B ÉV NAGYBÖJT 1.
VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2015. február 21.
„Add, hogy külső önmegtagadásainkat lelki megújulással tegyük teljessé.”
Amit szívedbe rejtesz
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt[1]
Jézus megkísértésének történetét a ma felolvasott Márki
evangéliumon kívül megőrizték számunkra még Máté és Lukács is. Míg e két utóbbi
dramatizálva írja le, azaz Jézus párbeszédet folytat a kísértővel, akit mindig
elutasít, addig Márk néhány tömör mondatban tudósít az eseményről. A
későbbiekben sem hagy kétséget afelől, hogy Jézus földi életében azok voltak a
kísértő helyzetek, amikor neki nemet kellett mondania. Szüntelenül választania
kellett, a mennyei Atyához igazodik-e, avagy a helyzetekben rejlő lehetőségeket
használja fel a saját karrierépítésére. Izgalmas feladat lenne kielemezni
mindazokat a helyzeteket, amikor Jézus valamire jól átgondolt nemet mond, avagy
fájdalom préselte ki belőle a döntést, mint az olajfák helyén is: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem
ahogyan Te”.[2]
Mi is folyamatosan válaszút előtt állunk. Választani kell a
lehetőségek között, ami nem könnyű. Kísértés van a jóra is, meg a rosszra is. A rosszra való kísértésnek két erőforrása van.
Egyik, sátán, ahogyan Madách Imre nevezi az Ember tragédiájában, a „tagadás ősi szelleme”, a másik a
bennünk rejlő, rosszra vivő ösztönök.
A „tagadás ősi
szelleme” végzi pusztító munkáját, hiszen nem tehet mást, „mint, mi lényege”: folyamatosan
keresztbe tesz az Istennek, és le akarja rombolni az ember lelkében mindazt,
amit Isten és az ember közös erővel felépítettek. Hankiss Elemér szerint „ő volt az egyik főszereplője a
civilizációnk hátterében folyó kozmikus drámának. De bejáratos volt - az
ösztönök és kísértések hátsó kapuján át, mindennapi életünkbe is.”[3]
Jézus esetében is ugyanezt tette. Be akart jutni Jézus
ösztönvilágának hátsó kapuján, hogy felerősítse benne az érvényesülés és
hatalom iránti benne is rejlő ősi, emberi vágyakat.
Jézusnak fontos volt, hogy népe elfogadja. Ha templom
ormáról száll alá, elbűvöli őket természetfeletti erejével… „Ha Isten fia vagy, vesd le magadat…”,
próbáld ki, hallotta emberlénye legmélyéből a kísértő hangot.
Jézusnak fontos volt, hogy elfogadja a világ. Ezért
képzelete végigjárta „a világ minden
országát és azok gazdagságát,” és emberként arra gondolt, minden az övé
lehetne. A győzelemért a neki is a pokolra
kellett menni. Valahogy úgy, mint, ahogyan a dal is mondja „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak
menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” A kísértések
hegyén Jézusnak is pokolra kellett menni, hogy megtanulja az Isten dudáját
fújni.
Mert ugye ő is, mint minden anyaszülte „mindenben kísértést szenvedett…”[4]
Mi lett volna, ha elbukik? Ha hagyta volna, hogy eluralkodjanak rajta azok a
mélyből fakadó ösztön – vágyak, ahova, azok hátsó kapuján bejáratos volt a
sátán? Jézusnak meg kellett vívnia a maga harcát. Ha akkor elbukik, nekünk sem
lett volna erőnk a jóra, nem nyílt volna meg az ég, mi pedig magunkra maradva „forogtunk volna saját keserű levünkben”.[5]
A puszta magányában Jézus végig szenvedte az emberbe rejtett
vágyak iszonyatos harcát. Talán ennek folyománya volt, hogy tanítói működése
során mindig tudott nemet mondani.
„A sátán azzal, hogy arra
biztatja az embereket, fenntartás nélkül éljék ki minden ösztönüket és
vágyukat, voltaképpen bezárja őket ösztöneik ketrecébe. Megfosztja őket
szabadságuktól és az emberré válás esélyétől,[6] olvastam Hankiss Elemérnél.
Jézus nem engedte, hogy bezárja őt a sátán ösztönei
ketrecébe.
A Jézust „megkísértette
a sátán”, szövegrész megértéséhez talán közelebb visz egy ókori zsidó szóló
elbeszélés a vadállatokról. Eszerint, Isten megteremtve a vadállatokat, szemlét
tartott fölöttük. Azok mind elvonultak az Isten előtt. Mindegyik magával hozta
teljes fegyverzetét. Volt, amelyik metszőfogakkal és karmokkal vonult fel, a
másiknak páncélöltözete volt, a harmadiknak gyors lába, a negyediknek
méregfogai voltak, az ötödiknek patái, a hatodiknak szarvai stb.
A báránynak semmije se volt. Oldalt állva, magányosan,
letörten és szomorúan szemlélte a többieket, a hatalmas és félelmetes
fegyverzetben felvonuló nagy állatsereget. Félt, mert semmiféle fegyverzettel
sem rendelkezett. Nem tudott se védekezni, se támadni.
Egy idő után mégis összeszedte magát, Teremtője elé lépett
és ezt mondta neki: Uram, te veszélyes fegyverekkel láttad el a többieket. Sok
rosszat tesznek majd vele. Marakodni fognak, ölni és gyilkolni fogják
egymást...
A Teremtő igazat adott a báránynak és megsajnálta. Tűnődve
kérdezte: Vajon mit is adhatnék védelmedre? A bárány, bár felajánlotta neki a Teremtő,
semmit sem kívánt a vadállatok felszereléseiből. A jó Isten mégis
megajándékozta a bárányt. Neki adta a béke hármas fegyverzetét: a türelmet, az
alázatosságot és a szelídséget.
Jóllehet nem rendelkezünk vadállatokra jellemző önvédelmi és
támadó sajátságokkal, de bennünk is megtalálható egy olyan ösztön, amely
kielégülésre törekszik. Ez megnyilatkozik az evésben, ivásban éppúgy, mint a
mértéktelen pénzszerzésben, a lelkiismeretlen karriervadászatban és a
törtetésben, a siker és babérkoszorúk imádatában.
Ahogyan növekszik bennünk a félelem, hogy embertársunk
esetleges befolyása, hatalma, sikere vagy üzleti ügyeskedése révén túlszárnyal
bennünket, úgy növekszik bennünk a kísértés, legyőzni a másikat.
Plautus[7]
Szamárvásár c. művéből való a homo homini lupus mondás. Magyarul, ember
embernek farkasa. A közmondás üzenete, egyik ember a árt másiknak, egymáshoz
durvák, nincsenek tekintettel egymásra.
Világosan látta ezt az ószövetség embere is. Ezért imádkozott
így a 139. zsoltárban:
Ments meg, Uram, a gonosz embertől,
őrizz meg az erőszakos férfiútól.
Attól, aki szívében gonoszat forral.
és civakodást szít egész nap.
Nyelve hegyes, akár a kígyó nyelve,
ajka mögött viperaméreg rejtezik.
Óvj meg, Uram, a gonosz ember kezétől,
és őrizz meg az erőszakos férfiútól,
aki azt keresi, hogy léptemet elgáncsolja.
Tőrt vetnek nékem a kevélyek,
kötélhálót feszítenek elém,
és utamba csapdát rejtenek.[8]
Jézus által tanított imában, a Mi Atyánkban, hetedszere így
fohászkodunk
„ne vígy minket a
kísértésbe,” ami valami ilyesmit jelent, Uram, ne szolgáltass ki engem
önmagamnak.
Jézusnak nyilván óriási, de nagyon megedzett önuralommal
sikerült nemet mondani a kísértésekre, amelyek csak „egy időre” hagyták el, de nyilvános működése során újra, és újra
szembe kellett velük néznie.
Nagyböjt nem a teljesítményről szól. Nem ettem húst, nem
ittam alkoholos ital, elmentem minden stációs misére, stb. Sokkal inkább szó van
az emberi ösztönök karbantartásáról , vagy ha szükséges megfékezéséről.
Az ősi egyházi hagyomány ennek megadja az eszköztárát is:
Hagyományosan a böjt, az imádság és az alamizsna. Ennek mai
megfogalmazása, az önmegtagadás, az istenkapcsolat elmélyítése, a másokon való
segítés.
Nagyböjti programját mindenkinek magának kell
megfogalmaznia. Ennek alapvető kérdése: melyek a leggyengébb pontjaim, az
egyház által elém adott eszköztár segítségével, mit tudok tenni azok
megerősítésére? Ennyi. A végeredmény 40 nap után láthatóvá lesz.
„Értelemmel lehet uralkodni az
indulatok és ösztönök lázadása fölött -, egy bizonyos határig. S ez a határ nem
is olyan alacsony, mint általában hiszik.” –olvastam Márai Sándornál. Felteszem a kérdést, és azon
túl mi segít? Azt hiszem, csak a kegyelem. Mert, mint ismeretes, „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem.”
[9]
Ez tette lehetővé Jézus győzelmét a gonosz felett.
József Attila gondolatait teszem ide, afféle zárásként, de
mégis továbbgondolásra.
Míg megvilágosul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...[10]
okéatya
[1]
József Attila Amit szívedbe rejtesz
[2]
Mk 14,36
[3]
Hankiss Elemér l. http://www.citatum.hu/szo/s%E1t%E1n/2?r=6
[4]
Zsid 4,15
[5]
V.ö. Vörösmarty Vén cigány
[6]
Hankiss Elemér http://www.citatum.hu/szo/s%E1t%E1n/2?r=6
[7]
Titus Maccius Plautus római köztársaságbeli komikus színműíró volt. Nem tudjuk,
mettől meddig élt pontosan (Kr. e. 250 körül- Kr. e. 184 körül), csak azt, hogy
műveit először i. e. 205 és i. e. 184 körül adták elő. 21 darabja maradt fent.
[8]
139. zsoltár 1-9
[9]
Rom 5,20
[10]
József Attila A város peremén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése