B ÉV ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP
Szombathely -
Kálvária 2015. október 25.
Ötpercenként
vakul meg egy felnőtt, és percenként egy gyerek. Ha, ez a tendencia
folytatódik, 2020-ra 75 millióra nőhet a vakok száma! Magyarországon évente
több mint hatezer ember veszíti el a látását.[1]
A testi látását. Arról nincs statisztika, hogy hányan veszítik el a lelki, hitbeli,
szellemi, erkölcsi, vagy akármilyen más látásukat. Mahatma Gandhi mondta „A hatalom birtokának az a hatása, hogy az
emberek süketekké és vakokká válnak. Nem látják többé azt, ami az orruk előtt
van, és nem hallják, ami a fülükbe harsog.”
Valahol
nagyon igaz, amit Toldalagi Pál írt a EMELJ A MAGASBA című versében
„mi csak vakon és
süketen
bámuljuk a világot.” (Toldalagi Pál)
Látni, nemcsak nézni vagy nézelődni: mennyire vonzó program
ez. Szemünk, értelmünk, hitünk látásáért a mai vasárnapon a jerikói koldus
mellől jó lenne, ha vele együtt kiáltanánk Dávid fiához. „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Jézus megkérdezte „Mit akarsz, mit tegyek meg neked? A vak pedig azt mondta
neki: „Rabbuni, hogy újra lássak.”
Hatalmas igazság: Aki észrevette, hogy vak, s kiált, az már
látni kezd. A bajok ott
kezdődnek, ha nem vesszük észre, hogy vakok vagyunk.
José Saramago, portugál
Nobel díjas írónak 1995-ben jelent meg a VAKSÁG című könyvbe. A regény szerint Különös
kór terjed a városban. Először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd
sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele. Az autótolvaj, aki hazaviszi,
a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a
rendelőben…
Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani,
hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első
vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.
A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból.
A könyv varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció s nyer ösztönök veszik át az uralmat az életben. Más szóval, ha elveszíti a dolgok, a személyek, a helyzetek tisztán látását.
Az az ember,
2000 évvel ezelőtt, vakon koldulva, az árokparton ülve tudta, kit, mikor és hol
kell megszólítani. Kettős kiáltásában egy egész élet vágya csúcsosodik ki: „Dávid
fia, könyörülj rajtam!” E szavakkal más földi koldus alamizsnát kérne.
Nem vagyunk-e
mi magunk is vakok, amikor imáinkban többnyire csak „alamizsnákat” kérünk. Miért csak annyit? Bartimeus, a jerikói vak
koldus messzebbre látott, a teljességet akarta.
És, ha kaptunk
valamit, hálásak vagyunk érte? Jó lenne egy kicsit magunkba tekinteni és
meglátni, hogy sokszor csak addig foglalkozunk Istennel, amíg „rávesszük” intézze el ügyes-bajos
dolgainkat. Legközelebb akkor jut eszünkbe ismét, amikor szükségünk van rá.
Egy vak azonban
mindig rászorul Isten segítségére. Ő ezt tudja, és Isten is tudja.
A vak a bizalom
embere. Bízik abban, hogy amikor belékarolsz, hogy átvezesd az úton, nem egy
gépkocsi kerekei elé fogod vezetni. Ha nem tudna bízni, nem tudná elviselni az
életet.
A vaktól
tanulni lehet bizalmat, más néven hitet. Bartimeusnak volt hite, sőt bátor hite
volt. Bátor, mert többre vágyott, mint egy kis emberi könyörületre, irgalomra,
alamizsnára. Isten irgalmát akarta.
Tudta, kit, mikor
és hol kell megszólítani. Kettős kiáltásában egy egész élet vágya csúcsosodik
ki: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” E szavakkal más koldus alamizsnát
kérne. Mi többnyire csak „alamizsnákat” kérünk. Miért csak annyit? Bartimeus a
teljességet akarta.
Jézus tudta
ezt, és ezért kérdezte az egész tömeg füle hallatára: „Mit akarsz, mit
tegyek veled?” Az ilyen felszólítás Jézusnál szinte azonos a teljesítéssel.
Bartimeus tudta ezt, és Dávid Fiát a kérdése után már Mesternek szólította.
Mondhatta volna: Látni szeretnék. De ő pontosan a kérésnek megfelelően
válaszolt. A „hogy lássak”. Vélhetően
most már nem pusztán a látás vágya vezérli, hanem az is, hogy Jézus tegye
ezt, és nem egy csodadoktor, egy varázsló, magában hordozza a többletet. A hite vissza adta a látását, de többet is
adott: a követés képességét. A látás tanítvánnyá tette. Követte a gyógyító
mestert.
Bartimeus
története akár a mi történetünk is lehetne. Ehhez három dolog kell:
·
először
tudatosítanunk kell, hogy vakok vagyunk, mert nem Isten szemével látjuk a
valóságot.
·
másodszor meg
kell találnunk az Úton, a mindig Úton levőt.
·
Harmadszor bátorság
kell, hogy kövessük őt az Úton.
Ha Bartimeus
visszaült volna az út szélére, nem követhette volna az Utat. De volt benne
bátorság ahhoz, hogy kövesse a mestert, aki meggyógyította. Aki a Mestert követi
másféle vakságaiból is meggyógyul.
Phil Bosmans
német születésű belga szerzetes írónál olvastam.
„A kevés szeretet mindenütt sok hibát talál.
A szeretet mindig egy kicsit vak a másik hibáira. Ha a szeretet és a barátság
elsorvad, elvész ez a hibákat észre nem vevő vakság. Ekkor a szemek tényleg
elromlanak, mert elsorvadt a szeretet és a barátság, már semmit sem lát az
ember, csak hibákat és foltokat, hazugságokat és hiányosságokat, gyengeséget és
kicsinyességet, kimondhatatlanul lehangoló dolgokat.”
Egy vak ember
ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy
újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt,
dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a
táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak
emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s
megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró
így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz.
Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az
arcán távozott. A vak soha sem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
“Tavasz van, és én nem láthatom.”
A tisztán látás boldogságért keményen meg kell dolgozni.
Olyan ez, mint otthon rendben tartása. Meg kell őrizni az értékeket, és a
szemetet ki kell dobni. Nem látunk egyformán. Az egyik ember a szép kilátást
veszi észre, a másik a koszos ablakot. Érdemes eltűnődni azon, hogy ki mit vesz
észre a belső látásával. Linda Dillow, Akinél a szív lecsendesül címü könyvében ezt írta:
„Azt mondjuk, hogy több hitet szeretnénk, de amit igazából
akarunk, az látás. A látás azt mondja:
“Látom, hogy ez jó nekem, biztosan Isten küldte”, a hit viszont így szól: “Isten küldte, ezért jónak kell lennie
számomra.” Isten azt kéri, hogy hitben járjunk és ne látásban.”
Ezt már én teszem hozzá: a látás félre vezethet, de
mélységes szent hit a gondviselő Isten szeretetében, soha. Bartimeus is, a
jerikói koldus azért kapta vissza a látást, mert hitt.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése