B ÉV ADVENT 1.
VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2014. november 30.
Jövő minden reményét ringatom,
Mint a vihart és fészket a falomb.
Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.[1]
Mint a vihart és fészket a falomb.
Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.[1]
Advent, latin eredetű szó, jelentése eljövetel, megérkezés.
Az ünnep keresztény eredete az V-VI. századra nyúlik vissza, Jézus születésének
ünnepére, a karácsonyra való felkészülés időszaka. Tágabb értelemben a
reményteli várakozás, a lelki készülődés ideje.
Mindig szerettem az adventet. Gyermekkoromban a
karácsonyvárás izgalma miatt. Ifjú koromban a hajnali misék hangulata miatt.
Most jutottam el odáig, hogy keresem benne a titkot. Ebben segítenek külső
tényezők is. Egyre inkább fogy a Nap világító fénye, és növekednek a sötétség
erői, ami valahol a belső megpróbáltatások ideje is. Ugyanakkor lehetőség az
előrelépésre és fejlődésre.
Lila színű miseruhát vesz fel a pap, lila színű a gyertya az
oltáron, lila az adventi koszorú gyertyája… Lila, vagyis visszafogott, sajátos
üzenetet hordozó. Lila a mértékletességnek és a bűnbánatnak a színe.
Mértékletességnek? Mintha ellentétben látszana lenni a való
világgal. Advent, nem egyszer a mértéktelen költekezés ideje is. Erőt vesz
rajtunk az ajándékozási kényszer, aminek eredményeképpen a kereskedők ebben az
időszakban hatalmas pénzeket zsebelnek be. Mintha a mértékletesség erényét
parkoló pályára állítottuk volna.
Itt lenne az ideje a bűnbánatnak, az adventi szentgyónásnak,
mint a karácsonyra való felkészülésnek legfontosabb mozzanata.
A lila a bűnbánatnak a színe. De ki ér rá manapság ilyesmivel
foglalkozni? Előttünk van a karácsony minden kihívásával, teljesítmény
kényszerével, ünnepi vacsorájával és ebédjével. Sajnos a légkör, amiben élünk
sem a mértékletességre, sem a bűnbánatra nem hangol rá.
Az adventi szent időben a hívő ember belelapoz az ősi
könyvbe, az Írásba! Idézzünk fel csak egy mondatot abból, amit az imént
hallottunk.
„Atyánk! Mi vagyunk az
agyag, és te a formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian.”[2] Olvastuk
a mai olvasmányban Izaiás próféta szavait.
Így látta Izaiás próféta az Isten embert teremtő munkáját.
Csakhogy a fazekas agyaga és az ember között óriási különbség van. A fazekas a
mestersége szabályai szerint azt hoz ki a korongon lévő agyagból, amit akar. Isten
is megalkotott bennünket a „föld anyagából”,
olyannak, amilyennek akart: testet kaptunk, akibe a teremtő bele lehelte az
élet leheletét.
Az élet leheletével megadta a szabadság, a szabad választás
lehetőségének ajándékát is. Így az Isten alkotta embernek óriási lehetőségei
vannak: kibontakoztathatja a benne rejlő értékeket, de önpusztító életével
tönkre is teheti önmagát, a teremtő csodálatos álmát.
Tönkre is tette. Mindjárt az elején. Az ősbűnnel, amely az
óta is, az átok súlyával nehezedik ránk. De ott és akkor, elhangzott az
évezredeken át zengő szó, az adventi ősige, minden adventek kezdete: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé,
a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát
veszed célba.”[3]
Homályosnak tűnő, de az Isten szavát őrző választott nép
számára egyértelmű utalás: eljön majd az idő, amikor az Isten új helyzetet
teremt. Mi már tudjuk, hogy ez az idő „beteljesült”.
Ami számukra jövő volt, az nekünk már bizonyos vonatkozásban a múlt.
A most következő időszakban, az advent szent napjaiban újabb
ígéret, újabb várakozását éljük. „Akkor
feltűnik az égen az Emberfia jele, és a mellét veri a föld minden népe, mert
látja, amint az Emberfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel”.[4] Van
ebben a végtelennek tűnő időfolyamban egy parányi szakasz, az életünk. Ha
elrontjuk, megroppanhat az egész fejlődés, hiszen minden olyan erős, mint a leggyengébb
pontja. A beteljesülés pedig akkor lesz, amikor Isten ujjá teremti a
mindenséget. Ahogyan a szentírás utolsó könyvének a próféciája írja: „íme, újjáteremtek mindent!”
Az egyházi év nem az
ember teremtése és a bűnbeesés fölidézésével, hanem Jézus megtestesülésének
ünnepkörével indul. Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is
legcentrálisabb mozzanata ugyanis, Isten szeretetének legmélyebb
megnyilvánulása.
A teremtés, ami idáig
Isten hatalmáról beszélt a véghetetlen távolság és a titokzatos szépség
nyelvén, ezentúl a szeretet bensőségességével szól hozzánk. Isten szeretet:
szeretetből teremtett és az örök szeretetre hív bennünket.
Isten és ember viszonyának, erre az újra történő, évről évre
ismétlődő megélésére szóló meghívás az adventi időszak.
Advent valamiféle misztikus hajnal, melyben szinte hallani a
közeledő Isten lépteit. Talán felénk is elhangzik a kérdés „Ádám, hol vagy” És a félénk válasz „Elbújtam, mert félek tőled…”
Felénk is elhangzik, „ember, hol vagy”.
Elbújtam Uram a munkám mögé, a nyüzsgés mögé, a képzelt és valóságos gondjaim
mögé…, mert félek tőled. De Isten elől elbújni nem lehet. Az advent olyan
hajnal, mely bensőségességével képes értelmet adni az időnek.
Ádvent.
Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe\' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent![5]
„Atyánk! Mi vagyunk az
agyag, és te a formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian. Ezen az adventen is, bár különleges módon,
mégis igazít rajtunk egy keveset a Mester. Csak annyit, amennyit engedünk. Mert
tiszteli a szabad akaratunkat. Azt
akarja, hogy ezen az adventen is gazdagodjunk. Gazdagodjunk a szent idő
élményeiben, az adventi gyertyagyújtások meghittségében, jól végzett karácsonyi
szentgyónás örömében, a hajnali szentmisék áhítatában, az ajándékozások
örömében.
Hadd idézzem Mécs László: Adventkor c. verséből négy sort
Jézusunk, adj erőt, hogy ékesen járjunk
Illendő ruhában, méltóképpen várjunk
Add, hogy kerülgessük a bűnt, sötétséget
S ama jobb hazában megláthassunk Téged
Pilinszky János, a 20. század jeles katolikus költője írta: „A karácsony a szeretet, és ádvent a
várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár. Ha jól
várakozik, már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki
hazakészül, már készülődésében otthon van. … Aki valóban tud várni, abban
megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel
se kevesebb annál, amire vár”.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd, mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod, mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:Eljön. Eljön .
Ádvent. Ádvent.[6]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése