SZENTÍRÁS VASÁRNAPJA
2014.
Szombathely – Kálvária 2014. szeptember 28.
Ez a könyv a könyvek
könyve,
Szegény ember
drágagyöngye.
Égi harmat
lankadtaknak,
Világosság földi
vaknak.
Bölcsességnek arany
útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek
forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus
áll.
Szeptember utolsó vasárnapján a szentírást ünnepli
anyaszentegyházunk.
Azért került erre a vasárnapra, mert ez van legközelebb
szent Jeromos[1]
napjához, aki először fordította le latinra a görög nyelven írt szentírási az 5.
század elején. Az Ó és Újszövetségi szentírás szövegeit vasárnapról, vasárnapra
halljuk, elemezzük, a tanulságokat pedig a szívükben magunkkal visszük, hogy
abból élet fakadjon.
Ez a könyv az örök
törvény,
Királyon lánc, rabon
napfény,
Tévelygőnek hívó
harang,
Roskadónak testvéri
hang.
Illő, hogy ezen a vasárnapon ne a szentírásból, hanem a
szentírásról beszéljünk.
Ma két témát hoztam. Az egyik, a szentírással kapcsolatos alapfogalmakat
tisztázása, a másik, hogyan ejtik át ma a gyanútlan szentírás olvasót.
Az újszövetségi
szentírás eredeti kéziratai nem maradtak fenn, csak a másolatokat ismerjük.
A legrégibb szentírási szövegek 2. – 3. századtól kezdődően papirusz darabkákon,
később időkből kézzel írt kódexekben maradtak fenn görög nyelven. A legrégibb,
teljes szentírást tartalmazó kódex 340 körül íródott és a Vatikánban őrzik. Figyelemre
méltó, hogy a különböző századokban keletkezett szentírási nyelvemlékek mind
ugyanazokat a szövegeket tartalmazzák.
Érdemes megismerni a szentírással kapcsolatban naponta használt
fogalmak eredetét és jelentését.
Leginkább a bibliának nevezik, ami a szentírás görög
eredetű, általánossá vált elnevezése, mondhatni nemzetközileg is ismert fogalom. A szó a görög biblosz fogalomból ered, amelynek
jelentése „teleírt lap, könyvtekercs”.
Ennek kicsinyítő változata a biblion,
ennek többes számú alakja a biblia. Névelővel, ta biblia, 'a könyvek' a
Szentírás különleges tekintélyét fejezi ki.
Hogyan lehetne meghatározni, hogy mi is a biblia? Talán így:
A biblia az Ó- és
Újszövetség kánoni könyveinek gyűjteménye, amelyek a szenthagyománnyal
együtt őrzik az isteni kinyilatkoztatást,
vagyis az Istennek az emberekhez intézett üzenetét.
A biblia könyveit az különbözteti meg minden más könyvtől,
és az kölcsönöz neki szentséget és tekintélyt, hogy isteni sugalmazásra írták
őket. Az I. Vatikáni Zsinat[2]
szerint a biblia könyveivel azért szentek és kánoniak, mert a Szentlélek
sugallta őket, így Isten a szerzőjük.
A meghatározásban szereplő két fogalmat is tisztázni kell.
Jelesül, mi az, hogy kánoni, ill. mit jelent az, hogy sugalmazott?
A kánon fogalom a
görög kanón, jelentése „nádpálca” szóból ered, amelynek jelentése: „mérték, szabály, zsinórmérték, etalon.”
A szentírástudományban a kánon a sugalmazott
könyvek jegyzéke: Minthogy a Szentírás könyvei
a hit és élet normájául szolgálnak az Egyház számára, a 4. sz. közepétől
kánonnak nevezik a szentírás könyveinek gyűjteményét.
Erre a szabályozásra azért volt szükség, mert a 2. századtól
sorra jelentek meg olyan írások, amelyekről úgy tűnt, hogy mintha a Szentíráshoz tartoznának,
mert az Ószövetség és az Újszövetség könyveivel bizonyos rokonságot mutatnak, és
mert a sugalmazott könyvek szerzői
neve alatt maradtak fenn. Ezek többnyire a Szentírás bizonyos eseményeit
részletezik az olvasó épülésére és vigasztalódására, ugyanakkor téves
tanításokat is tartalmaznak.
Több, mint százra tehetők azoknak, úgy a Krisztus előtti
századokban, mint a Krisztus utáni századokban keletkezet könyvek száma. Csak
néhánynak a nevét említem meg. Pl. Péter,
Mátyás, Fülöp, Bertalan, Tamás, Nikodémus evangéliuma, Jakab ősevangéliuma,
Mária evangéliuma stb.
Ezeket apokrif iratoknak
nevezzük. Apokrif görög eredetű szó, jelentése „rejtett, titkos iratok”: Ezek azok a zsidó és ókeresztény írások,
amelyeket soha nem tekintettek, még átmenetileg sem kánoninak, vagyis a
szentíráshoz tartozónak.
Milyen alapon határozták meg a katolikus egyház akkori
vezetői, hogy melyek azok a könyvek, amelyek Isten üzenetét tartalmazzák, és
melyek, amelyek nem? A válasz nagyon egyszerű:
Krisztus megígérte a Szentlelket az apostoloknak, aki
elvezeti őket a teljes igazságra. De nem csupán arra vonatkozott ez az ígéret,
hogy felismerjék az Isten üzenetét tartalmazó könyveket, hanem arra is, hogy azokat
helyesen is értelmezzék. Ezért is tekintette az Egyház mindig is úgy a
Szentírást, mint ami tévedhetetlen bizonyossággal közli Isten szavát. A tévedhetetlenség elsősorban az eredeti
szövegre vonatkozik, amelyet a sugalmazott szerző írt, nem pedig az
áthagyományozott formára vagy fordításra.
A sugalmazás
kifejezést először Szent Pál használta annak jelzésére, hogy az Ószövetségi
könyvek létrejöttében Isten Lelkének szerepe volt. „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra,
az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere
tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.”[3]
A katolikus tanítás szerint a Szentírás minden könyvének
tartalmát és előadási formáját Isten akarata határozta meg, s ő úgy vezette az
emberi szerzőt, hogy azt és csak azt írja meg, amit Isten akar. Tévedés ne
essék, Isten nem diktálta az üzenetét, hanem úgy hatott a szent szerzőre, hogy
szabadon és egyéni képességeinek használatával írja le, amit Isten akar.
Az isteni hatásnak és az emberi szabadságnak ez az
együttműködése éppen olyan misztérium, mint minden hatékony kegyelem. Isten,
mint természetfeletti ok működik, aki nem csak részt vállal a műből, hanem minden tőle van és ugyanakkor minden az
embertől is van.
Talán ezért mondta Szent Ambrus[4]
milánói püspök, majd utána tanítványa Szent Ágoston[5],
hogy a „Szentírásnak Isten a szerzője.”
Istennek és az embernek ebből az együttműködéséből
következik, hogy a sugalmazott könyvek magukon viselik az emberi szerző
adottságait, szerkesztői képességét, s így megvan a maga irodalmi műfaja is. Egy-egy
szentírási könyv mindig bizonyos vallási, társadalmi és műveltségi körülmények
között keletkezett, hiszen a hiszen a szent író onnan kapta fölkészültségét.
A másolatokban lehetnek hibák, de az isteni gondviselés azt
megakadályozza, hogy ezzel a kinyilatkoztatás kárt szenvedjen. A fordítások nem
sugalmazottak, tehát a tévedéstől való mentesség annyiban vonatkozik rájuk,
amennyiben megegyeznek az eredetivel.[6]
Az utóbbi időben magyarul is megjelent néhány olyan érdekfeszítő
regény, amelyek az apokrif iratokat használták fel, hogy bebizonyítsák vagy
azt, hogy az egyház meghamisította az Újszövetséget, vagy azt, hogy az nem úgy
van ám, ahogyan az egyház tanítja.
Ezek közé tartozik a nálunk is sokak által olvasott da
Vinci-kód című krimi, Dan Brown amerikai regényíró 2003-ban megjelent regénye,
mely az év legnagyobb könyvsikere volt az Amerikai Egyesült Államokban. A mű
több országban is a bestseller listák élére került. A világszerte könyvklubok,
olvasócsoportok, rajongói honlapok, újságcikkek foglalkoztak és foglalkoznak
vele. A da Vinci-kód nemcsak műfaja legsikeresebb könyve lett (2009-ig több
mint 80 millió példányban kelt el, hanem a legtöbb vitát kiváltó is.
Mindazonáltal a mű az írója szerint sem akar több lenni annál, mint ami:
egyszerű, szórakoztató olvasmány, krimi. Igen ám, de a vallási témákban
járatlan, vagy hittanilag képzetlen olvasó kész ténynek veszi azt, ami csupán
írói fantázia szüleménye.
Vagy José Rodrigues dos Santos ma is élő portugál író,
egyetemi tanár és népszerű televíziós személyiségnek az érdekfeszítő regényei. Mint
például Az isteni formula – Einstein
utolsó üzenete, a Hetedik pecsét – A
világvége elkezdődött, vagy A végső
titok - Egy bibliai rejtély nyomában című könyve, amely 2013 tavaszán, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent
meg. A könyv célja lerántani a leplet az Újszövetségről és bebizonyítani, hogy
az újszövetségben semmi sem igaz.
Ezek és a többi hasonló könyvek az apokrif iratokra
támaszkodnak, és az sugallják egyház teljességgel meghamisította a szentírást a
saját hatalmi törekvései érdekében.
Többek kérésére elolvastam ezeket a könyveket, és úgy
éreztem, hogy olvasásuk nagyobb kárt okoz a lelkekben, mint a marxista
ideológia okozott a kelet európai országokban.
Minden fakul, minden
romlik,
Márványvár is
összeomlik.
Bíborleplek ronggyá
málnak,
Dicsőségek füstbe
szállnak.
Csak ez a könyv nem
tér porba,
Mintha volna élő
lelke!…
Ez a könyv a Mózes
bokra:
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése