A ÉV ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP
Szombathely
– Kálvária 2014. augusztus 24.
A mai evangéliumi részben Jézus két kérdés tesz fel, nem a nagy
tömegnek, hanem a 12-nek:
Kinek tartják az emberek
az emberfiát?
Ti kinek tartotok engem?
Úgy a rokoni, baráti, ismeretségi körünkhöz tartozó személyekről, mint
az újság lapjain gyakran szereplő személyekről véleményünk van. Véleményünket,
róla alkotott képünket a vele kapcsolatos tapasztalataink formálják. A Vigília
című katolikus irodalmi folyóirat 1970. évi karácsonyi száma feltette ugyanezt
a kérdést, csak egy kicsit másképpen fogalmazva: Ki nekem Jézus? Az akkori
szellemi élet néhány ismert jeles képviselőjéhez: írókhoz, művészekhez,
teológusokhoz, gondolkodókhoz. A mai szentbeszédre készülve előkerestem az
Vigíliának ezt a 34 évvel ezelőtti számát, és bizony csodálattal adóztam
azoknak a bátor embereknek, akik akkor, amikor még javában tombolt az egyház és
hitellenes politika Magyarországon, bátran meg merték vallani, hogy nekik
kicsoda Jézus.
Azóta nagyot változott a világ, és nem csak a hívő, de bárki
elmondhatja, hogy neki kicsoda Jézus.
E lehetőséggel élve bizony mindenféle hozzáállás látott napvilágot Jézusról,
jó is, rossz is, ízléstelen is, botránykavaró is egyaránt. Nem gondolnám, hogy most
mindezekre szót kellene vesztegetni. Olyan korban élünk, amikor a nyugati demokráciákban,
sokszor a helytelenül értelmezett „szabad véleménynyilvánítás” okán bárkinek a
vallási érzékenységét meg lehet sérteni. A keleti világban, gondolok itt a
mohamedán kultúrára, ilyesmiért kemény büntetés jár.
Jézus korában Jézus tekintélyét még nem védte a híveinek és barátainak
csapata. Mindössze néhány őt meghallgatni kívánt személy töprengett el, kit is
hallott valójában. Aszerint hogy mit értett meg Jézusból, nevezte őt
prófétának, törvény tanítónak vagy valamely más tanítónak.
Eljátszottam a gondolattal, miféle választ adna a „ki nekem Jézus?” kérdésre, mondjuk egy újságíró, egy regényíró és
egy törtész. Az újságírót az érdekli, aminek hírértéke van, amire felkapják a
fejüket emberek. Eszerint Jézus esetében újságírót az érdekli, milyen szenzációt
lehet belőle csinálni. Összeszedné Jézus személyével kapcsolatos pletykákat, megemlítené
pl. a sokkoló szóbeszédeket. Elképzelem, hogy a bulvárlapok hatalmas
szalagcímmel jelentették volna meg „vámosok
és bűnösök barátja”, „falánk és
borissza ember”[1]
stb.
Egy regényírót mindig a fantázia irányítja, a szerint formálja
alakjait, amiben ő hisz. Következésképp nem Jézus alakja tanítja őt valamire,
hanem Jézus alakját használja fel saját tanításainak népszerűsítésére. Ezért
olyan nagy a Jézus irodalom, mert ez jó téma, erre harap az olvasó, veszik a
könyvet, mint a cukrot. Magyar nyelven is megjelent számos, Jézus életét, vagy éppen
egyházát hamis módon feltüntető könyv. De vették a könyvet, mert érdekelte az
olvasót Jézus személye. Közben észre sem vette, hogy csepegett folyamatosan a
mérgező métely a lelkébe.
A történésznek Jézus az a személy, akiről mindenféle dokumentumot össze
kell gyűjteni. Minden, a földi életét dokumentáló vagy dokumentálni látszó
írást és értesülést össze kell vetni. A történészeknek Jézus soha sem lesz
Isten Fia, Megváltó, mert csak földi kategóriákkal tudnak gondolkodni.
Feltámadását nem tekintik történeti ténynek, mert egy más világhoz köt, hanem
csak legendának. Csodáit csak legendáknak fogják tartani.
Ide vehetném még a különböző művészek ábrázolásait Jézusról. Közöttük
van értékes is, meg sokkoló is. Pl. Budapesten egy múzeummá alakított templom
épületben, kiscelli múzeumban 1989-ben egy magát liberálisnak valló művész
Hermann Nitsch egy sokkoló kiállítást rendezett, melyben egy disznót
feszítettek keresztre. Számára Jézus Krisztus nem az Isten Fia, Megváltó, hanem
csak egy a témák közül, mellyel jól lehet sokkolni a nézőközönséget.
Martin Scorsese 1988-as alkotása, a Krisztus utolsó megkísértése, sokkolták
a hívő nézőket, akik ugyanezen film kapcsán szembesültek azzal a ténnyel is,
hogy Jézus Krisztus ember is volt, de soha nem gondoltuk végig azt, hogy milyen
ember is volt.
De meg lehetne még kérdezni közvélemény kutatókat is, akik aztán
összegezve a kutatásuk eredményét annyit tudnának mondani, hogy a
megkérdezettek X %-a így, X %-a meg úgy vélekedik. Korunk egyik legnagyobb
illúziója, hogy az igazságot, melynek puszta megismerhetőségét amúgy
megkérdőjelezi, többségi szavazattal igyekszik kimutatni. Erkölcsi kérdésekről
és igazságokról nem lehet többségi szavazattal dönteni.
Akár újságíróról, akár regényíróról, akár bármilyen művészről van szó,
Jézus esetében mindegyik igyekezett őt a saját képére formálni,
A katolikus egyház két évezredes története folyamán sokan és sokféle
módon vélekedtek Jézusról. Ennek eredményeképpen született és tűnt el a
történelem süllyesztőjében számos vallás, amelyek aztán különböző formában,
mint búvó patakok újra és újra felszínre kerülnek.
Amit mindannyian a katekizmusban Jézusról tanultunk, ami az egyház
évszázadok folyamán kimunkált tanítása, amit egyházunk isteni tekintéllyel
hirdet:
A katolikus egyház életében súlyos szakadás okozója lett a 4. században
egy Árius nevű alexandriai papnak a tanítása, amelyre arianimus néven emlékezik
az történelem. Városunk szülöttét Szent Márton, akinek mestere Hilárius
poitiers-i püspök minden erejével küzdött az arianizmus ellen, az ariánus
keresztének ostorozták ki Savariából. Ennek
a lényege, hogy a Fiú nem egylényegű az Atyával (nem
homoousziosz) vele. Más, mint az Atya, igazában nem is hasonló (anomoiosz)
hozzá.[2]
A kérdés tisztázására ült össze az első niceai zsinat, amelyet I.
Konstantin római császár hívta össze 325-ben. Itt fogalmazták meg azt a hitvallást,
amely egyértelműen és világosan megfogalmazza kicsoda Jézus Krisztus? Kiben
hiszünk, amikor Jézusban hiszünk. Ez a hitvallás ma is egyházunk legszentebb
hitvallása az un. apostoli hitvallás mellett.
Idézem:
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában,
aki az Atyától született az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől, világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény,
az Atyával egylényegű és minden általa lett.
Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.
Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától
és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették,
kínhalált szenvedett és eltemették.
Harmadnapra föltámadott az Írások szerint,
fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján,
de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat
és országának nem lesz vége.
E hitvallásból kiderül, hogy Jézus Krisztus egyrészt valóságos ember,
az emberi történelem része, másrészt valóságos Isten, természetfeletti valóság,
akinek a személyén keresztül leszünk a magát kinyilatkoztató Isten életének a
részesei.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése