Minden adventi hétköznapra egy történet aznapi gyakorlása
Novella részlet 1930
… Feküdtem lenn a tanterem padlóján, fölöttem egy csomó
vastag birkózó kamasztesttel, mely mozgó, izgatott rétegben helyezkedett fölém.
Egyszerre nyílt az ajtó. Latintanárunk nyitott be, az
osztályfőnökünk.
Papok tanítottak bennünket, derék, tudós papok, akik mind
testi, mind lelki jó voltunkra atyai szeretettel ügyeltek.
Latintanárom különösen szigorú volt. Megkövetelte, hogy még
álmunkban is elfújjuk a rendhagyó igéket, és jaj volt annak, aki valamit
elvétett. Ezt gonosztevőnek nevezte. Nem türelmetlenségből vagy elvakultságból.
Belül, a lelke mélyén valóban meg volt győződve, hogy aki nem szereti a latin
nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete,
gonosztevő és hazaáruló.
Amikor ő feltűnt az ajtó keretében, az ellenségek, akik az
imént még oly ádáz küzdelemben gabalyodtak össze, a megegyezés minden reménye
nélkül, hirtelen békét kötöttek. Ki-ki a helyére ugrott. Én tápászkodtam fel
utoljára, mert legalul kerültem.
Nem szólt semmit. Gúnyosan a fejét csóválta, rosszallóan
pillantott utánam, amint hajlongva padomba sompolyogtam.
Csak a mise alatt vettem észre, hogy új tavaszi ruhám,
melyet ezen a napon vettem föl először, elszakadt. Kabátom alján egy elég nagy
hasadás tátongott.
Tudtam, hogy mit jelent ez. Apám, ha meglátja otthon,
elnadrágol.
Egyelőre tenyeremet szorítottam rá, mint valami sebre, hogy
gyógyuljon. De mihelyt levettem róla a tenyeremet, a súlyosan sérült beteg
kelme lefittyent. A seb gyógyíthatatlannak mutatkozott.
Mise után a kápolna alatt ott állt a latintanárom.
– Miért sírsz? – kérdezte keményen.
– Eltépték – hebegtem, és mutattam.
– No lásd – bólintott –, megérdemelted, haszontalan.
Nézte a kabátom, valamin tűnődött, így szólt:
– Gyere velem.
Mentem a hosszú, sötét folyosón utána. A folyosó végén volt
a cellája. Kinyitotta az ajtót egy nagy kulccsal. Szűk kis cella volt. A
vasrácsos ablakon virágcserepek álltak. Fekete nedvességfoltok ütköztek ki a
sárga falon. A falon csak feszület lógott meg egy Szűz Mária-kép.
– Vesd le a kabátod – parancsolta.
Fogalmam se volt, mi következik ezután. Azt hittem, hogy
elkobozza a kabátomat, és mint bűnjelet átadja az igazgatónak, vagy valami
borzalmas fegyelmi eljárás következik, beláthatatlan következményekkel. Némán
levetettem a kabátom. Ő átvette némán.
Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban
hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát,
foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre
befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátom.
A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig
tartott, amíg elkészült vele.
Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is
megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi
azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot
pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki
varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba,
az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi
angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.
A szentté levés útjai többek között, amit egynek teszünk a legkisebbek
közül, meg ne tudja jobb kezed, mit tesz a bal stb.. Akár adventben is.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése