„Lélek, én lelkem… Mélységeidből titkok integetnek.”[1]

B ÉV 22. VASÁRNAP

Szombathely – Kálvária 2015.08.30.

Mint minden megszólalásával, Jézus most is a lényegre mutat rá, és szembesít önmagunkkal. Ilyenkor éljük át, amit Túrmezei Erzsébet

A birodalmam című versében így fogalmazott meg:

„Lélek, én lelkem… Mélységeidből titkok integetnek.”[1]

Ezekbe, a lélek mélységeiből integető titkokba merít bele ma is Jézus.

Látszólag minden nagyon egyszerű. Csak oda kell figyelni a tanítókra. A Jézus korabeli gondolkodás és gyakorlat szerint a vallás gyakorlásához elég a külső cselekmény, amihez nem kívántatott meg a belső tartalom. Lefordítva a mai nyelvre: elég, ha megáldozom, magamhoz veszem az Úr testét, de nem szükséges, hogy vele foglalkozzam. Térdet hajtok a templomba, ahol elég a térdhajtás mozdulata, tehát maga a cselekmény. Az már nem fontos, hogy bennem, az érzéseimben, a gondolataimban mi zajlik. A cselekmény a fontos.

Jézusnak felteszik a kérdést: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?’’

Az esemény Galileában történik, a kérdést viszont a Jeruzsálemből jött farizeusok teszik fel, és nem a helyiek. Jeruzsálemből jött farizeus már tekintély. Olyasféle, mintha itt Szombathelyen valamelyik budapesti egyetemről jött szaktekintély, mondjuk, teológus szólalna meg. Nyilván azért is hívhatták le a jeruzsálemi tekintélyt, mert ők maguk kevésnek érezték a tudásukat, hogy Jézussal vitába keveredjenek.

Mit jelent közönséges kézzel enni?

Közönséges kézzel enni, annyi, mint nem az előírások, tehát kézöblítés után nyúlni az ételhez. E mögött a sajátos korabeli felfogás rejlik, ami szerint, mielőtt az ember az Istenséggel, a természetfölötti erővel kapcsolatba kerülne, meg kell tisztulnia. Ez pedig a víz által történik, az un. rituális, tehát nem tisztasági, mosdással, fürdéssel.

Ezek a tisztasági előírások a zsidóságban olyan vallási gyakorlathoz tartoznak, amelyet manapság nehezen tudunk értelmezni. Előfeltételezik a tiszta és a tisztátalan személyek, állatok, használati eszközök, illetve dolgok megkülönböztetését, amely nem korlátozódik az ószövetségi zsidó vallásra, hanem számos ősi vallásban is megtalálható.

A különbségtétel mélyén az az elgondolás húzódik meg, hogy az Istennel való kapcsolathoz az embernek emelkedett állapotba kell kerülnie és mindentől meg kell tisztulnia, ami az istenséget sérthetné és haragját kiválthatná.

Az Ószövetség szerint az előkészületi tisztulások az embert tiszta, szent állapotba juttatják, ami alkalmassá teszi őt az istenséggel való találkozásra. A kiengesztelő tisztulások pedig helyreállítják ezt az állapotot, amelyet a „tisztátalannal” való érintkezés által el lehet veszíteni.

Jézus tiszteli korának szokásait, amelyeket viszont meg akar tölteni tartalommal. Mintha azt mondaná, minden cselekedetnek, minden szónak, legyen lelke.

Ismeretes, ha két angol találkozik, mind a kettő felteszi a kérdést: hogy vagy? Senki sem válaszol a kérdésre. Afféle udvariassági szabály. Nem is érdekli igazában, hogy a másik hogy van?

Jézus, mint mindig, most is sarkosan fogalmaz:

,,Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.''[2] Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.’’

Kialakult a nép körében annak a szokása, hogyan is tartsák meg Isten törvényeit. Ennek meghatározták a módjait, ez volt az ősök hagyománya. Jézus idejében már áttevődtek a hangsúlyok: elég volt a külső cselekedet, az ember belső átalakulásával, a szívbéli Istenhez fordulással már nem igen törődtek. Ezért mondta Jézus: Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem

Úgy gondolta, hogy ezt témát jobb lenne kifejteni nagyobb tömegnek ezért, ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: ,,Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert.

Valljuk be őszintén! Vallásgyakorlatunk nagyon sokszor csak külsőségek. Imádságaink közben hányszor előfordul, hogy ajkunk mozog, de gondolataink egészen másutt járnak? Itt vagyunk a szentmisén, de csak a testünk, gondolataink néha nagyon messze járnak. Ez az a helyzet, hogy nincs összhangban a külső és a belső.

A helyzet nem is olyan egyszerű. Már Pál apostol is bevallotta emberi gyengeségét: „nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.”[3] Ezt benne lévő kettősséget meg is magyarázza: „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.”[4]

A helyzet világos: egy folyamatos harc színtere minden ember. Egyrészt ott van az ősbűn öröksége: értelmében elhomályosodott, akaratában rosszra hajló állapot. Másrészt folyamatosan dolgozik a lélekben a kegyelem, amelynek erejében folyamatosan megadatik a lehetőség az újra kezdéshez.

Nem gondolnám, hogy lenne tökéletes állapot ebben a földi világban. Afféle harctér a lelkünk, bennünk birkózik a sátán az Istennel. Őt magát elérni soha sem tudja. Egyre van lehetősége: az emberben rombolja le, amit felépített a kegyelem. Persze csak akkor, ha az ember partner benne.

A sátánnak számtalan trükkje van, hogy elkábítsa a gyanútlan embert, csakhogy megnyerje magának. Trükkjeit már Jézus esetében is bevetette:

Egyél, mert éhes vagy, ugye azt akarod, hogy néped elfogadjon, száll le a templom oromzatáról, szeretnéd meghódítani a világot, imádj engem leborulva, más szóval: tedd azt, amit mondok.

Jézus ki tudta mondani, mert úgy gondolta, és úgy is tette, hogy neki, mint embernek éltető forrása az „Isten igéje”, ami „írva van.”

Azt gondolom ez a megoldás. Ami „írva van.” Amit érdemes nem csupán a megjegyezni, emlékezni rá, hanem a szívbe rejtve is magunkkal vinni.

Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben, és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk - a csendben![5]

---

[1] Túrmezei Erzsébet A birodalmam

[2] Iz 29,13

[3] Rom 7, 19

[4] Rom 7, 22 - 23

[5] Túrmezei Erzsébet A harmadik