B ÉV ÉVKÖZI 19.
VASÁRNAP
Szombathely – Kálvária
2015. 08. 09.
„…Tünetmentesen
otthonába bocsátottuk”
Ez a mondat jó esetben mindig ott van a kórházi zárójelentésen.
Nagyjából azt jelenti, hogy az orvos a gyógyítás befejezése után már nem
észlelt betegségre utaló jelet. Hogyan került ez a mondat a mai szentbeszédem
elé? Majd kiderül a végén. Egyenlőre figyeljünk, mondjuk Petire, aki 15 éves, hazaérve
az iskolából éppen, hogy kiszűri a foga között „sziasztok”. Táskáját ledobja, anyja aggódva kérdezi, mi bajod van
kisfiam? Semmi, válaszolja Peti, majd becsörtetve a szobájába jó hangosan
becsapja maga mögött az ajtót. Anyja rögtön tudja, hogy a gyereknek valami baja
van, most nem kell zavarni, hadd legyen egyedül a bánatával. Mindennek
elérkezik az ideje.
Valami ilyesmi történt Izrael egyik legnagyobb prófétájával,
Illéssel is. Ő ugyan nem csapta be maga mögött az ajtót, de akár azt is tehette
volna, aki a kudarcélménye után, politikai és vallási üldözöttként
„…egy napi járásnyira bement a pusztába. Miután beért,
s egy borókafenyő alá leült, azt kívánta magának, hogy haljon meg. Majd
lefeküdt és elaludt a borókafenyő árnyékában.”[1]
olvastuk a mai szentmise
olvasmányában. A dolgok nem
mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. Illés lelkileg összeomlott, amikor a
pogány istenhitet importáló Jezabel királynő harangja ellen a pusztába
menekült. Ahogyan az anyuka nem zavarta
feldúlt csemetéjét, ugyanúgy Isten is hagyta, hogy Illés is kialudja magát.
Csak azután küldte el angyalát ropogós cipóval és korsó friss vízzel, amiből
Illés erőre kapott, és meg tudta tenni a negyven napos utat a pusztaságon át,
az Isten hegyéig, a Hórebig, amelyet inkább Sinai hegy néven ismerünk.
Úgy az Illésnek erőt adó kenyér, mint fél évszázaddal
korábban a 40 évig a pusztában vándorló népet tápláló isteni eledel, a manna,
az oltáriszentség előképe. Minden bizonnyal erre, az előképeket megvilágosító
kegyelmi fényre utal Pál a 2. korinthusi levélben „a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd
az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol.”[2] A hit nélkül élő szívét lepel
borítja, s így nem ismeri föl az előkép, vagyis a régi szöveg igazi értelmét és
üzenetét.
A Szentlélektől vezetett egyház, már az apostoli időktől
kezdve, felismerte az összefüggést az ószövetség és az újszövetség eseményei
között. Ami az ószövetségben csak előkép volt, az az újszövetségben elnyerte a
teljes kibontakozást.
Más megközelítésben talán így is fogalmazhatnánk: Jézus már nem
időbeli egymásutánban, hanem isteni tudásával „egyben látja a történelmet.” Ennek az isteni „egyben látásnak”, a valóságát teszi elénk egyházunk, amikor a Jézus
kijelentése elé „én vagyok a kenyér, aki a mennyből
szálltam alá” oda
olvastatja Illés történetét. Nyilván jelzés kíván lenni ez arra vonatkozólag
is, hogy a kudarcot átélő ember számára nem az öngyilkosság, nem az alkohol,
avagy bármiféle önpusztító eszköz a megoldás. Jézus újfajta megoldást kínál: a
kenyeret, amely ő maga. Ezzel valamiféle misztikus isteni erő száll abba, aki
hittel veszi. Mert aki „ebből a kenyérből
eszik, örökké él”.
Természetesen ez nem olyan, mint az orvosság, amely az én
akarati tevékenységem nélkül is kifejti a hatását. A szentáldozásban vett
kenyér, csak a szabad akarattal rendelkező ember tudatos együttműködésével
képes kifejteni a hatni.
