„Csorba hitünkkel dacolva mégis valami kezdődik s nem ér többet véget”

C ÉV ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP

Szombathely – Kálvária 2016. 01. 17.

A kánai menyegző ismert történet, amit egyedül János evangélista őrzött meg az utókor számára. „Volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős” Hatalmas mennyiség. Átszámítva, mintegy 600 liter. Akár úgy is vehetjük, hogy ez volt Jézus nászajándéka, ami a legjobbkor jött.

A Jézus korabeli zsidóknál, ha egy lány férjhez ment, a lakodalom általában egy hétig tartott, ha özvegy ment férjhez, mindössze három napig. Ez nem azt jelentette, hogy mindenki ott volt hét, vagy három napon keresztül. A vendégek jöttek mentek, ettek ittak, dalra fakadtak, mindenki maradt ameddig tudott. A meghívottal együtt a hozzátartók is hivatalosak voltak.

Jézus is hivatalos volt Kána városában édesanyjával együtt. Mivel már egy napja Jézus tanítványi köréhez tartozott a 6, előző nap meghívott tanítvány is, hát ők is vele mentek. Így Jézus nyolcadmagával vett részt az eseményem. Mikor érkeztek, meddig maradtak, avagy talán végig ott voltak, ma már nem tudható. De nem is ez a fontos.

A víznek borrá történő átváltoztatásában két évezred szentírás magyarázói sok mindent látnak. Látták benne, az Isten emberek iránti szeretetét, aki segít a bajban. Látták benne Jézus édesanyjának közbenjáró szerepét Fiánál, Jézusnál. A víz borrá lényegülésében oltáriszentség előképét látták, amikor a bor misztikus módon Jézus vére lesz.

Túrmezei Erzsébet Üres edények című versében, nem is annyira szentírástudományával, mint inkább költői látásmódjával az eseményben új mélységet fedezett fel. [1]

Milyen csodálatos Isten vagy!

Jézusban ránk ragyog irgalmas arcod.

Szegény, üres edényeidet

végtelen türelemmel számon tartod,

s kész vagy mindennap megtölteni mindet

új hittel, szeretettel, új erővel,

mások terhét örömest viselővel...

köztük üres kis edényedet, engem!

A költő víziójában az üres edények mi vagyunk, te, én mindannyian. Bennünket töltenek fel a szolgák, nevezzük őt Isten felszentelt szolgáinak, papoknak. A lélek igénye szerint újra és újra feltöltenek, ha nem is annyira vízzel, sokkal inkább az Isten igéjének a színtiszta bíbor borával.

Erre pedig igencsak szükségünk van. A napi hajszában bizony kiüresedünk. Agyonhajszolt vándorok vagyunk, akik elmondhatják

Kána fölött majd átsuhan az idő,
s a múlttá lett menyegző titka rejtve van,
de színültig Te töltöd kőveder szívünket
a legtisztább ízzel, mely létezik, Uram.[2]

Hogyan is idéztem az imént egy másik Az üres edények című verset?

„Csorba hitünkkel dacolva mégis

valami kezdődik s nem ér többet véget”

Minden keresztvetéssel valami kezdődik… Minden imával valami elkezdődik… Minden szentmisével valami kezdődik. Minden szentgyónással valami kezdődik… Isten Igéjének hallgatásával valami kezdődik… És feltöltődik „kőveder szívünk.” A lelki, kegyelmi tapasztalatok átélésével elmondhatjuk a végtelenül irgalmas Atyának, te

kész vagy mindennap megtölteni mindet

új hittel, szeretettel, új erővel,

mások terhét örömest viselővel...

köztük üres kis edényedet, engem!

Korunkban számos, régen nem is igen ismert testi és lelki betegségek ütik fel a fejüket. A rák, az infarktus, a szerzet autoimmun betegségek, és még ki tudja mennyi, amelyekre az orvostudomány jelen állása szerint gyógyír nem igen találtatik. A diszkó balesetek, a kábítószerek, a túlhajtott életforma sorra szedi áldozatait. Olyan erővel veszi körül a felnövekvő nemzedéket a körülöttünk lévő világ örvénylése, hogy nem igen tudnak védekezni a halálba húzó erőkkel szemben.

Hiányzik a világosan látás, a belső erő, amely ellene tudná állni megannyi embert és lelket pusztító külső hatásnak. Az életekből hiányzik az Isten, templom, hogy feltöltődjenek

új hittel, szeretettel, új erővel,

mások terhét örömest viselővel...

Ahelyett, hogy feltöltődnék, pontosan az ellenkezője történik, kiégünk belülről. A kiégés korunk egyik betegsége. Akár a lelki kiégés, akár az érzelmi kiégés, sorra szedi áldozatait. A kiégés hozadéka újabb betegség, az idegösszeroppanás, a depresszió, az érzelmi élet egyhelyben topogása, vagy, ami még rosszabb, süllyedés létezés feneketlen sötét mélységeibe.

A süllyedés valahol, valamikor egy rossz döntéssel kezdődött, azután a rossz döntések sorozataként húzott le az örvénybe, emberpusztító mélységekbe.

Nem könyvből tudom mindezeket. Rendszeresen nem találkozok kiégett, depresszióba süllyedt, a tablettákon élő emberekkel. Olyanokkal, akik valamikor nem akarták, vagy nem tudták lelkük kiégett kőedényeit feltölteni emberi és isteni életerővel. Nem tudtak a tiszta forrásból meríteni, mert senki sem adott belőle, ők maguk pedig valahogy nem találtak rá.

Korunk sajátos jelensége a petchwork családok. Valaki leírta, hogy lett egy petchwork család tagja: „Az édesapám legelső házasságából van egy tíz évvel idősebb bátyám, majd az én az édesanyám és édesapám házasságából születtem én, aztán szüleim elváltak, édesapám újra házasodott, ahonnan született egy öcsém. Én az édesanyámmal nevelkedtem. Az ő férjétől született az öcsém… Gyerekként magam sem éreztem át, hogy milyen nehéz egy ilyen családnak harmonikusan működnie, főleg akkor, hogyha nincsenek erre kialakult mintái. Ilyen helyzetben olyan embereknek kell kapcsolatba kerülniük szükségképpen egymással, akik nem is ismerik egymást, vagy adott esetben nem is rokonszenveznek egymással. A vér szerinti anya és az apa új választottja, felesége, illetve a vér szerinti apa és a gyermekkel egy háztartásban élő nevelőapa, a régi házasságból származó gyerekek, és még sorolhatnám.”[3] Keszekusza viszonyok, amelyekből számos konfliktus forrásozik.

Érdemes feltenni a kérdést, mi az egyik legfőbb oka a kábítószerbe, az alkoholba, az öngyilkosságba menekülésnek? A kiégés. Az élettel való nem törődés… A gondozatlan, meg nem válogatott kapcsolatok.

Meggyőződésem, hogy csak a jó közösség képes megtartani az embert. Ilyen jó közösség kellene, hogy legyen alaphelyzetben a család, a baráti társaság, a lelki közösség. Gomba módra szaporodnak az internetes társkereső programok. Mert van rá kereslet. Sok a magányos, sajnos a házasságban is magányos ember, akiknek üres „életük kővedre”.

Lehet, hogy most már nem azt mondaná a Szűzanya szent fiának, „nincs boruk”, hanem inkább azt, üres a lelkük, üres az életük, társtalanok, kapcsolat nélküliek, Fiam, segíts rajtuk. És a Fiú most már nem azt válaszolná, „asszony, a mi gondunk ez?” Hanem inkább valahogy így: de anyám, mit tegyek, ha nem akarják? Látod, nem jönnek hozzám, hogy felüdítsem a lelküket, az életüket, egészséges gondolatokkal, jó szellemi – lelki forrásokkal, erőt adó kapcsolatokkal.

Hiába mondod szolgáimnak, a papoknak, „töltsétek meg az üres kőlelkeket” színültig vízzel, ha azok nem akarják. A kánai kőedények tehetetlenek voltak, amikor a szolgák megtöltötték vízzel. De ezek az emberek szabadok. Úgy gazdagítják, vagy úgy pusztítják életüket, ahogyan akarják. Tehetetlen vagyok velük szemben.

Borunk elfogyott a fakó kupából,
földre szegett arcunk a szégyené,
mint a vándor, ki lépteit sem látja
borongó útján immár az ég felé.

A lomha falak közt elhalkul a dallam,
tétova táncunk mindinkább csöndesül.
A zárt ajtón át betoppan a bánat,
mint kéretlen vendég, s a földre leül.

Ám csorba hitünkkel dacolva mégis
valami kezdődik, s nem ér többet véget,
csak nézi Őt Mária időtlen szemekkel:
„Bármit mond nektek, megtegyétek.”

Kána fölött majd átsuhan az idő,
s a múlttá lett menyegző titka rejtve van,
de színültig Te töltöd kőveder szívünket
a legtisztább ízzel, mely létezik, Uram.[4]

okéatya

---

[1] Túrmezei Erzsébet Üres edények

[2] Sebestény-Jáger Orsolya A kánai mennyegző

[3] http://www.szulokhazamagazin.hu/patchwork_csalad

[4] Sebestény-Jáger Orsolya A kánai  menyegző