VÍZKERESZT 2018
Szombathely-Kálvária 2018. január 6.
Az emberi szellem létének első pillanatától, kiolthatatlan
szomjúsággal keresi a természetfölöttit, az Istent. Keresi az élet vallásos
értelmezését, ami nem csupán mai kulturális jelenség, hanem már az ókorban is
megvolt, akár a biblia emberénél, akár a pogány világban. A háromkirályokat is Isten
szomjúsága késztette arra, hogy figyeljék a csillagok világát, keressék a
választ a kérdésre, mit üzennek a csillagok. A mai ember is a csillagok
üzenetét böngészi, amikor olvassa a bulvárlapokban a horoszkópokat. Csakhogy az
effajta üzenetek, hamis üzenetek.
A horoszkópok
megbízhatóságát egyetlen tudományos vizsgálat sem igazolja, módszerei
áltudományos jellegűek. A mai tudomány szerint nem létezik kapcsolat egy
személy és az égitestek látszólagos égi állása között. Tudományos kísérletekkel
azt igazolták, hogy a horoszkópoknak semmiféle valóságtartalmuk nincs a
véletlenen kívül.
Az ókorban még nem tettek
különbséget az asztrológia, tehát a csillagok állásából következtetések
levonása az ember életére, és a csillagok tudományos megfigyelése között.
A napkeletről bölcsek
esetében is keveredhetett ez a kettő, de hozzájárult még egy harmadik is,
jelesül a hozzájuk eljutott zsidó írások tanulmányozása, ill. abból következtetések
levonása. A napkeleti bölcsek jól ismerhették
az csillagászatot, tehát a tudományos értelemben vett tanulmányozását az égi
testeknek, és az asztrológiát, ami következtetés a csillagok állásából az
emberi életre.
Az általuk megfigyelt
rendkívül fényes "csillag" két bolygónak, a Jupiternek és a
Szaturnusznak együtt állása lehetett. De olvashatták az ószövetségi szentírás
4. könyvében, a Számok könyvében leírtakat is: „Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad
Jákobból és királyi pálca kél fel Izraelből[1]. Ennek alapján alapozódott meg az a
föltevés, amely a Megváltó születését egy csillag megjelenéséhez kötötte.
A mai ember is szomjas a
természetfölöttire. A baj az, hogy ezt a szomjúságát nem azzal oltja, ami
hasznára van, hanem inkább azzal, ami ugyan édes, de egyrészt nem tudományos,
másrészt nem kötelez semmire. Ezoteriával, asztrológiával, horoszkópokkal…
Isten mindig jeleket hagy
maga után, az ember pedig próbálja megfejteni a jeleket. Az ószövetségi
szentírás 4. könyvében, a Második Törvénykönyvben olvassuk „mint jelek és csodák, rajtad és utódaidon lesznek mindörökké.”[2]
Maga az világegyetem is jel. Jelzi az teremtőt, az alkotót… Jézus, amikor a
világ végéről beszél, szintén jelekre utal „jelek
lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása
és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban.”[3]
A lelkiismeret hangja is jel,
jelzi, hogy mi a jó, és mi a rossz. A virág is jel. Elárulja, hogy alkotója
milyen fantázia gazdag… Csak az Istenre
érzékeny ember fedezi fel Isten jeleit, jöjjön az bárhonnét.
A jelek felismerését pedig
tanulni és gyakorolni kell…
E téren rendkívül fontos szerepe van az elmélyült imának,
az Írások olvasásának, annak, hogy Isten igéje ne csupán értelmezendő szöveg
legyen, hanem testet öltsön azzal, hogy „megéljük.”
Babits
Mihály Csillag után című verse
gyönyörűen írja le, hogyan ismeri fel a jelet, és indul el.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
A félelem ködhálójában nem lehet látni a jeleket. Ez az
állapot óhatatlanul életuntságot jelent. A baj az, hogy a mai embert egyre
jobban beburkolja valamiféle a ködháló… Nevezhetjük ezt akár a mindennapi
gondoknak, egyfajta pszichés állapotnak, depressziónak, a szellem lustaságának
vagy bármi másnak…Ha valaki nem lát saját magánál tovább, soha nem fogja felfedezni
az Isten jelekeit sem.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Hát erről van szó. „kikelni
tikkadt helyemből”. Tikkadt hőség, szoktuk nyáron mondani, amikor mindent
átjár a mozdulatlan hőség és nincs az az emberi agy, amely ilyenkor venné a
jeleket. Ebből ki kell kelni, elszántsággal és kemény akarattal.
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Az elindulás lendülete még nem jelent előbbre jutást,
pláne nem megérkezést. De a vágy már a kezdet… maga az indulás. És akkor jönnek
az akadályok:
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Az ember nem a kincseit, csak önmagát viheti az Isten
elé: a döntéseit, a jó vagy rossz tetteit, azt, ami ő maga. Üres kézzel jöttünk
erre a világra és üres kézzel fogunk távozni innét: sem pénzt, sem egyéb
vagyontárgyat innét magunkkal vinni nem lehet.
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal,
keserű szagú mirhámmal,
kenném véres lábadat.
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal,
keserű szagú mirhámmal,
kenném véres lábadat.
Igazában csak a szenvedésben, a fájdalomban lehet
megtalálni az Istent. Amikor az ember a legmélyebbre jutott és nincs semmi
földi kapaszkodója, alátartja tenyerét az Isten…
Magyar Örökségdíjas ötvösművész, Ozsvári Csaba így vall
erről.
„… Hívő emberként
Isten közelségére vágyom. Társaságát keresem a szentmisében, imádságban, a
családomban és a mindennapi munkámban. … Hívőként végzem munkámat. Mindig
Istenbe kapaszkodva és mindig az Egyház közösségében. A szenvedő Jézus Krisztus
ábrázolásakor a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak
megformálásakor sokszor megrendítő az Ő közelsége.”[4]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése