Szombathely – Kálvária 2018. január 7.
Nincs Jordán folyónk, hogy megmerüljünk benne,
de van könnyünk, s a könny,
akár belső, akár látható, tisztít és bocsánatot szerez[1]
Minden alkalommal, amikor olvassuk az Írás, a nagybetűs ÍRÁS
valamelyik részét, visszamegyünk az időben. Hozzászoktunk, hogy életünk mindig
az újról szól. Új termékekről, amiket jobban el lehet adni,
új kütyükről, új, mindenféle új és gazdagabb jövőt ígérő eszmékről.
Templomainkban pedig, legyen bármilyen keresztény felekezetű, elővesszük az ősi
szövegeket és lélekben visszamegyünk a régi idők történéseibe. Élünk belőlük,
hogy tartalmasabb legyen az életünk. Visszamegyünk a gyökerekhez, hogy onnét
véve az életerőt adó gondolatokat, képesek legyünk feltöltődni, és megújítani
az életünket.
Ma is így teszünk.
Visszamentünk az időben 2000 évvel, és részt vettünk egy
eseményen, amely egy 30 éves Názáreti illetőségi férfival történt. A férfit Jézusnak
hívták, aki elment a Jordán ama részéhez, ahol egy János nevű torzonborz,
teveszőr ruházatot viselő, szigorú erkölcsű, egyszerű ember dörgedelmes
szavakkal szólt folytonosan a tömegekhez, akik, valami titokzatos vonzásnak
engedve keresték fel őt.
Életváltoztatás hirdetett. Legyetek mások, mint eddig
voltatok. Jobbak, becsületesebbek, tisztességesebbek. Akik így gondolták és
döntöttek, jelét is adták: megmerítkeztek a Jordán folyóban.
A Názáreti férfi, akit Jézusnak hívtak, szintén
megmerítkezett, aki a tiltakozó Jánosnak pedig csak ennyit mondott: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent
megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki.[2]
És megtették. De megtették sok százan, ezren. Ez nem lenne
ok arra, hogy a korabeli megmerítkezéseknek 2000 évvel később ünnepe legyen.
Csakhogy itt sokkal többről van szó, mert „megnyílt az ég”. Egészen pontosan,
amikor feljött a vízből „Jézus azonnal
látta a fölszakadt eget”. A szentírás tudós szakértői szerint ez nem a
tömeg előtt lejátszódó esemény volt. Ennek egyedül az Názáreti férfi, akit
Jézusnak hívtak, volt a tanúja. Egy kis fantáziával úgy is mondhatnánk, a
felszakad ég teljesen beborította őt.
A „felszakadó, a
szétszakadó” ég most nem a mindent pusztító esőt hozta, mint az özönvíz
idején, hanem válaszolt az Istenre várakozóknak. Teljesült Izajás prófétának
mintegy 800 év előtti fohásza: „Bárcsak
szétszakítanád az eget, és leszállnál…!”[3]
Most megtörtént.
A természetfeletti találkozott itt a természetessel, Isten
világa a bűnnel fertőzött világgal. Ha ősi bibliai képet akarok használni,
akkor azt kell mondanom, hogy kinyílt az édenkert bezárt kapuja, mit adventi
hajnalokon szoktunk megénekelni:
Ó bezárult Édenünk,
Rosszra fordult kezdetünk!
Megtaláltuk a halált,
Üdvünk kincse zárra zárt.
Ami minden emberi emlékezetet meghaladó múltban történt, a
bűnbeesés után „kiűzte Isten az embert,
az Éden kertjétől. Kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az
élet fájához vezető utat.”[4] Ez
volt az a pillanat, amikor a kerubok a villogó lángpallosukkal együtt eltűntek.
Az Éden kapuja pedig kinyílt.
„Lélek galamb
alakjában leszáll rá.” olvassuk a további természetfeletti eseményt. Ennek
is nyilván csak Jézus a tanúja, hiszen ő a „célszemély.”
Ezeknek a jelenségnek is nagyon mély gyökerei vannak. Joel
próféta a bőségről történt látomása után így jövendölt „azokban a napokban, vagyis amikor eljön a Messiás, kiárasztom
Lelkemet minden testre.”[5].
Látomásában ugyanígy látta Izajás próféta is: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke
nyugszik rajta.”[6]
Egy másik helyen, hasonlóképen kiáltotta a jövőbe, amit Jézus első názáreti
fellépésekor magára vonatkoztatva idéz „Az
Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt
vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket.”[7]
Isten Lelkének a kiáradása Jézusra jelezte, hogy most valami
egészen új kezdődik, amelynek kezdeményezője és erőforrása a Jézusra, mintegy
galamb formájában leszálló, és az őt betöltő Szentlélek. Most is, mint a világ
teremtésekor is „Isten lelke lebegett az
őskáosz fölött.”[8]Akkor
valami egészen új indult el: létezni és kibontakozni kezdett az anyagi világ.
Most is valami új indult el: Jézusnak eme misztikus beiktatásával messiási
„hivatalába” megkezdődött a kegyelem ideje.
Ezt követően hangzott el a Messiást küldetésébe beiktató
szó: „Te vagy az én szeretett Fiam,
benned telik kedvem.” Ez sem most hangzik el először az Isten ajkáról. Már
Izajás által kinyilvánította „nézzétek, a
szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá
lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.”[9]Az
eseményről később Keresztelő János így tett tanúságot „Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s
rajta is maradt.”[10]
Ami Jézusnak misztikus, tehát nem evilági rendjébe történt
isteni beiktatásával történt, történik az általa rendelt keresztség esetében
is. A megkeresztelt beiktatódik Isten gyermekeinek lelki közösségébe. A
megkereszteltről levétetik a az ősbűn átka és lesz Isten gyermekei közösségének
a tagja.
Elárasztja a kegyelem, amelyről Szent-Gáli Kata így írt:
Te soha többé nem leszel nyugodt
s nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
mert beléd hullott az Isten vetése,
és azt kitépni nem lehet,
- vagy nem mered,
mert érzed hogy éned jobbik része.
Azt megteheted, hogy soha nem kapálod,
hogy letaposod a kihajtó ágot,
hogy nem öntözöd,
hogy szinte gyűlölöd,
- de Harmat is van,
és akaratlan meglep.
És valahogyan
elindul benned
egy gondolat, egy
szó, egy jóbarát, egy semmi -
s amit már kezdtél
elfeledni
vagy letagadni:
duzzad, újra él.
A gyökér,
a mag,
beléd szövődik és
szállá fakad
és vakmerő
kalandra bátorít:
kilépni
önmagadból,
az átlagosból,
komolyan venni
azt, amit hiszel.
Tulajdonképpen
mért nem kezded el?[11]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése