"Egy istenarc van eltemetve bennem, a rárakódott világ-szenny alatt." (Reményik S.)

B ÉV HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2015.05.03.

…

Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.

Ott a zajban, a mindennapokban,

küzdelmekben, és feladatokban,

ott szenvedésben és kísértésben,

hogy felemeljen, őrizzen, védjen,

hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,

átvigyen tűzön és akadályon,

új erőt adjon új kegyelemben.[1]

Mindenkihez másképpen kapcsolódunk. A családunk tagjaihoz, a barátainkhoz, a munkatársainkhoz, az ismerőseinkhez, a tv sztárokhoz, a döntéshozó politikusokhoz stb. Kapcsolatainkat meghatározzák a közös élmények, a tapasztalatok, és mindaz, ami történik velünk és körülöttünk. Élőnek mondjuk a kapcsolatunkat azzal, akivel rendszeresen találkozunk, akikért aggódunk, aki fontos nekünk.

Jézus és az apostolok között 3 éven keresztül természetes érzelmi és emberi kapcsolat alakult ki. Ez Jézus halála, feltámadása és mennybemenetel után új módon, más csatornákon keresztül valósult meg, mint amin keresztül addig működött. Ezt az új természetfeletti kegyelmi kapcsolatot érzékelteti Jézus a szőlőtő – szőlővessző hasonlattal.

A szőlőtő a szőlővessző, a levelek, a szőlőfürtök számára az éltető energia tárháza és forrása.

Az érzékszervekkel megtapasztalható kapcsolat Jézus és az apostolok között befejeződött, és helyet adott egy másik, nevezzük így, kegyelmei kapcsolatnak. Ez a kegyelmei kapcsolat természeténél fogva működik a világ végezetéig a hívő ember és Jézus között is. Közben belép a képbe a szőlőműves, aki elvégzi mindazokat a munkákat, amelyek a szőlő egészséges fejlődése érdekében fontosak. „Minden szőlővesszőt, amely bennem nem terem gyümölcsöt, eltávolít, és minden olyat, amely gyümölcsöt terem, megtisztít.”

Néha fáj, ha nem úgy alakul az életünk, ahogyan szeretnénk. Mintha egy titokzatos kéz kivágna az életünkből személyeket, kapcsolatokat, vágyakat. Nekünk dédelgetettek, de ő tudja, hogy vadhajtás, és csak az erőt szívja el. Teszi mindezt a gazdagabb élet, a gyümölcstermés érdekében.

A pszichológiából tudjuk, hogy van egy tökéletes, egy eszményi és egy valódi képünk önmagunkról. Mindannyian szeretnénk valamilyennek látszani, ez az eszményi kép önmagunkról, ugyanakkor van egy valódi énünk, amilyennek a környezetünk lát bennünket. De van egy még valódibb énünk, amilyennek csak az Isten lát bennünket, de erről már nem a pszichológia, hanem a kinyilatkoztatás beszél.

Ennek az ősmintája a Teremtő, aki „megteremtette az embert, saját képmására”.[2] Az Ószövetségi szentírás egy másik könyvében, ezt olvassuk „Ő teremtette a kezdet kezdetén az embert, és saját döntése hatalmába adta.”[3] Majd a könyv szerzője hozzá teszi „módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad.”

Ettől kezdve történik az, ami a Bánk bán bordalában így hangzik el: „örökké a világ sem áll, de amíg áll, és amíg él, ront vagy javít, de nem henyél.”

A mennyei Atya ki akarja hozni belőlem a saját képe mását. Mint a zeneszerző, aki kottába önti a dallamot, amelyet belső hallással egyedül csak ő hall. Mint a költő, aki leírja tehetsége forrásából felfakadó szavakat. Nem zűrzavaros zajokat, hanem a legtisztább dallamot, a csodálatos harmóniát, amivé a teremtő engem, csak engem komponált.

Költői beleérzéssel fogalmazta meg ezt Reményik Sándor

Egy istenarc van eltemetve bennem,

A rárakódott világ-szenny alatt.

A rámrakódott világ-szenny alól,

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

Ez ősi ember képet csúfította el a sátán, aki annyira gyűlölte az Istent, hogy még az őt visszatükröző ember puszta látványa is dühítette, és összetörte azt kegyetlen kéjjel. Az Isten pedig végtelen türelemmel elküldte ide a földre önön képmását, a Fiút, mintegy mintául minden ember számára: ha őhozzá leszel hasonlatos, újra kibontakozik benned az Isten örök álma. Olyan leszel, amilyennek ő álmodott meg téged.

Ez az Isten gondolta eszmény, de mi a valóság?

Mindannyiunknak van valamilyen elképzelésünk arról, milyenek szeretnénk lenni. Ezt pedig nem is annyira az Isten elgondolása, hanem a megfelelni akarás kényszere irányítja. Ebben a csapda, hogy aki mindig egy másik ember elvárásának akar megfelelni, előbb utóbb önmaga torzója lesz.

Mi arra vagyunk rendelve, ahogyan Szent Pál írta az általa alapított római keresztény közösségnek, hogy „Fiának képmását öltsétek magatokra”

Szinte elérhetetlen messzeségben látszik lenni, hogy Krisztus váljon a mi személyes énünkké. Ez az az állapot, amit Szent Pál joggal ki is mondhatott „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.”[4]

Az önmegvalósításnak Istentől elgondolt egyetlen módja van, amikor szeretünk. Sőt, mi több, csak azoknak köszönhetően valósíthatom meg önmagamat, akiket szeretek, s akik engem is szeretnek. Ilyen a mi pszichikai felépítésünk. Ezt a törvényszerűséget Isten rejtette a világba. Senki sem képes önmegvalósításra anélkül, hogy ne lenne más személyekkel kapcsolatban. A másik emberrel való kapcsolat nélkül soha nem lehetek az, amivé az Isten akar tenni.

Jézus az "Út, az igazság és az élet''[5]. A hozzá való igazodásban bontakozik ki igazi énünk, vagyis leszek azzá, ami csak én vagyok és senki más. Egyedi, és a végtelenül értékes „darab” a teremtő kezében.

A szőlőművelés fortélyai a városi ember számára nem ismertek. De mindenkinek van szobanövénye. Ha arról letörik egy hajtás, egy ág, a letört rész elszárad, mert megszűnt az éltető táplálék forrása.

Jézus a szőlőtő, vagyis a kegyelem forrása mindenki számára, aki a keresztség által beoltást nyert testébe. Így a hívőkben az ő élete folytatódik.

A 80. zsoltárban olvassuk:

„Kihoztál Egyiptomból egy szőlőtövet, és népeket űztél el, hogy elültesd. Előkészítetted számára a talajt, ezért vert gyökeret s terjedt el a földön. Árnyékával befödte a hegyeket, indáival Isten cédrusait. Vesszőit a tengerig növelte, hajtásait a nagy folyamig. Miért romboltad le falait? Akik az úton járnak, mind szüretelik. Az erdei vadkan pusztíthatja, s legelője lett az erdő vadjainak. Seregek Ura, térj vissza, tekints le az égből és lásd, látogasd meg szőlőtövedet, és védd meg, mit jobbod ültetett![6]

okéatya

Reményik Sándor Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

---

[1]

[2] 1Móz 1, 27

[3] Sir 15,14

[4] Gal 2, 20

[5] Jn 14,6

[6] Zs 80, 9 – 16