Szombathely – Kálvária
2014. december 25.
Éjféli mise
A mindenható Isten megadta nekünk azt a kegyelmet és lehetőséget,
hogy ezen a szent éjszakán összegyűlve megünnepeljük Urunk születését.
Kitakarítottuk az otthonunkat, elosztottuk ajándékainkat, elfogyasztottuk az
ünnepi vacsorát, miközben éreztük, hogy lelkünkbe száll a várva várt béke és az
együttlét öröme. Most pedig, elindulva az éjszaka sötétjében itt vagyunk, hogy
megköszönjük Jézusnak, hogy vállalta a földi létet, annak minden
nyomorúságával, golgotájával és feltámadásával, apróbb nagyobb örömeivel együtt.
Közénk jött, hogy benne egészen közel érezzük az Istent, aki átkarol bennünket
misztikus öleléssel és a szívünkbe súgja: szeretlek téged ember, nagyon szeretlek,
fontos vagy nekem.
Akár meg is kérdezhetnénk tőle a költő szavaival
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.[1]
Avagy emberi nyerseséggel: nincs jobb dolgod Jézus, mint
vállalni a hajléktalanságot már születésedkor is, meg később is. Kíméletlenül
őszinte voltál, amikor a téged követni akarót alaposan eligazítottad: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak
fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”[2]Hajléktalan
vagy, mert ahol szeretnél lakni, az emberek szívében, ott még nincs helyed, ott
később is sokszor zárt ajtókra találsz.
Betlehemi kis Jézus, szeretnénk legalább ezen az éjszakán
befogadni a szívünkbe és kérni:
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.[3]
A reményt, hogy van értelme ennek a földi létnek.
Hogy van értelme a küzdésnek, a lemondásnak, az
áldozatoknak.
Hogy van értelme annak, hogy az édesanyák gyermekeket
szülnek,
Hogy van értelme annak, hogy a szülők szeretik gyermekeiket
és minden áldozatot meghoznak értük.
Hogy van értelme van értelme reménytelennek tűnő élethelyzeteknek,
a mélypontoknak, a sírásoknak és a megaláztatásoknak, a bánatoknak és a
keserűségeknek. Egyszerűen azért, mert te mind eme helyzetekben ott vagy
velünk, átkarolsz és szívünkbe súgod: ember ne félj, itt vagyok veled.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.[4]
A percek, az órák, a napok elsüllyednek és múlt lesz
belőlük, elillan a karácsony bája, meghitt pillanata. Előbb, vagy utóbb felébredünk
majd egy hétfő reggelen, amikor majd ismét beborít bennünket a szürkeség, a
köd. Talán latyakosak lesznek az utak és menni kell iskolába, dolgozni,
kinek-kinek hova viszi az élete útja. Akkor talán a karácsony éj iránti
nosztalgiával mondjuk „karácsonykor
könnyű volt szeretni, de mi lesz azzal a sok hétfő reggellel?[5]
Hát igen, mi lesz azzal a több, mint ötven hétfő reggellel? Még
messze van, legalább is úgy tűnik. Most még miénk a karácsonyeste, az éjféli
mise áhítata. Most imádkozunk, ajkunkról karácsonyi ének fakad, magunkhoz
vesszük az urat, és gyűjtjük az erőt azokra a hétfő reggelekre. Emberi ésszel
fel nem fogható, minden tapasztalatot meghaladó igazság: Minél jobban oda
figyelünk a hajléktalan urunkra, és minél inkább beengedjük őt a szívünkbe,
annál szebbek lesznek majd a hétfő reggeleink is.
Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és
a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az
állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek
szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok meg
kicsike konyhák.A szülők nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. Csinos
eladónő lép hozzájuk.
- Nézze, kezdi magyarázni a feleség, nekünk egy egészen
kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.
- Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné, veszi
át a szót újra az asszony, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit,
aminek örülne, ha egyedül van.
- Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő, de mi
nem árulunk szülőket.
Az ajándékot meg lehet venni, pénz kérdése az egész, de a
szeretetet soha. A szeretetnek a szívünkben kell megszületnie és testet öltenie,
minden élethelyzetben.
A karácsony azért különösen szép, mert ilyenkor az Istennel
találkozik az ember. Lehet, hogy nem is gondol rá. Csak az jár az eszében, hogy
most itt van az ajándékozás ideje… Tényleg itt van. De ez úgy kezdődött, hogy 2000
évvel ezelőtt megszületett egy gyermek a júdeai Betlehembe, akit édesanyja
pólyába takart és jászolba fektetett. Csak azok tudták, akik akkor mellette
voltak, hogy e szentséges éjjelen az Isten ajándékozta magát oda törékeny
emberi testben.
Egyszer egy ember egy gyönyörű márványszobrot ásott ki a
kertjében. Elvitte egy műgyűjtőhöz, aki imádta a gyönyörű holmikat. Az ember
eladásra kínálta a szobrot, a műgyűjtő pedig magas áron meg is vásárolta.
Ezután elköszöntek egymástól.
Az ember, ahogy hazafelé ballagott a pénzével, így
gondolkodott: "Milyen sokat jelent nekem ez a pénz! Hogy adhat valaki
ennyit egy kődarabért, ami már ezer éve a föld alá került, és mindenki
elfelejtett?
A műgyűjtőnek pedig, ahogy a szobrot nézegette, ez járt a
fejében: "Milyen szép! Ezerévnyi álmából visszatérő kincs! Hogy adhat oda
valaki egy ilyen gyönyörűséges szép alkotást azért az élettelen, álmoktól
mentes pénzért?"
Minden csak nézőpont kérdése... A karácsony is.
Úgy született, mint bármelyikünk,
aprócskán, sírón, meztelen,
barátul, testvérül jött nekünk,
s az Atya kísérte nesztelen.
Úgy született, mint bármelyikünk,
magát átadó bizalommal,
hogy lesz, aki a szívére veszi,
életét óvó nyugalommal.[6]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése