„Amíg a világ ily veszett, én irgalmas leszek magamhoz.”[1]

B év HÚSVÉT 2. AZ IRGALMASSÁG VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2015. 04. 12.

Ma, húsvét 2. vasárnapján az isteni irgalmasság csodálatos valósága tárul fel előttünk. Az ünnep új, de Isten irgalmának a valósága örök. II. János Pál pápa 2000. augusztus 25-én szentté avatott egy szerzetesnőt, akit a világ Fausztina nővér néven ismer. Ő a 20. század egyik misztikusa, akin keresztül Jézus ráterelte a figyelmünket az Ő irántunk való mérhetetlen irgalmára.

Két idézet jut eszembe. Egy Radnóti vers részlet, és egy nagyon fontos mondat Szent Páltól.

Radnóti Miklós, 1944. május 19.- re dátumozta a Töredék című versét, amelynek minden sora egy átélt vallomás korának társadalmáról. Radnóti Miklóst, akit Sík Sándor keresztelt meg a Szent István-bazilikában, 1944 őszén Győr mellett, Abda község határában lőtték agyon a nyilas pribékek. Holttestét tömegsírba vetették. A verses füzetét akkor találták meg zsebében, amikor kihantolták a tömegsírból.

Az itt található Töredék című versében ezt írta:

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Versszakról versszakra ecseteli korának szörnyűségeit, amit a náci ideológia teremtett. Az irgalom nélküli világ átjárta az egész 20. századot.

A diktaatúrában és elnyomásban, a szabadságnak csak a látszólagos létében szocializálódott nemzedékek gyermekei vagyunk. A cári Oroszországban 1917-ben győzött a bolsevista forradalom, és hatalomra jutott a vörös diktatúra. Olaszországban 1922-ben a fasizmus, Németországban 1933-ban, a barna forradalomban, a mintegy 50 millió ember gyilkosa, Adolf Hitler lett az úr. A 2. világháború után Európa keleti felében a diktatúra lett az úr. Magyarországon és a Szovjet érdekszférához került közép európai országokban pedig a vörös terror hatalma alá kerültek. A terror és a diktatúra kegyetlenek, irgalmat, ellenkezést nem tűrők. Ártatlanul bebörtönzöttek, megkínzottak, emberségükben megalázottak jajszava a háttérkórusa.

Aztán szépen egymás után összeomlottak. Mi magyarok csak 1989-ben éreztük meg a szabadság ízét. Azután a demokrácia lett az úr és benne a manipulálás diktatúrája ütötte fel a fejét. Ezt követte a szélsőséges liberalizmus szemlélet, amely a világ számos parlamentjében nem átallja törvényileg is elismerni, társadalmilag elfogadottá tenni az Isten által bűnnek minősített emberi tetteket.

Akár tetszik, akár nem zsigereinkben hordjuk még mindig azokat a félelmeket, amelyet átéltek apáink és nagyapáink. Azoknak a korszakoknak az utórezgéseit, amikor a hatalom nem ismerte az irgalom fogalmát.

Míg Európában hatalomra jutott az irgalmatlan diktatúra, felütötte fejét a 21. század rákfenéje a terror.

Mindeközben az isteni gondviselés szép csendben dolgozni kezdett.

Ehhez a gondolathoz kívánkozik a már korábban jelzett idézet Szent Pál apostolnak a Római közösséghez írt leveléből „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”[2] Egyházunk 2000 éves története folyamán kitapintható, hogy a bűnök túláradásakor Isten nem a hatalmasok, nem a tudósok, nem a filozófusok ajkán keresztül szólal meg.

Ő mindig kiválasztja a senkit, a leggyengébbet, a tudatlant, a feladatra leginkább alkalmatlant és rajta keresztült üzen. A 20. század emberének egy lengyel szerzetesnő, Fausztina nővéren által üzent.

1905-ben született Heléna Kowalska, aki mint szerzetes nővér a Fausztina nevet kapta. 2000. augusztus 25- óta Szent Fausztina néven vonult be az egyháztörténelembe.

Őt választotta ki a Jézus, hogy az irgalmatlanság és kegyetlenség évtizedeiben felébressze a megdermedt emberszívekben Isten végtelen irgalmát hitét. Misztikus, isten közeli élményeiről naplót vezetett, amit halála után adtak ki. E napló tárta fel a vérzivataros 20. század reményét, Isten irántunk való végtelen szeretetét és irgalmát. Naplója megőrizte a Jézussal folytatott párbeszédeket, melynek lényege Isten szeret bennünket, mert Isten végtelenül irgalmas.

A naplóból kiderül az is, hogy Jézus akarata volt, húsvét 2. vasárnapja az isteni irgalmasság vasárnapja legyen. Jézus akarata volt, hogy ezen a vasárnapon vakító fényként hasítson az emberszívekbe. Isten irgalmas, Isten a bűnbánóknak megbocsát.

De beszéljen inkább Fausztina nővér naplója. Jézus mondta:

"Azt akarom, hogy a bűnösök félelem nélkül jöjjenek Hozzám. A legnagyobb bűnösöknek különös joguk van Irgalmasságomra. Ha bűneik még oly elvetendők volnának is, megörvendeztetnek akkor, ha Irgalmasságomnál keresnek menedéket. Elhalmozom őket szeretetemmel várakozásukon felül. Nem tudom megbüntetni azt, aki Irgalmasságomban bízik!"

"Kívánom, hogy a papok hirdessék a bűnös lelkeknek nagy Irgalmasságomat. Mondd meg a papoknak, amikor kimeríthetetlen Irgalmasságomat hirdetik, szavaiknak oly erőt adok, hogy tőlük a legkonokabb bűnös szíve is meglágyul."

"Ha egy bűnös Irgalmasságomhoz fordul, megdicsőít Engem és tiszteli szenvedésemet. Halála óráján megvédem őt. Ha egy lélek Irgalmasságomat magasztalja, megremeg tőle a sátán és a pokol mélységébe menekül."

„Leányom, ne hagyj fel küldetéseddel!
Vigasztald Szívemet, mely a bűnösök iránti Irgalmamban felemésztődik!"

Jézus azt is kifejezésre juttatta, hogy kép is emlékeztessen az ő végtelen irgalmasságára. Idézem a Napló erre vonatkozó részét:

„Este, amikor a cellámban voltam, megpillantottam az úr Jézust fehér ruhában. Egyik kezét áldásra emelte, a másikkal megérintette mellén a ruháját. Melléből a ruha nyílásán két ha­talmas sugár tört elő, egy piros és egy halvány.... Kis idő múlva azt mondta Jézus: "Fess egy képet annak alapján, amit látsz, ezzel az aláírással: Jézusom, bízom Benned" .

„Azt kívánom, hogy a képet húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg. Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!"[3]

Nem volt ebben semmi új. Hiszen evangéliumokban leírt gyógyítások, feltámasztások, a mintegy 5000 embernek a megvendégelése, amikor is a menü kenyér volt és hal, mind, mind egy kézzelfogható tanúságtétel istennek irántuk való végtelen irgalmáról. Jézus mondta el a világ legcsodálatosabb irgalmasság történetét, amelynek az utókor a tékozló fiú címet adta.

Rembrandtnak, a legjelentősebb Holland festő sajátos módon örökítette meg ezt az eseményt. A tékozló fiú az atya előtt térdel, aki átöleli őt. Atyának egyik keze női, a másik keze férfikéz. Jelzése ez annak a teológiai igazságnak, hogy Isten képe mása a férfi és a nő. Úgy, ahogyan a Teremtés könyvében olvassuk „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”.[4] Benne nem dominál sem a férfi erélye, igazságosztó keze, sem az anya meleg simogatása, hanem ezek valami csodálatos misztikus harmóniában vannak. Remekül fejezi ki Isten irántunk való irgalmának a valóságát.

Isteni irgalmasság vasárnapján talán legjobban Túrmezei Erzsébet gondolatai tudnak leginkább a lényeghez vezetni.

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.[5]

okéatya

---

[1] József Attila Irgalom

[2] Rom 5,20

[3]http://www.hittansuli.hu/dokumentumok/tanuloknak/az-isteni-irgalmassag-uzenete

[4] Ter 1,27

[5] Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem