B ÉV ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP
Szombathely –
Kálvária 2015. 09. 20.
Verseghy Ferencnek[1]
a 18 – 19. sz. fordulóján élt tudós költő, író és műfordítónak, pálos
szerzetesnek van egy mély bölcsességet rejtő epigrammája:
"Nézd a búzakalászt, büszkén
emelődik az égnek,
Míg üres, és ha megért, földre konyítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolásgyermek.
Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát."
Míg üres, és ha megért, földre konyítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolásgyermek.
Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát."
Nem nehéz kitalálni, hogy hallva a mai evangéliumot és az
idézett négysorost, mi lesz a mai témám. „Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt,
megkérdezte őket: „Miről beszélgettetek az úton?’’ Azok csak hallgattak, mert
az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük.”[2]
A ki a nagyobb, a hatalmasabb, a politikailag, vagy
gazdaságilag erősebb kérdése, a mi versenyre épülő világunkban egyrészt állandó
kérdés, másrészt állandó kísértés. Míg a felolvasott evangéliumi eseményben a
híres, és hatalommal rendelkező ember képe kísérti meg a tanítványokat addig a
mai valóságban a pénzzel, hírnévvel, népszerűséggel, természetes, vagy akármilyen
más hatalommal rendelkező ember képe a vonzó.
Ki, a szellemi értelemben vett „nagy” ember?
A vonzó nagyságot különböző korokban különbözőképen
vizionálták. Viktor Hugo[3] pl. ezt írta „nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek” Német László író a nagyságot a „reménytelenségben falhoz állított népek
harcában” látta. Nekem legjobban
az a meghatározás tetszett „Az emberi
nagyság gyakran kicsinynek tűnő apró tettekben ölt testet, és így formálja a
világot.” Talán azért, mert ez adja vissza leginkább Jézus válaszát a
nagyság kihívására: „Ha valaki első
akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.”
A rejtett szolgálatoknak ugyanolyan fontos szerepe van az
emberi közösségek építésében, mint amilyen szerepe van egy épületben az
alapnak. Az alap a földben rejtezik, láthatatlan, de mégis nélkülözhetetlen. Ha
nem elég szilárd, repedezhetnek a falak, és összedőlhet a ház. A szolgálat,
mint alap tartja fenn az emberi közösségeket, mindenekelőtt a családot.
A szülők tudják legjobban, hogy a családért, a gyermekekért
végzett, egyáltalán nem látványos, csendes szolgálat mennyire pótolhatatlan.
Jézus, miután helyre igazította az apostolok gondolkodását
az esetleges csillogó jövőről: „odahívott egy
gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: ,,Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben,
engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem
küldött.”[4]
Ez bárki számára elérhető lehetőség,
egyenlő eséllyel.
Jézus a gyermeki magatartásban is meglátja a nagy
lehetőséget. Sőt! A bűnösben nem csak felfedezi a lelki nagyság ígéretét, de
meghalni is képes érte. A Jézust látó, halló apostolok, teljesen emberi módon,
a saját sikerüket akarták építeni, miközben Jézus óriási áldozatot hozott lelki
nagyságuk érdekében. Amit eléjük élt, szavakba is öntötte „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Jézus nem
szidja meg az apostolokat azért, hogy versengtek egymással, de megtanítja őket
arra, hogy az igazi,
embert és társadalmat építő verseny, a nagylelkűségben és a szolgálatban
bontakozik ki.
A tudós teológus, Jelenics István, piarista atya ugyanezt a
gondolatot, más látószögből nézve, így fogalmazta meg:
„A „ki a legnagyobb” kérdése a mai korban különös módon
és sajátos keserűséggel vetődik fel. A mai világban többnyire semmiféle
társadalmi gát nem szab határt az egyén ambíciójának. De veszedelmesen csökkent azoknak
az értékeknek a száma, amelyekben versengeni próbálunk egymással. Így
aztán igen kevésnek elégülhet ki az ambíciója, nagyon sokan kénytelenek
vesztesen félreállni. Sok régi korlát ledőlt, de a megelégedett emberek száma
aligha növekedett.”[5]
A gyermeki lelkületet Carl
Jung,[6] a híres svájci származású
pszichológus sajátos módon látja. Szerinte az emberi személyiséget két erő
irányítja, Ezt a két erőt ő latinul senex, azaz idős vagy felnőtt ember,
és puer aeternis, azaz örök gyermek kifejezéssel illet.
Az idős bölcs, okos
és számító, minden lépése előtt mérlegel, sőt gyakran az a vége, hogy nem lép.
Más oldalról az örök gyermek merész, sokszor hibázik, de többször él a
lehetőségekkel. Az idős óvatosabb és szereti a biztonságot, míg az örök gyermek
kész arra, hogy változzon és cselekedjen. Az időst jobban érdekli a versenyzés,
a hatalom, a siker, míg az örök gyermek kész együttműködni és ünnepelni. Az
idősnek nagyobb a felelősségérzete, míg a gyermek vidámabb.
A nagy családokban
gyakran megtörténik, írta Jung, hogy a szülők az első gyermekkel a felnőtt
ember mentalitásával bánnak, míg a többi gyermekkel pedig az örök ifjú
mentalitásával. Ahhoz, hogy teljesen emberiek legyünk, hogy teljes legyen
életünk, ezeknek az erőknek egyensúlyban, harmóniában kell lenniük.
Jung meglátását az apostolokra
alkalmazva, bennük az idős mentalitása volt túlsúlyban, és hiányzott „az örök
gyermek”. Jézus ezúttal a második alkalommal beszél nekik egyértelműen a
szenvedésről, a halálról és a feltámadásról, ami reá vár Jeruzsálemben. A
tanítványok nem értik Jézus, de mégsem kérdeznek Tőle semmit. Nem ez a jellemző
a felnőttekre? Nem mernek nagyon sokszor kérdezni, nehogy elárulják a
tudatlanságukat. Az idős másik megnyilvánulását is látjuk a tanítványokban,
amikor arról kezdenek vitázni maguk között, hogy melyikük a legnagyobb. Látjuk,
hogy miként viszonyultak egymáshoz: inkább versenyeztek, mintsem együttműködtek volna. Jézus jó
pszichológus volt. Belelátott az emberbe. Tudta, hogy az emberben működő két
erőnek, az idősnek és az örök gyermeknek, együtt kell működnie.
Tréfásan szokták mondani, hogy az
egyik oka az volt annak, hogy Isten megteremtette Évát, mert félt, attól hogy
Ádám eltéved a hatalmas édenkertben, mivel a férfiak nem szeretnek
kérdezősködni a helyes útvonalról.
A gyermeket befogadni kifejezés,
Jung elemzése alapján arra biztat jelenti, hogy fogadjuk el személyiségünk gyermeki részét. Ezzel
kevesebbet számítgatunk, kevésbé érdekel az egyéni méltóság és a gyalázat,
kevésbé félünk a kudarctól és a haláltól, kevésbé próbáljuk megragadni a
hatalmat és a sikert. Ha ott van bennünk a gyermeki gondolkozás, akkor képesek
leszünk belépni, a sötétbe is. És így, csakis így lesz lehetséges Jézusban
hinni, s Őt követni!
A mai kultúrát még inkább, mint a
tanítványok zsidó társadalmát az idős ember mentalitásának favorizálása
jellemzi. A tanítványokhoz
hasonlóan sikerorientáltak vagyunk, és az eredményeket úgy mérjük, hogy
összehasonlítjuk magunkat másokkal. Jézus ma arra hív, hogy adjunk helyet
életünkben a gyermeknek, amely tud bízni, nevetni és együttműködni másokkal.
Akár kilenc évesek vagyunk, akár kilencvenkilenc évesek, akár családunk
elsőszülött akár legkisebb gyermekei vagyunk, Jézus arra hív, hogy szívünkben
maradjunk mindig fiatalok, ne pedig elgyötört koravének.
Abraham Lincoln[7] a
polgárháború idején sűrűn látogatta a kórházakat, hogy sebesült
frontharcosokkal beszélgessen. Egy alkalommal az orvosok egy fiatal katonához
vezették, aki a halálán volt
— Mit tehetek önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:
— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesítés közben súlyosan megsebesültem. Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében, és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban ön az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.
— Mit tehetek önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:
— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesítés közben súlyosan megsebesültem. Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében, és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban ön az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.
A kórterem nyüzsgése fölé magasodó alak ott állt az ágynál,
fogta a fiú kezét, és bátorító szavakat suttogott neki, míg végleg le nem
hunyta a szemét.
Ez a történet is igazolja a korábban mondottakat:
„Az emberi nagyság
gyakran kicsinynek tűnő apró tettekben ölt testet, és így formálja a világot.”
okéatya
[1] Szolnok,
1757. április 3.
– Buda, 1822. december 15.
magyar költő, műfordító és nyelvész.
[2] Mk 9, 33
- 35
[3] francia költő, regény- és drámaíró
1802. február 26. — 1885. május 22.
1802. február 26. — 1885. május 22.
[4] Mk 9, 36
- 37
[5] http://www.ertekkereso.hu/doc/predikaciok/Vasarnap/
[6] Carl
Gustav Jung (Kesswil, Svájc, 1875. július 26. – Küsnacht, Svájc, 1961. június
6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.
[7] Abraham
Lincoln (Hodgenville mellett, Kentucky, 1809. február 12. – Washington, 1865.
április 15.) 1861-től 1865-ig az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke, az első
republikánus elnök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése