B ÉV KARÁCSONY ÜNNEPE 2014
2014.12.24.
Szombathely Kálvária ünnepi szentmise
Bús szívekben legyen ma Karácsony,
templomokban szentírásos szavak,
ilyenkor az ember Krisztust vár,
díszes ezüst-karácsonyfák alatt.
Jászolba nézek ünneplő szemekkel,
térden állva ölelgetem a szépet,
szoríts magadhoz, szent Karácsony,
hogy boldog legyen ma a lélek.[1]
Karácsonykor az ég és a föld találkoznak egymással. Akkor,
először, mintegy 2000 évvel ezelőtt, az égbolt széthasadt, és Isten dicsősége
ragyogta be az éjszaka egét Palesztina fölött. Kinek szólt ez az isteni
megjelenés? Melyik császárnak? Melyik főpapnak? Földi protokoll szerint mégis
csak ők lennének a birodalom és a nép képviselői. Augusztus császár nem ért rá
ilyesmivel foglalkozni, egyrészt mert el volt foglalva az összeírással,
másrészt az „isteni” címet ajándékozta önmagának, imádást követelt, ennél fogva
senki sem lehetett nálánál nagyobb.
A főpap meg… Azóta, hogy az egyik szolgálatot teljesítő
papnak, Zakariásnak hívták, látomása volt a szentélyben és megnémult,
gyanakvóvá vált ő is, meg az egész főtanács. A vallási vezetők ez idő tájt nem
igen lelkesedtek semmi égi beavatkozásért, mert ez könnyen feltüzelhetett volna
néhány amúgy is tüzes fejű embert a rómaiak elleni lázadásra, aminek
beláthatatlan következményei lehettek volna.
Hát akkor miféle emberekhez mozdultak ki égi nyugalmukból a
fényességes angyalok?
Földi protokollal mérve, még kimondani is felségsértés, az
égi látogatás a pásztoroknak szólt, akik arrafelé „tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték
nyájukat.”[2] Ezekhez
a mindenféle gyanúval megterhelt, az írásokat nem ismerő, vallási dolgokkal nem
törődő, a társadalom peremén élő, lenézett, és megvetet emberekhez jöttek az
égi hírnökök.
Nem is akármilyen hírrel. „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.”[3]
Elképzelem micsoda kapkodás, diplomáciai jövés lett volna, ha a politikailag
illetékeseket szólította volna meg angyalai által a Magasságbéli. Teszem fel
Augusztus császárt, a szenátust, Heródes királyt, a főpapot, vagy éppen a
főtanácsot. A végén, további politikai bonyodalmak elkerülése okán, betlehemi
gyermeket kivonták volna a forgalomból, hogy ne okozzon semmiféle politikai zűrzavart,
amint arra véres kísérlet is történt Heródes király részéről.
Az Isten címezettjei ezúttal is a szegények voltak, ahogyan
Jézus mondta később „a szegényeknek pedig
hirdetik az evangéliumot”[4].
Ők az érdekeltség nélküliek, a hatalmi szférához nem tartozók, a politikai
összeköttetés híján levők. Isten nem politikai és gazdasági erőre bízta az ő
üzenetét, akik talán befogták volna a saját érdekeik szekerébe, ahogyan
manapság mondják: reklámnak se lett volna rossz.
Ha politikai és gazdasági hatalmasságokhoz jött volna, illett
volna az isteni gazdagságot reprezentáló megjelenés: leereszkedni az ég
felhőin, kísérve angyalseregektől, pazar fényben… Ehelyett „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált
gyermeket.” Közröhej, mondták volna a mindenféle rendű és rangú
hatalmasságok. Az írástudatlan pásztorok pedig, szívűk egyszerűségében, csak annyit
mondtak „Menjünk el Betlehembe, hadd
lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!”[5]
Nincs új a nap alatt. Isten ma csak azoknak mutatja meg
magát, akik igazodnak a Jézus által adott feltételhez „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom,
és kinyilatkoztatom neki magamat."[6]
A pásztorok, a szegények, a kizsákmányoltak lettek az Isten
bizalmasai. Igaz, hogy nem igen látogatták a templomot, a tisztességükkel is
baj volt, a megbízhatóságukat is megkérdőjelezték. De lehetett bennük valami,
amit emberi szem nem láthatott, ám az emberi lét legmélyebb ismerője, a
Mindenható, ott is eligazodott, és arra épített, amit szívük legmélyén talált. Ettől
kezdve már semmiféle érdek nem sajátíthatta ki karácsonyt, hanem az lett,
aminek az Isten akarta. Vagy talán mégis?
Jó lenne néha szembesülni a kérdéssel: mi nekünk, mai
embereknek a karácsony? Találkozás az Istennel, vagy a kialakult és megszokott karácsonyi
romantika, amelynek semmi köze a lényeghez?
Olvastam valamelyik újságban egy furcsa címet: karácsonyi
sminkek. A szerző azt fejtegeti, hogy melyik színű smink illik legjobban a
karácsonyhoz. Eltűnődtem ezen és elképzeltem, hogy Szűz Mária micsoda zavarban
lehetett volna, olvasva ezt az újságot, ha sehol sem találja a karácsonyi
sminkjét. Olvastam azt is, hogy ilyenkor fogy a legtöbb hal. Szegény szent
József, mennyit talpalhatott volna, míg betlehemben, ahol folyó, tó, a közel s
távolban nincs, beszerezi a karácsonyi vacsorához a halat. Lehet, hogy az is
baj lehetett volna, hogy József későn ment karácsonyfát venni, persze a
legcsenevészebbet kapta, Mária meg elmondta mindenféle élhetetlennek.
Nem az a baj, hogy ezek a szokások kialakultak. A baj az, ha
közben elsikkad a lényeg. Nem kevesen vannak csak a karácsonyi hangulatot
igénylik, ám ami mélyben van, addig már nemigen akaródzik lehatolni. Pedig,
ahogyan József Atilla fogalmazott „fecseg
a felszín, és hallgat a mély.”[7]
Olvastam egy ide illő idézetet.
Nem mi változtattuk
meg az ünnepet, és ő sem változott volna magától. Üzleti érdekek alakították
át, s mert ettől meg szétfoszlott varázsa, cukormázat parancsoltak rá, hogy
kaszálhassanak.[8]
Hát ez van.
Nekem rokonszenves, amit Karinthy Frigyes írt:
Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyűjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált
Amit aztán majd együtt fogunk énekelni...[9]
Karinthy Frigyes
Ilyenkor minden család megkomponálja a maga karácsonyi
dalának szólamait. Az együtt cselekvés szólamát, az egymásra mosolygás szólamát,
a kölcsönös segítés szólamát, a megbékélés és kiengesztelődés szólamát. Ezekből
aztán összeáll egy csodálatos dal, az ember dala a Teremtőjének. Az öröm a felett,
hogy a paradicsomból való kiűzetés által újra rátalált az Isten az emberre, és
az ember az Istenre.
Karácsonykor az égbolt széthasad, és Isten dicsősége
ragyogja be most már nem csak Palesztina egét, hanem a földkerekséget mindenütt,
ahol Istent dicsőítő, jó akaratú emberek élnek.
Kenyérnek jöttél éhező világba,
világosságnak sötét éjszakába,
fényes hajnalnak, örök
ragyogásnak,
vak zűrzavarban bizonyos
tanácsnak.
Jöttél útnak, igazságnak, életnek,[10]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése