"Mi lenne, ha a világgal, úgy bánnál, mint egy virággal?

C ÉV ÉVKÖZI 4. VASÁRNAP

Szombathely – Kálvária 2016.01. 30-31

„Áthaladt köztük és eltávozott.”

„Kemény árat kell fizetni azért, hogy némi eredményt elérjünk. Tavasszal vetni kell, nyáron művelni, s ha ősszel nem is arathatunk, újra kell kezdeni a vetést!” Dr. Nagy Lajos, szívsebész professzor, sokak életének megmentője és nem kevesek gyógyítója mondta ezeket a szavakat egy TV interjúban. És mennyire igaza van. Hiába tartunk valamit jónak, a személyre, a társadalomra hasznosnak, először mi magunknak kell azt belsőleg elfogadni, és „odaélni” azok elé, akikkel együtt élünk és dolgozunk, akik a szomszédaink, a barátaink, az ismerőseink.

Valahogy így lehetett Jézussal, aki akkor tért vissza Galileába, egészen pontosan Názáretbe, ahol mintegy 10 éves korától 30 éves koráig az életét töltötte, amikor már „a híre elterjedt az egész környéken”. Kafarnaumból jött a hír, hogy „tanított az ottani zsinagógákban”, és nem is eredménytelenül, mert „mindenki dicsérettel illette őt”. Mint lenni szokott, híre most is megelőzte. A kereskedők, az ügyes-bajos dolgaikat intéző jövő-menő emberek, a katonák, és még ki tudja kik, vitték a híreket, jót is rosszat is, mindenfelé.

El lehet gondolni, hogy érkezését milyen feszült várakozás előzte meg Názáretben, ahol gyermekkorát, ifjúkorát, és kibontakozó férfikorát töltötte. Az egykori pajtásai, akikkel együtt játszott, a település minden rendű és rangú lakója soha nem láttott benne semmi rendkívülit. Élt és dolgozott, mint bárki más. Arról sem tudtak, hogy bárhol is tudományos vagy éppen közéleti karriert futott volna be, avagy ő lett volna valamiféle megmérettetésben az ácsszakma „kiváló mestere”.

Mi, mint az evangéliumot olvasó utókor tudunk két nagy misztikus Isten – élményéről, mármint a jánosi alámerítéskor történt belső tapasztalatáról, amikor „a Lélek mintegy galamb képében leereszkedett rá és az égből” elhangzott az örökkévaló tanúságtétele „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok”, valamint a megkísértéséről.

Most meg itt van Názáretben, és azt állítja, nem is akárhol és akármikor, hanem a zsinagógában a szombati istentiszteleten, hogy ő a megígért messiás, akiről mintegy 800 évvel korábban jövendölt Izaiás próféta, akinek a könyvéből felolvasott részt önmagára vonatkoztatta… És most már az a dolga, hogy hirdesse „az Úr kegyelmének esztendejét”. Mármint azt, hogy emberségében Isten emberi testben jött el a világba… ajkáról Isten szavai hangzanak el… hitelesíti azokat csodáival… életét áldozza, harmadnapon feltámad…Ám ezek még rejtve vannak azok előtt, akik a názáreti zsinagógában, azon a bizonyos szombaton hallgatták őt…

De a folyamat elkezdődött. Az Úr „az Úr kegyelmének esztendeje” pedig időről időre felerősödik és hatni kezd. Mint most is, amikor a Názáreti zsinagógában sokkot okozó férfi földi helytartója, Ferenc pápa meghirdette a mai ember számára az Úr kegyelének esztendejét, az irgalmasság évét.

A tavaly, december 18-án, Szeplőtelen fogantatás ünnepén, az irgalmasság kapujának jelképes megnyitásával, elkezdődött az a nagy lehetőség Jézus Krisztus egyháza minden tagja számára, amikor „Lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot.”

Olvasom, hogy mi volt 1962-ben Szent XXIII. János pápa célja a 2. vatikáni zsinat meghirdetésével. Akkor azt mondta, hogy „Krisztus Jegyese most inkább az irgalmasság gyógyírját veszi kézbe, mintsem a szigor fegyverzetét ölti magára.” Ezt az 53 éve elhangzott szavakat erősítette fel Ferenc pápa, amikor meghirdette az irgalmasság évét, a kegyelmi esztendőt, amelynek gyökerei 2000 év mélységeibe mennek vissza arra a Názáretben elhangzott, amikor Jézus maga hírdette meg az „Úr kegyelmének esztendejét."

Nem tudom, kiben ébredt fel már a vágy, hogy átlépje a szombathelyi székesegyház irgalmasság kapuját azzal a szándékkal, hogy ezzel a jelképes cselekedettel kifejezze azonosulását a pápa szándékával. Mert Ferenc pápa látásmódja szerint „Elérkezett az idő, amikor már nem teológiai fejtegetésekről van szó, hanem egy új módon való életről, új módon való gondolkodásról, új módon való jelenlétünkről ebben a világba.”

Úr kegyelmének esztendeje rajtunk keresztül erősödik fel, vagy hal el. Tőlünk is függ, hogy az az önpusztító, csak az erősek politikai és gazdasági érdekeit szem előtt tartó világ, amelyben benne élünk, a saját vesztébe rohan-e, vagy elkezdődhet, legalálbb is ott, ahol a hívő emberek élnek, a megújulás, az újjászületés folyamata…

A názáreti zsinagógában a hallgatók nem kívántak Jézus lelki – szellemi partnerei lenni, hanem „fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák.” Emberileg nézve úgy majdnem  úgy látszott, hogy Istennek, Jézus által meghirdetett „kegyelmi esztendeje” még el sem kezdődött, már véget is ért.

De történt valami, esetleg mellékesnek tűnő mozzanat, amire érdemes felfigyelni. Jézus „áthaladt köztük és eltávozott.” Isten és az ő ügye áthalad minden emberi gonoszságon. Isten ügyét nem lehet szakadékba taszítani. Jól tudja ezt Ferenc pápa is, hogy az a világ, amely fel akarja morzsolni az Isten ügyét a világban, mintegy ki akarja taszítani a világból, azt veszi észre, hogy itt, ott, talán még alig láthatóan és észrevehetően, emberek és közösségek más módon kezdenek el élni, mint a körülöttük lévő világ.

1965 októberében, amikor VI. Pál pápa lezárta a 2. vatikáni zsinatot, így fogalmazott „Elutasítottuk a tévedéseket … A lesújtó diagnózisok helyett bátorító gyógymódok, a gyászos jövendölések helyett biztató üzenetek szólaltak meg a zsinat részéről a mai világ felé, hogy értékeit Krisztus egyháza nemcsak megbecsüli, hanem tiszteli is, erőfeszítéseit pedig támogatja, törekvéseit megtisztítja és megáldja".

Jó tudatában lenne annak, hogy az egyház igehirdetése, nem rafinált politikai kommunikáció, nem szociológiai elemzések, nem az emberiség jövőjét sötéten látó szociológusok jövendölései, hanem Isten optimizmusának a felerősítése az irgalmasság mindennapi gyakorlása által.

Mi lenne, ha a világgal,
úgy bánnál, mint egy virággal?
Vágyad vizével locsolnád,
Figyelmedet reá szórnád.

Napként szórnál melegséget,
amely ápol, s el nem éget,
ha már rád bízta az Isten.
Hidd el, egyéb dolgod nincsen![1]

Ízlelgetem a szavakat, irgalmasság éve, Szent Márton éve… Valaminek történnie kell most. Valami szebbnek, mint eddig volt, tisztességesebbnek, mint eddig volt, becsületesebbnek, mint eddig volt… Valami újnak, amiről még csak talán maga az Isten tud, de már oda tette a gondolatát a szíved, a szívem közepébe, hogy általad, általam, megújítsa a világot…

2014-ben halt meg Maya Angelou amerikai író és költő, aki a

század legendás alakjai közé tartozott, akik mindig felemelték szavukat az emberi jogok érdekében.

A Keresztény vagyok… című versét idézem befejezésül.

Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem azt kiáltom: ‘Tiszták az erkölcseim’, hanem azt mondom halkan: "Egyszer elveszett voltam, most már meg vagyok mentve
és bűneim is megbocsátattak".

Ha azt mondom: "Keresztény vagyok…"
Nem büszkeséggel beszélek, hanem bevallom: Botladozom,
és szükségem van Krisztus vezetésére.

Ha azt mondom: "Keresztény vagyok…"
Nem próbálkozom erős lenni, hanem tudom, hogy gyenge vagyok.
Szükségem van az Ő erejére, hogy kitartsak.

Ha azt mondom: "Keresztény vagyok…"
Nem a sikerrel hencegem, hanem tudom: Megbuktam,
és csak Isten tisztíthat meg.

Ha azt mondom: "Keresztény vagyok…"
Mégis érzem a fájdalom fullánkját… kijutott a szívfájdalmakból is,
ezért szólítom az Ő nevét.

Ha azt mondom: "Keresztény vagyok…"
Semmivel nem vagyok szentebb nálad, csak egy egyszerű bűnös vagyok, aki Isten kegyelmében részesült.

okéatya

---

[1] Aranyosi Ervin: Hittel teremts!