A ÉV KRISZTUS
KIRÁLY VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária templom 2014. november
23.
Fogalmaink olyanok, mint az élet. Különböző korokban mást és
mást Jelentenek. Így vagyunk a király, királyság fogalmával is. Mást jelentett
a király fogalma ezer évvel ezelőtt, Szent István korában, és más jelent ma.
Akkor a király, mint az ország teljhatalmú ura, egy személyben volt a törvényhozói
és végrehajtó hatalom birtokosa. Szava és parancsa törvény volt.
Ma már, legalább is Európában más jelentenek a királyok, a királyságok.
Angliában, Hollandiában, Svédországban, Spanyolországban, ma is van király.
Szerepe azonban jelképes, tényleges hatalom nincs a kezében. Egy kis túlzással
azt is mondhatnánk, szerepük afféle hagyományőrzés.
Anyaszentegyházunk úgy gondolta jónak, hogy a mai napon, az
egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus királyt ünnepeljük. Aztán majd jövő
vasárnaptól, advent első vasárnapjától kezdődjék el az ünnepeknek egy új körforgása,
amely egy év múlva ismét Krisztus Király vasárnapjában érje el a tetőpontját.
Tisztázzuk a kérdést, Jézus jogosan birtokolja-e a király
jelzőt, és ha igen, milyen értelemben mondhatja magát királynak? A válasz
gyökerei évezredek mélyében formálódtak.
Az ószövetségi jövendölések a Messiást Dávid Házából való
királynak mondják. Az angyali üdvözletkor Gábor főangyal
a születendő Gyermek királyságáról összefoglalóan
mondja: „Neki adja az Úr Isten az ő
atyjának, Dávidnak trónját,
és uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és országának nem lesz
vége.”[1]
A napkeleti bölcsek
a földkerekség királyának születését jelző
csillagot látva indultak el és keresték Jeruzsálemben „a zsidók született királyát”[2]
Nyilvános működése idején Jézus királyi méltóságát is
elrejtette. Kitért az elől, hogy királlyá tegyék,[3] de
szenvedése előtt, virágvasárnap, mint király vonult be városába, Jeruzsálembe.
Amikor annak ideje elérkezett, Jézus maga vallotta magát
királynak. Megalázva, megkötözve, Pilátus királyi mivoltát firtató kérdésre
kérdésre ezt válaszolta:
„Az én országom nem
ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim,
hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” E
kijelentés világossá teszi, hogy Krisztus,
mint király sem egyetlen földi királlyal, sem királysággal sem azonosítható. Ez
azt jelenti, hogy Jézus királyi mivolta és királysága egészen más, mint ami
valaha is volt bármelyik földi király, ill. földi királyság.
Pilátus kérdésére határozottan és egyértelműen kijelentette,
hogy „… király vagyok! Arra születtem, s
azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból
való, hallgat szavamra.”[4]
30 – 40 évvel később, az első évszázad vége felé, a Patmos
szigetén látomásokat látó János evangélista, az Újszövetségi szentírás utolsó
könyvében, a Jelenések Könyvében így örökíti az utókorra Krisztus királyra
vonatkozó látomását: „Fehér lovon ül,
hűségesnek és igaznak hívják. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan, mint a
lobogó tűz, a fején ékes korona. Neve föl van írva, de senki sem ismeri, csak Ő
maga. Vértől ázott ruha van rajta, a neve: Isten Igéje. Az égi seregek fehér
lovon kísérik, tiszta fehér patyolatba öltözve. Szájából éles kard tör elő,
hogy lesújtson a nemzetekre (...) Öltözetén a csípő körül ez a név volt
felírva: királyok Királya, uralkodók Ura.”[5]
Krisztus királyi méltóságának a 20. századig nem volt külön
ünnepe. XIII. Leó pápa,[6] az
1900-as jubileumi év alkalmából a 20. sz. királyának hirdette ki a Megváltót, ezzel előkészítette a Krisztus Király ünnepet. Akkor világszerte
mindenütt a legmagasabb
hegyek ormán, ill.
magaslatokon kereszteket és Krisztus-szobrokat állítottak föl a Megváltó emlékezetére,
közöttük a híres Béke Krisztus-szobrot az Andok egyik legmagasabb csúcsán.
Az I. világháború után XI. Pius pápa[7] a niceai
zsinat 1600. évfordulóján,
1925-ös évet szentévvé nyilvánította, melynek jelmondata volt: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus
országában!” A szentév végén, rendelte el a pápa Krisztus Király ünnepét.
Végigtekintve Krisztus Király ünnepének történetét, benne a
sugalmazó Szentlélek által feltárt mélységesen mély és szent valóságokat, illő
feltenni a kérdést, a mindennapi hívő ember számára tényleg király ő? Királyi
tekintélye, súlya, ott van-e mindennapi döntéseinkben?
Azé a királyé, aki nem a másik nemzetet akarja legyőzni,
hogy elvegye földjeinek mélyén rejlő kincseit, a vizét, az olaját, a az
aranyát, a gyémántját. Mert szinte mindig ezekről szóltak a történelem folyamán
mindig a földi hatalmak hódító háborúi.
Azé a királyi, aki nem leigáz, hanem megszabadít. Azé a
királyé, aki ugyan minden hatalom birtokosa, mégsem él vele. Azé a királyé, aki
„megroppant nádat nem töri össze, a
pislákoló mécsbelet nem oltja ki”.[8]
Azé a királyé, aki a kereszten trónol közöttünk.
Azé a királyé, aki nem emberekkel harcol, hanem a „tagadás ősi szellemével”,[9] az
ős gonosszal, aki az ősbűnnel megfertőzve a világot, tovább akarja építeni a
szívekben gonoszság birodalmát.
A mindennapi hívő ember számára tényleg király ő? Királyi
tekintélye, súlya, ott van-e mindennapi döntéseinkben? Ezt én nem tudom. Ezt
mindenkinek magának kell eldönteni.
A mindenség királyához, élők és holta urához fohászkodik fel
a XX. század tudós papköltője, Sík Sándor:
Öleld magadhoz ezt az őrült
századot:
A kisdedekért, akiket szeretsz,
A Magvakért, melyek mozdulnak a
mélyben
S a rothadás csíráztató setét
ölén
Tisztább tavasznak pattogják
ígéretét,
Mert sejtjeikben napbanéző,
hozzád-húzó emberösztön énekel:
Légy jó hozzájuk, keltető Nap,
Ősmeleg!
Hadd bontsa fel rózsás fejét az
új kelet,
Fagyott földünket hadd koszorúzza
új kalász,
Hadd hullámozza ég felé megint a
föld
Az ezredeknek ősdalát:
A nagy Királynak, kinek minden
él,
A jó Királynak, kiből minden él,
A Szív-Királynak, kiben minden
él.[10]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése