A Kínból nő az Égre Irgalom, Jóság, Béke.

C ÉV NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2016. 02. 20 – 21.

Ma egy hete, nagyböjt első vasárnapján így kezdtem a szentbeszédemet:

„Aranyhegyen ülő koldusok népe a kereszténység, mert rajta ül az isteni irgalom aranyhegyén, ami gazdaggá tenné az életét, de nem él a lehetőséggel.” Azóta sem hagy békén ez a gondolat. Mert szinte a bőrömön tapasztalom, hogy a mi hívő világunkban is jelen van és hat az irgalom szöges ellentéte, a gyűlölet, az ellenszenv, a bosszú, megbocsátani nem tudás, amiket elbújtatunk a vélt, vagy valós igazságok köntöse mögé.

Ferenc pápa is nyugtalanít. Azt mondta, hogy „Ahol megszületik Isten, ott kivirul az irgalmasság.” Mivel az Isten még életünkkel nem szültük meg az Istent, az irgalmasság kivirulása is még várat magára. De azt is mondta, hogy „Az irgalmasság Isten legértékesebb nekünk juttatott ajándéka, különösen is ebben a jubileumi évben, amikor arra nyertünk meghívást, hogy felfedezzük azt a gyöngédséget, amellyel a mi mennyei Atyánk mindannyiunk irányában viseltetik.”

Aki az irgalmas, az által Isten maga dolgozik. Aki irgalmas, abban megszületett az Isten. Felteszem a kérdést, képesek vagyunk-e, vagyok-e, hogy irgalmasságommal „megszüljem az Istent?” Nem tudom. Talán.

A szülés mindig fájdalommal jár, a szülő anyának fájdalmával. Ennek az emberi emlékezeten túlról nőtt gyökerei vannak. A bűnbeesés után ui. mondta Isten az asszonynak „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet.”[1]

William Blake[2] a 18 - 19. sz. fordulóján élt angol költő Hallottam című verse így kezdődik:

Hallottam hajnal óta,
Egy Angyal ezt dalolta:
"Irgalom, Jóság, Béke
A világ menedéke."

És így fejeződik be

A Kínból nő az Égre
Irgalom, Jóság, Béke.

A költő egyik verselemzője ezeket a sorokat így magyarázza „Ezt nem tudjuk megspórolni. Szenvedve szeretünk, szeretetünk vajúdása szenvedéssel jár. Testi-lelki szenvedéssel. Elengedni a múltat, megbékélni a korlátokkal, meghalni búzaszemként, elveszítve önmagunkat, hogy valami szép, új, isteni szülessék, irgalom, jóság-béke.”[3]

Valahol itt lehet a titka, hogy miért nem tud „megszületni az Isten.” Mert nem tudjuk megszülni - megszenvedni az irgalmat. Mi arra vágyunk, hogy simán menjenek a dolgok. Szeretjük a komfortérzéseket, a megnyugvást, a megpihenést. Amikor már nem kell küzdeni sehol, semmiért.

Francois Villon[4] francia költő, az Akasztottak balladája című versét fejezi be így

Jézus herceg, nagyúr, ne hagyj magunkra,
ne jussunk a pokollal háborúba
és semmi dolga ne legyen velünk.
S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk!

Tetszik, nem tetszik, ha Isten irgalmát meg akarjuk szülni e világra „A pokollal háborúba kell jutnunk”. Azzal a pokollal, azzal a pokollal, amely bennünk tombol. A megbocsátani nem tudás, a feledni nem tudás poklával. Ezt tette urunk is, a kísértés hegyén… Ő ki tudta mondani „távozz tőlem sátán…” Ezért volt képes minden élethelyzetben megbocsátani és mérhetetlen szeretetből életét adni kegyetlen kínok között, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani.

A minap szembe kerültem ennek a kegyetlen valóságával. Láttam, hogyan tudja gyötörni az embert a megbocsátani nem tudás, az irgalom tökéletes hiánya, amely embereket, kapcsolatokat, közösségeket képes tönkre tenni. A pokollal harca kell kelni, mert simán nem adja meg magát.

Azt mondta Ferenc pápa: „Állandóan szemlélnünk kell az irgalmasság misztériumát. Mi az, hogy valamit szemlélni?

Szemlélődés… Ősrégi imamód. A teremtett dolgokat szemlélni szoktuk, az Isten titkait pedig szemlélődve fedezzük fel. Oda tenni, gondolni magunk elé, és várni, hogy felfedezzük, hogy hasson ránk.

Érdekes gondolatot találtam a Magyar Katolikus Lexikon szemlélődés szócikkében. „s az élet felgyorsulása a 20. sz. végére háttérbe szorította a szemlélődést, s ez az élet minőségének romlásához, hajszoltsághoz és a lelki betegségek terjedéséhez vezetett, mint pl. az alkoholizmus, a depresszió, a kábítószer” [5] A szemlélődésre fölkészítő tisztulási folyamat is sok belső küzdelemmel és fegyelmezettséggel jár. Ez az, amit nem nagyon szeretünk.

Szemlélni az irgalmasság misztériumát, valami olyasmi, mint amikor egy hosszú, fárasztó út után fölértünk a hegytetőre és a magasból végig nézünk a tájon… A látvány gyönyörű… Fölértünk a hegytetőre, teszem föl ide a Kálvária templomba, leülünk valahol, és nem csinálunk semmit. S rózsafüzér, se imakönyv, se szentírás. Tétlenségnek, semmittevésnek minősíti az agyunk, amikor vagyunk és kínlódunk, mert megszoktuk, hogy mindig mindenütt valamivel foglalkozunk.

Az Isten előtt meg kell várni, míg minden emberi, földi, mindennapi „kifolyik” belőlünk… Ez pedig órákba, napokba, évekbe, telhet. Aki nem adja fel, és képes vállalni a templom „unalmát”, annak a lelke mélyének titokzatos mélységéből egyszer csak felmerül a misztérium.

A 4 – 5 század sivatagi remetéi abban látták céljukat, hogy a magányban, a böjtben és imádságban, zavartalanul mélyedjenek el Isten titkaiban. A 20 század egy csodálatos személyisége, Chiara Lubich, a fokoláre lelkiség alapítója másban látta a szemlélődés lényegét: belülről fogadd el Isten akaratát, és tedd meg azt. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy mi a jó, ám, ha nem fakad belőle cselekedet, nem lesz belőle gyümölcsöt hozó fa.

Ez azt is jelenti, hogy elfogadom Jézus biztatását, aki azt mondta, „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok irgalmas.” Ez a boldogság titka is, mert Jézus azt is mondta, „Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.”

Jézus herceg, nagyúr, ne hagyj magunkra,
ne jussunk a pokollal háborúba
és semmi dolga ne legyen velünk.
S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk![6]

És végül két idézet az irgalmasságról. Szent Ágoston azt mondta: „Az irgalmasság odaáll a pokol kapujához és nem enged be senkit, aki irgalmasságot gyakorolt.” Dosztojevszkij pedig azt írta, hogy „Nem az igazság az élet alapja, hanem - az irgalom.” És mennyire igazuk van.

okéatya

---

[1] Ter 3, 16

[2] William Blake (1757 – 1827) festő, grafikus és nyomdász. Saját korában teljesen elszigetelten élt, nem ismerték, mint költőt, hanem csak, mint rézmetszőt tartották számon, Költészete jelentőségének felismerése majdnem egy évszázadig váratott magára. A 20. században fedezték fel, s ekkor kezdődött költészetének, festői, grafikai munkásságának mind a mai napig tartó s utóélete.

[3] http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2012/januar/2.html

[4] François Villon, eredeti nevén: François de Montcorbier (1431 – 1463) a középkor végének és a renaissance végének, a virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője.

[5] http://lexikon.katolikus.hu/S/szeml%C3%A9l%C5%91d%C3%A9s.html

[6] Francois Villon Akasztottak balladája