbség az, hogy míg az anyagi értékeket magától két marokkal szóró képes felállni, haza menni és bocsánatért esdekelni, az örök irigykedő nem lát gőgtől, a „bezzeg én” –től, és ezért képtelen bűnét beismerni, felállni, visszatérni az atyai házba és újra kezdeni az életet.

De van ebben a történetben egy harmadik dimenzió is, egy „Istentől érkező és Istenre villanó híradás.”

A történet igazi főszereplője az Atya, akiben Jézus az irgalmas mennyei Atya stílusát tárja elénk, aki hűséges önmagához és szereti a teremtményeit.

Egy bibliamagyarázó szerint van ebben a példabeszédben valaki, aki a tékozló fiúnál is nagyobb tékozlónak bizonyul, aki nem más, mint a két fiú atyja, aki azzal, hogy gyűrűt húz a hazatérő fia ujjára, visszafogadva ezzel a családi közösségbe, levágatja a hizlalt borjút és ünnepet ül. Emberi szempontból az arra egyáltalán nem érdemes számára „tékozolja” a szeretetét.

„Ez a fiú a vérem vére,
A szomorúság lőn a bére,
Az átok fogta, vihar verte,
Az életet sírván szerette.
Kelj föl, ez a nap áldott szombat,
Fonnyadt karommal átkarollak.”[4]

Jézus ezt a megbocsátó, visszafogadó mennyei Atyát állítja elénk örök követendő példának „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok is irgalmas.” Ő az aki mindig

A messzeség sugárzó pitvarában
…

a korlátnál, szemét ernyőzve néz
a távolba, ahol a domb alatt
kanyargó úton csapzottan, soványan,
kimerültségtől meg-megtántorodva,
de azért mégis egyre szaporább
léptekkel, ahogy egyre közelebb ér,
már jön a Vendég…

Mert az irgalmas Atya országában minden megtérő bűnös vendég. Szívesen látott vendég.

okéatya

---

[1] Arany János Vándor cipó

[2] Juhász Gyula A tékozló fiú

[3] Juhász Gyula A tékozló fiú

[4] uo.