A ÉV 25. ÉVKÖZI VASÁRNAP
Szombathely – Kálvária 2014. szeptember 21.
Furcsa példázatot hallhattunk az évközi huszonötödik
vasárnap evangéliumi szakaszában. A gazdáról van szó, aki a nap különböző
szakaszaiban fogadja fel munkásait, s végül mindegyiknek ugyanannyi bért ad. Annak
is egy dénárt, aki reggeltől estig dolgozott, és annak is egy dénárt, aki
csupán egy órára állt be a munkába. Ha gyakorlati eszünket vesszük elő, akkor
azt kell mondanunk, hogy így a reggeltől estig dolgozó embernek az órabére nyolcada
az utolsóként beállt munkásénak. De hogy lehet így igazságos a gazda? Ez
ellenkezik minden normális emberi észjárással, a munkáért járó jogos és méltó
bér fogalmával! Így érvelhettek a lázadozó munkások is, akik nem csak a reggeli
hűvösben, de a déli tűző napon is dolgoztak. A gazda azonban elutasítja őket,
mondván, hogy már a nap elején megmondta: a napidíjuk egy dénár.
Bármelyik cégnél történne meg, hogy ugyanannyit kap, aki
csak egy órát dolgozott, mint az, aki egész nap húzta az igát, abból bizony egy
demokratikus társadalomban hamar sajtónyilvánosság, vagy hamarosan sztrájk
lenne. Csakhogy Jézus ebben a példabeszédében, minden látszat ellenére nem a
társadalmi igazságosságról, nem az igazságos bérről, hanem valami egészen
másról beszél. Ezt már a bevezetőben tisztázza „hasonló a mennyek országa”, vagyis a mennyek országával
kapcsolatban akar elmondani valami nagyon fontosat.
Néha beleborsózok abba a felfedezésbe, hogy Isten mennyire
másképpen gondolkodik, mint mi, mennyire más a stílusa, mint az enyém. Ahol én
kicsinyes vagyok, ott ő nagylelkű, ahol én csak emberi aggyal értelmezem a
dolgokat, ő az örökkévalóság távlatában. Ahol én elítélem, ott ő maghoz ölel. Tartom
a markomat, mert igényt tartok mennyei jutalomra, ő mégis valaki másnak adja.
Miért is van ez így? Talán azért, mert Isten a végtelen jóság nézőpontjából, végtelen nagylelkűségével látja a
teremtett világot, benne téged, engem, jókat és rosszakat egyaránt. Nem
tiltja meg a napnak, hogy rásüssön a gonosz emberre, nem tiltja meg a felhőnek,
hogy esővel áztassa a gonosz ember földjét is.
Miért van ez így? A múlt évezredeinek mélységében Izajás
próféta által közölte velünk "Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál és az én gondolataim a ti gondolataitoknál."[1]
Mintha ezzel valami ilyesmit mondana, én másképpen látom a dolgokat, én
másképpen ítéllek meg benneteket.
Erre a másképpen látásra világít rá a mai evangélium.
A történet kulcsmondata a végén van: „rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?'' Jézusnak komoly
szándéka, hogy Istenről minél többet elmondjon. Ebben a történetben is a
Mennyei Atyáról beszél, akiről kijelenti, hogy AZ ISTEN JÓ.
Más értelemben jó, mint mi emberek.
Úgy jó, hogy nem számol, nem méricskél. Nem használ
számológépet, hogy kiszámítsa, hogy ennyi, meg ennyi jó cselekedetért, annyi meg
ennyi áldás jutalom jár. Emberileg úgy gondoljuk, hogy valahol az Istennél
számon tartanak minden jó cselekedetet, áldozatot, szenvedést, misehallgatást,
imádságot és ennek alapján majd ítéletkor elénk teszik a számlát. Beírják
valamiféle égi nagykönyve… Amikor aztán elérkezik az el és leszámolás ideje,
előveszik ezt a nagy könyvet, osztanak, szoroznak a bérszámfejtő angyalok és
megszületik az ítélet, az örök sors, ide, oda, vagy amoda…
Ezzel szemben a mennyei valóság az, hogy az Isten minden
vonatkozásban igazságos, de ez az igazságosság nem a kalkuláció, a számolgatás
igazsága, mint ahogyan mi azt elképzeljük. Isten igazsága a szeretet
igazsága, amely
egyformán tekint minden gyermekére, mégpedig végtelenül, méricskélés nélkül.
Ebből a szempontból érdemes végigolvasni az ószövetségi
szentírásból Jónás könyvét. Babits Mihály dolgozta fel gyönyörű verses
költeményben ezt a történetet. E szerint az Isten törvénye szerint élni
próbálkozó választott nép fia, Jónás előtt érthetetlen, hogy Isten miért törődik
Isten egy pogány néppel, a háromnapi járásnyi átmérőjük pogány, velejéig
romlott városállammal.
A történet lényege, hogy Isten elküldi Jónást Ninivébe,
akinek nem fűlött a foga ehhez a feladathoz.
„Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot”
Ellenkező irányba induló hajóra száll, vihar támad, Jónást
kidobják a hajóból, elnyeli egy hatalmas bálna, amelyik Ninivébe viszi. A
történet szerint három nap és három éjjel volt a hal gyomrába, ami a parton
szinte szó szerint kiokádja.
„eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette”
Jónás tette, amit tennie kellett, prédikálta, amire
küldetése volt… Miután a megtérésnek jelét sem látta, várta csak várta, hogy
lesújtson az úr haragja. Ehelyett
„Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.”
Nem csapott le a városra. Látta, amit még Jónás nem látott.
A szívek mélyében történő változást. Amit az ember még nem látott, de látta az
Isten. A végén pedig az mondta az Úr:
én ne szánjam Ninivét,
…
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
A mai evangéliumban is pontosan erről van szó. Másképpen látjuk
mi, az dolgait az élet sűrűjében elmerült és kínlódó emberek a dolgokat, és
másképpen a történések belső összefüggéseit is átlátó Isten.
Milyen érdekes!
A kora reggeltől dolgozó munkásuk
felhánytorgatták a gazdának
a szerintük igazságtalan bérezést, mert nem értették a logikáját
Jónás felhánytorgatta Istennek, hogy olyan könnyedén, mindössze
néhány napi bánat és böjtölés után megbocsátott a Niniveieknek.
A farizeusok felhánytorgatták Jézusnak, hogy éppen úgy törődik az általuk
lenézett, a társadalom peremére taszított bűnösökkel, mint a választott nép
fiaival.
A tékozló fiú történetében az
idősebb fiú felhánytorgatta
apjának, hogy miért fogadta vissza a vagyonát elherdáló öccsét.
Hogyan
viselkedik Jézus? A golgotán, a mellette haldokló rablónak, kérte „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor
országodba jutsz!”, csak annyi válaszolt „még ma velem leszel a paradicsomban”. Az utolsó óra megtérője, a
szőlőhegy utoljára érkezett munkása is a teljes jutalmat, az örökkévalóságot
kapja.
Mi
emberek mindig a saját tapasztalatunkból indulunk ki. Ha valakitől jót kapunk,
az jó ember a szemünkben, akitől rosszat, azt rossznak minősítjük.
Egyszer
valaki így kezdte a mondandóját Jézusnak: „Jó
mester”, aki azonnal ki is javította,,Senki
sem jó, csak az Isten'' [2].
Ez így igaz. De… de valamiképpen
minden emberben benne vannak a jónak, a jóindulatnak a csírái, csakhogy sok
minden képes elnyomni azt. A ami az emberben jó, annak forrása mindig és
mindenütt a világon, legyen szó bármilyen hitű, bőrszínű és felfogású emberről,
az Isten, aki jó.
Minden
jó emberi szóban, minden jó emberi tettben az Isten végtelen jósága csillan
fel. Ezért nem lehet soha senkit sem elítélni, sem leírni. Ez az Isten dolga,
aki mindig az ő végtelen igazságossága és jósága szerint teszi a dolgát.
Hogyan
képes erre? Nem tudom. Ez az ő dolga. De hiszem, hogy így van, mert róla mondta
Jézus: én jó vagyok! Ezt pedig nem nézhetjük rossz szemmel, mint a
szőlőmunkások a példabeszédben.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése