Az aranyhegyen ülő koldusok népe

C év nagyböjt 1. vasárnapja

Szombathely – Kálvária 2016. 02. 14.

Aranyhegyen ülő koldusok népe a kereszténység, mert rajta ül az isteni irgalom aranyhegyén, ami gazdaggá tenné az életét, de nem él a lehetőséggel. Az isteni irgalom aranyhegye eddig is létezett, mint ahogyan létezik számtalan kegyelmi kincs Jézus Krisztus egyházában, de holt tőke marad, ha nem élünk vele.

Sajtóhír:

„Ferenc pápa február 9-én, kedden délután az Apostoli Palota Kelemen termében az irgalmasság szentéve alkalmából találkozott azzal a közel ezer misszionárius pappal, akiknek átadta a megbízatásukat, és elküldte őket szolgálatra a világ minden tájára az Irgalmasság Atyja nevében. … ” Az egyes missziós atyákat a saját püspökeik terjesztették fel erre a küldetésre, de közülük sokan maguk ajánlkoztak fel az egyéves rendkívüli szolgálatra.[1]

Amikor olvastam e hírt, kifejezetten rossz érzés fogott el azért, mert ezer lelkipásztor önként vállalta, hogy szerte a világon az irgalmasság hírnöke lesz, én meg igazában még nem nagyon foglalkoztam az irgalmasság szentévével, amely a múlt december 8-n kezdődött, 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. Van egy időkeret, egy lehetőség, amellyel vagy tudok élni, vagy nem. Nem mintha az isteni irgalmasságnak térbeli és időbeli határai lennének. A Szentatya azt szeretné, ha most, az irgalmasság jubileumi szent évében különösképpen a szívűnk közepébe tennénk Isten végtelen irgalmasságnak a tényét. Ez által Istennel való kapcsolatunk elmélyül és emberi életünk gazdagabbá válik.

Tetszik, nem tetszik szólni kell róla. Ha nem beszélek róla, és az Isten irgalmas szeretetét nem érzik meg a Kálvária templomba járók, én leszek érte a felelős. Az irgalmasság éve a vissza nem térő alkalom. Amely, mint minden alkalom

Jön ... elmegy ... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár ...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.[2]

Az irgalmasság éve, földi életünk idődarabkája, egy lehetőség, amelyet életbe, sőt mi több, örök életbe vágóan fontos lenne megtölteni tartalommal.

Elgondolkodtam, hogy nekem, mint lelkipásztornak mi is lenne a feladatom ezen a téren. Három gondolatot fogalmaztam meg magamnak

·         gondoljam át az irgalmasság évének a lényegét,

·         próbáljam meg a saját életembe beépíteni,

·         tapasztalataimat pedig osszam meg másokkal.

Ma, nagyböjt első vasárnapján az elsőről szeretném a gondolataimat megosztani. A második és harmadik feladathoz idő és tapasztalat kell. Ma, 2016. esztendő nagyböjt első vasárnapján mi sem lesz szebb feladat, mint az irgalmasság évéről hangosan gondolkodni abban a titkos reményben, hátha lesznek a jelenlévők és e sorok olvasói között, akiknek irgalmasság szentéve a kegyelmi újjászületés éve lesz.

Az isteni irgalmasság az emberi lét kezdetétől kinyilatkoztatott igazság.

Már az ősszülők bűnbeesésekor elhangzott a Teremtő ajkáról a remény jó híre: ^„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.”[3]

Ezzel kinyilvánította a Teremtő, hogy nem hagyja az embert a sátán markában.

Az ószövetség népének többszörös történelmi tapasztalata lesz Isten irgalma. Gyönyörűen fogalmaz a 103. zsoltár „Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz.”[4]

Az újszövetségben Jézus csodajelei, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a kirekesztettekkel, betegekkel és szenvedőkkel tett, mind a mennyei Atya végtelen irgalmasságról tanúskodnak. A tékozló fiúról szóló története pedig egyenesen az isteni irgalom dramatizált változata. Ha valaki ebből nem ért, semmiből sem ért.

Ferenc pápa az irgalmasság kegyelmi évét meghirdető bullájában ezt írta „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. … … Az Atya irgalmassága a názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá, őbenne érte el csúcspontját.”[5]

Ízlelgetem Ferenc pápa ugyancsak a bullában megfogalmazott szavait „a Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk.”[6]

Ferenc pápa nekünk, lelkipásztoroknak is, világos és egyértelmű szavakkal osztotta ki a feladatot az irgalmasság évében.

„Az Egyház … egész lelkipásztori tevékenységét át kellene hatnia a hívők felé forduló gyöngédségnek.”

De Szentatyám, mondanám legszívesebben a pápának, emberek vagyunk mi is, akiknek nincsenek kötélből az idegeik. Az emberek meg olyanok, amilyenek, jók is, rosszak is, türelmesek és türelmetlenek, rámenősek és békések, a jámbor papot kihasználók, mások készségesen segítők… Szóval rendkívül tarka a te nyájad uram.

Ám a pápa következetes:

„Egyetlen igehirdető szava és világ felé közvetített tanúságtétele sem nélkülözheti az irgalmasságot.” 

Egyetlen felszólításban két feladat van: a szó és a tanúságtétel.

Az irgalmasság évében a mennyei Atya szembesíteni akar önmagammal. Mi vagyok, és mivé válhatnék?

Mi vagyok? Ember, aki hovatovább érzéketlenné vált a bűnök iránt. Elfogadunk, természetesnek vesszünk sok mindent, ami ellenkezik az Istennek a mi érdekünkben meghozott törvényeivel. Sőt a világ számos parlamentjében törvényesítettek már bűnöket, amelyeket az Isten törvénye bűnnek minősített.

Az Úr napját szenteld meg! Hangzik idők végeiglen a kőbe vésett parancsolat. E helyett mi van? Nem érek rá, más dolgom van, egyszer ki kell aludnom magamat, és még számtalan kifogás. Már ott tartunk, hogy a megkereszteltek sem érzik kötelezőnek.

Ne ölj! Szól a kőbe vésett parancsolat. E helyett testi és lelki gyilkosságokról szóló híradások tömege adja hírek gerincét. Gyilkolják a meg nem született magzatot és gyilkolják egymást az emberek.

Ne hazudj! Szól a kőbe vésett parancsolat. Mi meg észre sem vesszük, és máris benne vagyunk a hazugságok magunk szőtte hálójában…

Isten irgalmazna, ha kérnénk az irgalmát, de nem kérem, egyrészt mert megalkudtam önmagammal, másrészt mert nem tudok kikerülni a hazugságok, ármányok, ártások, csalások, becsapások, bűnös érdekek és még sok minden más hálójából.

Annyira kényelmes az életünk, hogy bizony nem igen merünk változni és változtatni, ha annak egyszer következményei vannak. Hogyan legyen hozzám irgalmas az Isten, ha nem kérem az irgalmát? Vigyázz ember, mert a lehetőség

Úgy csillan meg, mint napfelkeltekor

a réten villogó gyémántszemek ...

s ha meg nem látod, percek múlva már

fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad

befátyolozni vétkes, vak szemed.

Nem adtad akkor ... most már nincs kinek.

Nem tetted akkor ... most már nem lelet.[7]

okéatya

---

[1] Magyar Kurír 2016. február 10. szerda 17:16

[2] Tűrmezei Erzsébet Az alkalom

[3] Ter 3, 15

[4] Zs 103,3-4

[5] Misericordiae vultus 1.

[6] uo. 9.

[7] Túrmezei Erzsébet Az alkalom