Jézus hallgatói jól tudták, hogy biológiai életünk tápláléka
az étel, az örök élet tápláléka az életet adó Ige, és a kenyér színében jelen
lévő Jézus Krisztus.
Úgy alkotott meg bennünket a teremtő, hogy mindenféle
táplálékra szükségünk van.
A test éhsége, vágy az étel, ital iránt.
A szellem éhsége. a tudás vágya megismerni az ismeretlen.
Az érzelmek éhsége, vágy az egészséges kapcsolatokra, a
szeretetteljes közösségre, a barátságra, de legfőképpen a szeretetre.
A lélek éhsége pedig, már akinél ez megvan, vágy az Isten
szava iránt.
Tápláljuk a testünket azzal, amit megeszünk. Tápláljuk a
szellemünket újabb és újabb ismeretek megszerzésével. Ezt nevezzük tanulásnak.
Tápláljuk az érzelmi világunkat, újabb és újabb élményekkel. Erre valók a
különböző programok. Tápláljuk az akaratunkat újabb és újabb célkitűzésekkel,
amelyeket meg akarunk valósítani. Tápláljuk a lelkünket az Isten szavával, a
Jézussal való találkozással a szentáldozáskor…
Csakhogy ezért magunknak is tenni kellene valamit…
Lenne erre egy ajánlatom. A fecebook-on körözik Egy Will
Bowen nevű amerikai lelkész kitalálta a nagyszerű kihívást, amelyről eddig
hallottunk. "Mindössze" arról van szó, hogy 21 napig nem
panaszkodhatsz semmire. De tényleg semmire. A program címe: "21
nap - panaszmentesen!" Játékszabályok:
- Ne panaszkodj 21 napon át!
- Viselj egy karkötőt, ami figyelmeztet erre
- Cseréld meg a karodon, ha mégis, és kezd elölről a 21 napot
Végre egy értelmes kihívás! 21 nap panaszkodás nélkül. Te
kibírnád? Már csak azért is, hogy Jézusnak a szentáldozásban adott kegyelme ki
tudjon bontakozni benned?
A változás, értsd fejlődés, önmagunk megőrzésének egyetlen
módja.
Tulajdonképpen erről szól a kereszténység. A folyamatos
fejlődésről. Arról, hogy napról, napra változok. Minden nap egy picit jobb
leszek, mint tegnap voltam. Engedem, hogy Isten, mint edző, kihozza belőlem a
legtöbbet, ami belőlem, és csak belőlem kihozható.
Nem is olyan könnyű ez a 21 nap panaszkodás nélkül. Ha
mondjuk összefutok valakivel az utcán és megkérdezi tőlem, hogy vagyok, máris
panaszkodok. Látom az arcán, alig várja, hogy abbahagyjam, s máris rákezdi: jaj,
ne is mondja, hallgassa csak meg az én bajomat. Igaz, az ember megkönnyebbül,
ha elmondhatja a baját. Na, de fűnek, fának? Inkább csak annak, aki segíteni
tud.
Kegyetlen hőség van napok óta, és az előrejelzés szerint
lesz is egy darabig. Mit teszünk? Panaszkodunk a hőségre… Talán joggal, hiszen
nem kevés olyan szervezet van, amely nehezen viseli… Lehet, hogy megkönnyebbülök,
ha kimondhatom. De annyi minden szép, jó, és nagyszerű dolgot lehetne
kimondani. Ám az agyunk beszűkül, s azon a csöppnyi résen a panaszunkat akarjuk
kipréselni.
Érdekes kísérletet végeztek egy alkalommal. Hatalmas fehér
lapot mutatott fel az előadó, a közepén egy parányi, alig látható ponttal. Megkérdezte,
mit látnak? Kórusban válaszolták, egy fekete pontot. Na és, a hatalmas
fehérséget senki sem vette észre, kérdezte az előadó. Valahogy így vagyunk a
mindennapi életünkben is, megannyi említésre méltó szép és jó dolog van az
életünkben, és mi csak azokat az apró fekete pöttyöket vesszük észre.
21 nap panaszkodás nélkül… Ezt lehet, hogy odafent is
jegyzik, mert ennek örök értéke van. Érdemes megfontolni!
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése