"...EZ..."

B ÉV ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP

„…EZ…”

a

„KERESZTÉNY ÉLET FORRÁSA ÉS CSÚCSA”

Nem éppen megtisztelő, ha valakire rámutatva csak így illetjük „ez”. Lehet ezt kérdő, gúnyos, kijelentő, vagy bármilyen hangsúllyal mondani. A személyt az „ő” személyes névmás illeti. Jézus esetében a hallgatóság részéről marad az ez. Ki-ki vérmérséklete szerint a gúny, az értetlenség hangsúlyával kérdik egymástól, „hogyan adhatja ez hústestét eledelül nekünk?’’ Hústestét írtam, ami talán így szokatlan, de a valóság mégis: a testünk hústömeg. Ha így fogalmazom meg, akkor szinte természetes a visszahőkölés, nem vagyunk mi emberevők!

Ez a megnyilatkozás hangzott el azon kijelentésére: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.”[1] Nem értik pontosan miről van szó, nem is érthetik, mert most hangzik el először emberajakról. Új fogalom, amely Izrael népe eddigi vallási fogalomtárában sehol sem található. Jézus, amit mondott nem magyarázza meg, nem értelmezi, nem vonja vissza, még csak azt sem teszi hozzá „jaj, nem egészen úgy gondoltam.”

Kijelentette, és úgy gondolta, ahogyan mondta. Ugyanakkor hitet követel: higgyétek el! Fogadjátok el úgy, ahogyan mondtam.

A kijelentés óta eltelt időben, a Jézus alapította vallási közösség életének három fontos alapelve volt. Feltétel nélkül hinni a Mester minden szavában, tanításához igazítani az életet, és táplálkozni a „Mester testéből és inni a véréből”. Persze nem naturálisan, hanem ahogyan misztikusan jelen van a kenyér és bor színeiben. Ezek eredményeképpen indulhatott meg a legteljesebb kibontakozása a személy értékeinek, új közösségek születésének, és minden ember – ember, és Isten – emberi kapcsolatnak.

Aki „eszi az Ő testét” és „issza az Ő vérét”, lassan olyanná válik, mint ő maga. Ebben rejtőzött a kereszténység közösségek belső ereje egy olyan világban, amikor az ember, a társadalom, a nép a lehető legingatagabb valósághoz, önmagához akart igazodni.

Mint ismeretes vannak növények, amelynek támaszra van szükségük, hogy fejlődni tudjanak. Ilyen a kardvirág, a szőlő, a hajnalka, a paradicsom, és sok más is. Nekünk, embereknek is támaszra van szükségünk, hogy egyrészt kibontakozzanak az örökléssel kapott tehetségeink, hogy helyes tudjunk élni a lehetőségeinkkel, és érezzük, az élet szép, amelynek Isten adja a fényt. Ez a támasz pedig nem más, mint amit Jézus Kafarnaumban megígért, ő maga, a kenyérben és borban, az Eucharisztiában, az oltáriszentségben.

Kerestem, hogy élték meg az eucharisztia a misztikus valóságát az egyház szentjei, emberei. Mit jelentett az eucharisztia, amelyet a II. Vatikáni Zsinat a keresztény élet forrásának és csúcsának nevezett. Tanítások és tapasztalatok egy csokrát gyűjtöttem össze.

Alexandriai Szent Cirill, a maga korában a 4. században az igaz hitért folytatott harccal az egész Egyház figyelmét magára vonta:

„Amikor Krisztus nálunk van, lecsendesíti testük lángolását a lélek törvénye ellen, feléleszti bennünk az istenfélelmet, lecsillapítja bennünk a lélek viharait, meggyógyítja betegségeit, behegeszti sebeit, és mint a jó pásztor, aki életét adja juhaiért, minden bukásunkból felemel bennünket.”

Eymard Szent Péter, francia pap és rendalapító:

„Ha Szentségi Jézusnak szerelme nem nyeri meg szívünket, akkor Jézus legyőzve, vesztett! Hálátlanságunk nagyobb az Ő jóságánál; gonoszságunk hatalmasabb az Ő nagy szereteténél! Imádjad, látogasd a magános, az elhagyott Jézust, szerelmének e Szentségében a földiek meg se látják... Mindenre van idejük, csak Istenük - Uruk meglátogatni nincs! Itt vár, eped értünk Szentség házában. Utcákon, szórakozóhelyeken a nép nyüzsög. Istennek háza üres, elhagyott.”[2]

Szent II. János Pál pápa eucharisztikus tapasztalata:

„Az Oltáriszentségben ugyanaz a Jézus van jelen, aki Betlehemben megszületett, hirdette az örömhírt, gyógyította a betegeket, táplálta az éhezőket, aki meghalt a kereszten, aki aztán feltámadt a sírból és dicsőségesen felment a mennybe, miután távozása előtt megalapította Anyaszentegyházát. Nem csoda, ha maga az Egyház szinte nem ismer határt hálás örömének kifejezésében, amikor az Oltáriszentségről van szó.

Jó Nála lenni, a keblére hajolni, mint a szeretett tanítvány (vö. Jn 13,25), érezni az Ő szívének végtelen szeretetét… Drága testvéreim, hányszor, de hányszor tapasztaltam ezt, és mindig erőt, vigasztalást és segítséget találtam!”[3]

XVI. Benedek:

„Az egyház azért ünnepelheti és imádhatja az Eucharisztiában jelenlevő Krisztus misztériumát, mert elsőként Krisztus ajándékozta oda magát érte a kereszt áldozatában. Az egyház ebből a jelenlétből él.”

Vienney Szent János bájos, de tanulságos tapasztalat:

Történt egyszer, hogy Curé d'Ars, az ars-i plébános, azaz Vianney Szent János megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott rendszeresen ül egy ember. Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta: „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!”[4]

Varga László, ma is élő kaposvári plébános vallomása:

„A szentségimádást először csak egyedül végeztem. Teljes csendben, eszköztelenül. Szerettem volna találkozni azzal, akitől addigra már rengeteg ajándékot kaptam, és aki mérhetetlenül több minden ajándéknál.

Hónapokon át alig vártam, hogy leteljen az az egy óra, amit odaígértem Neki. Semmi béke, semmi vigasztalás, semmi látványos gyümölcs nem termett, sőt napról napra nehezebb volt kitartani, mert szívem minden sötétsége felszínre tört. Fél évbe telt, amikor végre béke lett, s „csendesen és váratlanul átölelt az Isten”.

És a költők? Írók? Számosat lehetne idézni, ismertebbeket is, kevésbé ismerteket is. Befejezésül hadd idézze, a PIERIS című interaktív művészeti portálon talált egy verset, szerzője nem írta alá a nevét. A vers címe: Szentáldozás[5]

Még mindig
nehéz megértenem,
hogy órákkal ezelőtt…
szédítő szakadék
tátongott lábam előtt…

Itt állok,
közeledem lépésről-lépésre,
szívem, lelkem
meghatódva teszem kezébe.
… Ez létem értelme…
Nem kell
karomat sem nyújtanom,
pillanatok műve,
szívemben a csoda,
Eggyé lettem VELE…

okéatya

---

[1] Jn 6,51

[2] La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.

[3] Az Egyház az Eucharisztiából él c. enciklikából, 25. sz.

[4] Vianney Szent János, azaz Jean Marie Baptiste Vianney (Dardilly, 1786. május 8. – Ars, 1859. augusztus 4.) francia plébános volt, aki katolikus szent lett és a plébánosok védőszentje. Egyszerűen "Curé d'Ars" („az ars-i plébános”) néven is ismerik.

Nemzetközi hírnévre tett szert azzal, hogy pásztori tevékenységével, szentekhez illő életével, gyóntatói munkájával radikálisan átformálta környezete szellemiségét. Amikor híre ment, egész Franciaországból özönlöttek hozzá a zarándokok gyónni.^[1]

[5]  http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/51710