2013 C ÉV HÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA
2013. április 7.
Tamás apostol isteni
kalandja…
Húsvét 2.
vasárnapja az Isteni Irgalmasság vasárnapja. II. János Pál pápa nevéhez
fűződik. A Szentatya a jubileumi szentévben, 2000. április 30-án avatta szentté
Boldog Fausztina nővért, és akkor rendelkezett úgy, hogy húsvét második
vasárnapja az isteni irgalmasság vasárnapja nevet viselje.
Szent
Fausztina magán-kinyilatkoztatásaiban, látomásaiban párbeszédet folytatott
Jézussal, melyben, a nővér naplója alapján, Jézus kívánsága szerint, húsvét
utáni első vasárnapja legyen az Isteni Irgalmasság napja.
Jézus első
alkalommal 1931-ben, Plockban beszélt Fausztina nővérnek arról a kívánságáról,
hogy ünnepet szenteljenek az Isten Irgalmasságának: ,,Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságának ünnepe. „Kívánom, hogy az
Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, főleg a szegény
bűnösök részére. Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége, (...) Az a lélek,
aki gyónáshoz és szentáldozáshoz járul, teljes bűnbocsánatot nyer, és mentesül
a büntetés alól. (Napló 49) "
Készültünk
a húsvét misztériumának méltó megünneplésére, és most húsvét 2. vasárnapján
ünnepeljük Isten irgalmasságát. Ez a két ünnep a legszorosabb kapcsolatban van
egymással. Az irgalmasság vasárnapján ugyanis visszatekintünk az
üdvösségtörténet legnagyobb eseményeire: Jézus szenvedésére, halálára és
dicsőséges feltámadására. Ezekben az eseményekben nyilvánult meg a
legcsodálatosabb módon Isten irgalmas szeretete irántunk, bűnös emberek iránt.
Ezért adunk hálát az irgalmasság vasárnapján.
A mai
evangélium kapcsán arról szeretném megosztani gondolataimat, akik hallgatják,
olvassák azt, hogyan érhető tetten Isten irgalmassága Tamás apostol isteni
kalandjában.
A történet
szerint Bertrand Russell[1]. angol matematikus,
filozófus és szociológus, Nobel-díjas közéleti személyiség, rendkívül hosszú
élete vége felé, 98 éves korában halt meg. Ő mondta egy alkalommal a
következőket. Ha esetleg minden várakozása ellenére a halála után majd mégis odakerül
az Isten trónusa elé és Ő megkérdezi tőle, hogy „Bertrand, Bertrand miért nem hittél bennem”, akkor ő azt fogja
mondani „Isten, nincs elég bizonyíték”.
Kételkedés az Isten létével és a természetfeletti világgal kapcsolatban bizony
felmerül, nem csupán a hivatásos kételkedőkben, hanem sokszor bennünk is,
egyszerű a hívő emberekben.
Tamás
apostol kalandja az apostolok tanúságtételének visszautasításával és feltámadt
Jézussal való találkozása erre mutat rá.
De nézzük
sorjában.
Az üres sir
látványa és élménye elég volt János apostolnak, aki húsvét hajnalán oda belépve
körülnézett és hitt. De már nem volt elég a többi tíznek.
Mi emberek
már csak olyanok vagyunk, hogy mindegyikünket más és más győz meg a tények
valódiságáról. Van, akinek elég egy ostoba pletyka és máris hiszi, amit beszélnek,
amit az újságok írnak, vagy a reklámok hirdetnek. Vannak, akik felülnek kétes
ígéreteknek. Persze szerepe van ebben annak az alapvető emberi tulajdonságnak,
hogy „amit szeretnénk, azt szívesen elhisszük”.
Az
apostolokra nem volt jellemző a hiszékenység. Sokkal inkább józan gondolkodású,
két lábban a földön járó emberek voltak. Ezt Jézus is pontosan tudta. Éppen
ezért feltámadása után nem elkápráztatni akarta apostolait valami egészen
rendkívüli, természetfeletti fényjelenségekben történő megjelenésével, hanem
folyamatos tapasztalatokkal megalapozni a hitüket.
Az
asszonyok hozták a hírt, miszerint a sírnál két fehér ruhás férfi jelent meg
nekik, aki azt mondták, hogy Jézus feltámadt „üres asszonyi fecsegés, legyintettek, és nem hittek nekik”[2]
Péter, aki, biztos, ami biztos
ment, hogy ellenőrizte, amit az asszonyok állítottak. Körülnézet és nem hitt
sem az asszonyoknak, sem a saját szemének, hanem „magában igen
csodálkozott a történteken.”[3] Lehet, hogy azt dörmögte a
szakállába érdekes, figyelemre méltó. De nem hitte el, hogy Jézus feltámadott.
Amikor
aztán tényleg megjelent az apostoloknak Jézus mi volt első reakciójuk? „Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy
szellemet látnak.[4]
A mai
evangélium szerint Tamás apostol társainak a tanúságtételét határozottan
visszautasítja. Szépen fogalmazza meg ezt Vas István
„Ha kezén a szögverte
sebet
Az én szemem nem maga
látja,
Ha be nem bocsátom az
ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem
tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem
hiszem.[5]
Mintha csak
azt mondaná, nekem beszélhettek akármit, én csak a szememnek hiszek. Azoknak az
apostoloknak mondta ezt, akiknek Jézus az első megjelenése alkalmából felszólított
„érintsetek meg és lássatok! A szellemnek
nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.”[6]
Eme magatartásáért
az utókor Tamás apostolnak, azt gondolom indokolatlanul a „hitetlen” jelzőt adományozta. Ma is így szerepel a köznyelvben. Tamáskodik,
mondják arra, aki nem hisz. Pedig Tamás talán csak annyit szeretett volna, hogy
neki is legyen része abban a közösségi Jézus–találkozás élményben, amelyben
része volt apostoltársainak.
Nem tudni,
hogy Tamásban mi volt erősebb? A kétely, vagy bizonyosság vágya. Ő nem csak
hallani akar róla, nem csak látni akarja a feltámadottat, hanem még z ujjával a
sebhelyeit is meg akarta érinteni.
Kézzelfogható
bizonyságot akart, vagy magát Jézust akarja provokálni, nem tudni.
A
provokálás nagyon veszélyes lehet, mint volt Júdás esetében. Egyes magyarázók
szerint Júdás árulásának egyik oka, a kapzsisága volt, a másik, hogy provokálja
Jézust, bizonyítsa be, hogy ő a messiás.
Ám, hogy ez
nála, mármint Tamásnál gyerekes dac volt-e, provokálás, vagy tényleg vágyódás a
hitből fakadó meggyőződésre, ma már nem igen lehet eldönteni. Egy biztos, hogy Jézus
személyre szabott pedagógiával vezette el Tamást, és én biztos vagyok abban,
hogy vezet el mindenkit, a hitre. Tamást sem dorgálja meg, nem viselkedik
fölényesen, megalázóan.
Mindössze
ennyit mond!
„Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba,
érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét
szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd
ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd
meg hét sebemben,
Mintha csak
azt mondaná: ha így akarsz meggyőződni, hogy feltámadtam-e, hát győződj meg
így. Mert rád van szükségem, neked meg erre a tapasztalatra, hogy igehirdető
korútjait során meggyőzően tud mondani „a
keresztre feszített és feltámadt Krisztust hirdetem”.
A keresztre
feszített Jézus sebei igazolják a folytonosságot, az azonosságot, hogy az, aki
zárt ajtókon át lép be, ugyanaz, mint aki tehetetlenül vergődött a kereszten. Talán
ezért is tartja Jézus rendjén valónak Tamás kérését, és teljesíti.
Mi ment
végbe Tamás lelkében, csak sejtjük ebből a nagyon rövid, de a lényeget kifejező
mondatból „én uram, én Istenem”. Számos
festő örökítette meg ezt a jelenetet. Mindegyik úgy ábrázolja, hogy Tamás két
ujjával megérinti Jézus oldalsebét, de erről a mozdulatról az evangéliumokban
nem olvashatunk.
Viszont
rendkívül figyelemre méltóak azok a szavak, amelyeket ezek után Tamásnak
mondott „hittél, mert láttál. Boldogok,
akik nem látnak, mégis hisznek.”[8]
Nem látni,
és mégis hinni bizonyosságok és bizonyítékok nélkül. Ez a hit. A hit kegyelem,
Isten ingyenes ajándéka. Elfogadni valamit, mert az mondta, aki mérhetetlenül
szeret, és a javunkat akarja.
Bárkiben felmerülhet
az igény Tamás módjára látni, tapintani, érzékelni a feltámadt Jézus valóságát.
Megteheti. Tapintsa és érzékelje az örömhírt, az evangéliumot. Mérhetetlenül
sok azoknak a számi, akik ezt megtették. Akik mind-mind más és más élmény
hatására találtak rá az Írásban Istenre és mondták el a maguk módján: én uram, én Istenem.
A kétségből
a hit felé mozgató erő a rácsodálkozás. Ez történt Tamással is. És ez történik
mindazokkal, akik képesek újra és újra rácsodálkozni Istenre, akár látva a
természet szépségeit, hallgatva egy csodálatos muzsikát, vagy egyszerűen észrevéve
a felebarátban rejtőző Istent.
Akinek a
szívéhez elhatolt a szó „feltámadtam” képes rácsodálkozni a Isten természetfeletti
valóságára.
Szabó
Lőrincnek van egy verse, akár lehet vallomása is. Címe A hitetlen büntetése. Ebből egy versszakot idézek befejezésül
Nem szeretek már ember
lenni:
van különb, amit
képzelek.
De hit nélkül csak
megaláz és
megszegényít a
képzelet,[9]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése