Translate

2015. augusztus 10., hétfő

„…Tünetmentesen otthonába bocsátottuk” (Kórházi zárójelentésből)



B ÉV ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP
Szombathely – Kálvária
2015. 08. 09.

„…Tünetmentesen otthonába bocsátottuk”

Ez a mondat jó esetben mindig ott van a kórházi zárójelentésen. Nagyjából azt jelenti, hogy az orvos a gyógyítás befejezése után már nem észlelt betegségre utaló jelet. Hogyan került ez a mondat a mai szentbeszédem elé? Majd kiderül a végén. Egyenlőre figyeljünk, mondjuk Petire, aki 15 éves, hazaérve az iskolából éppen, hogy kiszűri a foga között „sziasztok”. Táskáját ledobja, anyja aggódva kérdezi, mi bajod van kisfiam? Semmi, válaszolja Peti, majd becsörtetve a szobájába jó hangosan becsapja maga mögött az ajtót. Anyja rögtön tudja, hogy a gyereknek valami baja van, most nem kell zavarni, hadd legyen egyedül a bánatával. Mindennek elérkezik az ideje.

Valami ilyesmi történt Izrael egyik legnagyobb prófétájával, Illéssel is. Ő ugyan nem csapta be maga mögött az ajtót, de akár azt is tehette volna, aki a kudarcélménye után, politikai és vallási üldözöttként
„…egy napi járásnyira bement a pusztába. Miután beért, s egy borókafenyő alá leült, azt kívánta magának, hogy haljon meg. Majd lefeküdt és elaludt a borókafenyő árnyékában.”[1] olvastuk a mai szentmise olvasmányában. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. Illés lelkileg összeomlott, amikor a pogány istenhitet importáló Jezabel királynő harangja ellen a pusztába menekült. Ahogyan az anyuka nem zavarta feldúlt csemetéjét, ugyanúgy Isten is hagyta, hogy Illés is kialudja magát. Csak azután küldte el angyalát ropogós cipóval és korsó friss vízzel, amiből Illés erőre kapott, és meg tudta tenni a negyven napos utat a pusztaságon át, az Isten hegyéig, a Hórebig, amelyet inkább Sinai hegy néven ismerünk.

Úgy az Illésnek erőt adó kenyér, mint fél évszázaddal korábban a 40 évig a pusztában vándorló népet tápláló isteni eledel, a manna, az oltáriszentség előképe. Minden bizonnyal erre, az előképeket megvilágosító kegyelmi fényre utal Pál a 2. korinthusi levélben „a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol.[2] A hit nélkül élő szívét lepel borítja, s így nem ismeri föl az előkép, vagyis a régi szöveg igazi értelmét és üzenetét.

A Szentlélektől vezetett egyház, már az apostoli időktől kezdve, felismerte az összefüggést az ószövetség és az újszövetség eseményei között. Ami az ószövetségben csak előkép volt, az az újszövetségben elnyerte a teljes kibontakozást.

Más megközelítésben talán így is fogalmazhatnánk: Jézus már nem időbeli egymásutánban, hanem isteni tudásával „egyben látja a történelmet.” Ennek az isteni „egyben látásnak”, a valóságát teszi elénk egyházunk, amikor a Jézus kijelentése elé én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá” oda olvastatja Illés történetét. Nyilván jelzés kíván lenni ez arra vonatkozólag is, hogy a kudarcot átélő ember számára nem az öngyilkosság, nem az alkohol, avagy bármiféle önpusztító eszköz a megoldás. Jézus újfajta megoldást kínál: a kenyeret, amely ő maga. Ezzel valamiféle misztikus isteni erő száll abba, aki hittel veszi. Mert aki „ebből a kenyérből eszik, örökké él”.

Természetesen ez nem olyan, mint az orvosság, amely az én akarati tevékenységem nélkül is kifejti a hatását. A szentáldozásban vett kenyér, csak a szabad akarattal rendelkező ember tudatos együttműködésével képes kifejteni a hatni.

Jézus hallgatói jól tudták, hogy biológiai életünk tápláléka az étel, az örök élet tápláléka az életet adó Ige, és a kenyér színében jelen lévő Jézus Krisztus.

Úgy alkotott meg bennünket a teremtő, hogy mindenféle táplálékra szükségünk van.
A test éhsége, vágy az étel, ital iránt.
A szellem éhsége. a tudás vágya megismerni az ismeretlen.
Az érzelmek éhsége, vágy az egészséges kapcsolatokra, a szeretetteljes közösségre, a barátságra, de legfőképpen a szeretetre.
A lélek éhsége pedig, már akinél ez megvan, vágy az Isten szava iránt.

Tápláljuk a testünket azzal, amit megeszünk. Tápláljuk a szellemünket újabb és újabb ismeretek megszerzésével. Ezt nevezzük tanulásnak. Tápláljuk az érzelmi világunkat, újabb és újabb élményekkel. Erre valók a különböző programok. Tápláljuk az akaratunkat újabb és újabb célkitűzésekkel, amelyeket meg akarunk valósítani. Tápláljuk a lelkünket az Isten szavával, a Jézussal való találkozással a szentáldozáskor…

Csakhogy ezért magunknak is tenni kellene valamit…

Lenne erre egy ajánlatom. A fecebook-on körözik Egy Will Bowen nevű amerikai lelkész kitalálta a nagyszerű kihívást, amelyről eddig hallottunk. "Mindössze" arról van szó, hogy 21 napig nem panaszkodhatsz semmire. De tényleg semmire. A program címe: "21 nap - panaszmentesen!" Játékszabályok: - Ne panaszkodj 21 napon át! - Viselj egy karkötőt, ami figyelmeztet erre - Cseréld meg a karodon, ha mégis, és kezd elölről a 21 napot

Végre egy értelmes kihívás! 21 nap panaszkodás nélkül. Te kibírnád? Már csak azért is, hogy Jézusnak a szentáldozásban adott kegyelme ki tudjon bontakozni benned?

A változás, értsd fejlődés, önmagunk megőrzésének egyetlen módja.
Tulajdonképpen erről szól a kereszténység. A folyamatos fejlődésről. Arról, hogy napról, napra változok. Minden nap egy picit jobb leszek, mint tegnap voltam. Engedem, hogy Isten, mint edző, kihozza belőlem a legtöbbet, ami belőlem, és csak belőlem kihozható.

Nem is olyan könnyű ez a 21 nap panaszkodás nélkül. Ha mondjuk összefutok valakivel az utcán és megkérdezi tőlem, hogy vagyok, máris panaszkodok. Látom az arcán, alig várja, hogy abbahagyjam, s máris rákezdi: jaj, ne is mondja, hallgassa csak meg az én bajomat. Igaz, az ember megkönnyebbül, ha elmondhatja a baját. Na, de fűnek, fának? Inkább csak annak, aki segíteni tud.

Kegyetlen hőség van napok óta, és az előrejelzés szerint lesz is egy darabig. Mit teszünk? Panaszkodunk a hőségre… Talán joggal, hiszen nem kevés olyan szervezet van, amely nehezen viseli… Lehet, hogy megkönnyebbülök, ha kimondhatom. De annyi minden szép, jó, és nagyszerű dolgot lehetne kimondani. Ám az agyunk beszűkül, s azon a csöppnyi résen a panaszunkat akarjuk kipréselni.

Érdekes kísérletet végeztek egy alkalommal. Hatalmas fehér lapot mutatott fel az előadó, a közepén egy parányi, alig látható ponttal. Megkérdezte, mit látnak? Kórusban válaszolták, egy fekete pontot. Na és, a hatalmas fehérséget senki sem vette észre, kérdezte az előadó. Valahogy így vagyunk a mindennapi életünkben is, megannyi említésre méltó szép és jó dolog van az életünkben, és mi csak azokat az apró fekete pöttyöket vesszük észre.

21 nap panaszkodás nélkül… Ezt lehet, hogy odafent is jegyzik, mert ennek örök értéke van. Érdemes megfontolni!

okéatya





[1] 1Király 19, 4-8
[2] 2Kor 3,14

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blogarchívum