"...az idő és az öröklét érintkezése..."

B ÉV NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2015. 03. 01.

„A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de e nélkül a "pillanat" nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.[1]

Valami ilyesmit élhetett át az a három apostol is ott fent, a színeváltozás hegyén. Az időnek és az öröklétnek az érintkezését.

Jézus földi életének eseménye hegyen történtek.
A megkísértés, a színeváltozás, a hegyi beszéd, a mennyei Atya imádása egy éjszakán keresztül az apostolok kiválasztása előtt, a vérrel verejtékezés, a kereszthalál. Talán ezzel is jelezni kívánta, hogy ami igazán fontos, kiemelkedik az emberi síkból egy másik világba, az Isten természetfeletti világába.

A színeváltozás eseményével Jézus minket is ki akar emelni a nagyböjt komorságából, és jelezni, hogy a nagyböjti gyakorlatok nem öncélúak. Sokkal inkább egy magasabb cél szolgálatában állnak: ráfigyelni arra a másik világra, ahol nincs fájdalom, könny, és szenvedés, hanem Isten soha nem szűnő öröme tölti be a lelket.

A hegyre fel kell menni, a hegyen át kell élni az Isten jelenlétének örömét, a hegyről le kell jönni.

„Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre”, szól az írás. Ők a tanúk, később a tanúságtevők. A Szentírásban 2 vagy 3 tanú vallomásának volt bizonyító ereje.[2] Jézus jól tudja ezt ezért, is gondoskodik megfelelő számú tanúról. Ha a tanúságtételük egybehangzó, nem lehet kétség igazságuk felől. „Az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen.”[3] Tanúskodott az eseményről később Péter apostol a 2. levelében.

„Fölment egy magas hegyre…”

Csak találgatni lehet, hogy melyikre. A hagyomány szerint ez a Tábor hegye volt. Történelmi hely. Názárettől Dél - Keletre különálló kúpként emelkedik ki a síkságból, a tengerszinthez viszonyítva 588, a Jordán völgyének szintjéhez viszonyítva 774 m magas. Történelmet idéző, történelmet őrző hely. II. Ramszesz fáraó[4] hódításai között szerepel egy város, amely a Tábor csúcsára épült. A zsoltárok magasztalják a Tábor hegy szépségét. Ozeás próféta pedig arról tudósít, hogy egy ősrégi szentély áll a hegyen.[5] A színeváltozás helye fölé Szent Ilona,[6] a keresztényeknek szabad vallásgyakorlást biztosító Nagy Konstantin császár édesanyja a megváltó tiszteletére templomot építtetett. A zarándokok 4340 lépcsőn mentek fel a csúcsra. A Tábor hegy oldalában tölgyek, szentjánoskenyérfák és terebintusok nőttek. Háborúk, harcok, vérontások színhelye lett a Krisztus utáni évszázadok folyamán.

Az arabok ma határozott névelővel, A Hegy - nek nevezik.

A hegyre felmenni soha sem könnyű. Fáradság, verejték, kemény munka. Mindig csodáltam a csúcshódító hegymászókat, akik életük kockáztatásával jutottak fel a föld legmagasabb csúcsaira, a csúcsra jutás élményéért.

Az Istennel való találkozás öröméért mindig fel kell menni a csúcsra. Nem felvonóval, helikopterrel, hanem gyalog, izzadságos fárasztó lépések egymásutánjával. De ahogyan a hegymászók öröme, a csúcsra jutás élményével csak ideig tartó, mennyivel inkább teljes a feltámadt Krisztus örömében való részesedés, a nagyböjt mélységeiből elinduló zarándok számára.

Egy magyar hegymászó naplójából idézek.

„Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk.”[7]

Valahogy így lehetett a három tanú apostol is. Nem, hogy porszemnek, de semminek érezhette magát Isten fizikailag is megtapasztalható erőterében. Ott nincsen álarc, nincsen kimagyarázkodás, becsapás, átejtés, ott az lesz az ember, ami: a porszem, a semmi, aki csak azért tud létezni, mert a Teremtő akarta, hogy létezzék.

„Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, amilyet a földi ruhafestő nem tud fehéríteni. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal.”

Így Márk, az eseményhez hű krónikás. És a papköltő, Puszta Sándor:

Számukra megszűnt az idő, eltűnt a tér.

Most ruhája izzón szertefénylett

Tündökletesen hónál fehérebb

Arca sugárzó tiszta tiszta fény lett

S alakját égi tűz verte ki

Még álltak

De dörrent a Hang s arcra estek

Mint golyótól találtak

S a világot belőlük

E Hang söpörte ki[8]

Mi egy törpe, emberi világban élünk, de képesek vagyunk időről időre fölébe emelkedni ennek a világnak, képesek vagyunk felülről látni a világot, megsejteni valamit abból, amire teremtve vagyunk, amire a szívünk vágyik, amiről csak annyit tudunk szavakba foglalni, amit Péter apostol ugyanitt, a mennyországba való betekintésre szinte csak kinyögni tudott: "Uram, jó nekünk itt lenni."

Egész földi életünk folyamán azért küzdünk, dolgozunk, ami jó. Keressük a helyet ahol jó. Az élményt, ami jó. Lehet, hogy újra és újra kimondjuk, itt és most jó. De sajnos nincs az a földi élmény, amely végleges lenne.

Nem hiszem, hogy igaza lenne Ady Endrének, aki az egyik prózai művében írta: „Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!”[9] Sokkal inkább érzem annak az igazságát, amit Jókai Anna írónő így fogalmaz:

„Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el.”[10]

„Amint hirtelen körülnéztek, senki mást nem láttak, egyedül a velük lévő Jézust.” A látomás eltűnt. A három kiváltságos apostol újra a tér és idő világában találta magát.

Aztán menni kellett. Vissza

Le a völgybe

Hol minden törpe, emberi…[11]

Az élménynek csak az emléke maradt meg. Akivel megbeszélhették volna, Jézus, már a jövőről beszél „ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból.” Pedig de jó lett volna Jézussal értelmezni az eseményt. Nem lehetett, előre kellett nézni, és előre lépni.

Egyelőre.

A végső, de el nem múló örömre még várni kell. Addig még sok a teendő. Az is, amit még csak nem is sejtenek: mesterük gyalázatos halála, a Feltámadottal való találkozás öröme, az igehirdetés, a tanúságtétel kemény munkája, a vértanúság gyötrelme… Mert a végső és teljes, a soha el nem múló örömért meg kell szenvedni.

…

Igaz: a hegyen nem maradhatunk,

Igaz: a völgyben más az alakunk,

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.

Botránkozásul vagyok neked én,

És botránkozásul vagy te nekem,

Mégis: legyen nekünk vigasztalás,

Legyen nekünk elég a kegyelem:

Hogy láttuk egymás fényes arculatját,

Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.[12]

---

[1] Pilinszky János

[2] MTörv 17,6

[3] 2 Pét 1,19

[4] Kr. e. 1290-24

[5] Oz. 5,1-2

[6] Kr.u. 248 - 330

[7] Szendrő Szabolcs magyar hegymászó

[8] Puszta Sándor Színeváltozás (1911 - 1983. plébános, költő. Esztétikából doktorált. 1934-ben szentelték pappá. 1937-től haláláig Leányfalun szolgált.

[9] L. Ady Endre Összes prózai műve http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/ady00.htm

[10] http://www.citatum.hu/szo/elm%FAl%E1s

[11] Puszta Sándor Színeváltozás

[12] Reményik Sándor Lefelé menet