A CSALÁD AZ A
HELY, AHOL MEGTANULUNK SZERETNI” [1]
Avagy miért dobta
be apostolait Jézus a mély vízbe, és miért volt szüksége a magányra?
Egyházmegyei Családtábor záró
szentmiséje
Balatonakali 2014. 08. 09.
A ma befejeződő egyházmegyei családtábornak a mottója
Ferenc pápa egyik nagyon fontos mondata: „A
család az a hely, ahol megtanulunk szeretni”. Biztos vagyok abban, hogy a
közös élmények, imádságok, előadások, kötetlen beszélgetések hozzásegítettek
kicsiket és nagyokat, hogy jobban megértsék a tábor mottóját. Most elérkezett a
tábor zárónapja, a hálaadó szentmisével, ahol is nekem nem az a feladatom, hogy
csokorba szedjem az elmúlt 4 nap tapasztalatait és gondolatait, annál is
inkább, mert nem voltam annak részese, sokkal inkább az, hogy útravaló
gondolatokat adjak. No, nem a hazáig tartó útra gondolok, sokkal inkább az életútra,
amelyet járnotok kell.
Isten ajándéka, hogy most már nem csupán evangéliumi
tanításokat próbálok értelmezni és tovább adni, hanem megfogalmazhatom és
beleépíthetem a mondandómba 54 éves lelkipásztori, közöttük a
családpasztorációval kapcsolatos tapasztalataimat is.
Készülve a mai napra jutott eszembe az első
egyházmegyei családtábor, amelynek lelki dolgait, az azóta az örökkévalóságba
távozott Misszori Zoltán atyával vállaltuk. Ebben a családtáborban szinte
kitapinthatóvá vált a kölcsönös szeretet, amit magukkal vittek a résztvevők,
hogy otthon is erőforrásuk legyen.
Jutnak eszembe a Kálvária templom családközösségének
családtáborai, amelyből a múlt hónapban volt eddig az utolsó, a 15. Bázakerettyén.
Ezúttal a téma a hálaadás volt, mert úgy éreztük, meg kell köszönni a Mennyei
Atyának az elmúlt 15 év minden gondját, szenvedését, fejlődését és örömét.
Jutnak eszembe azok az, akkor, a 80-as évek elejétől
folyamatosan megszervezett, államilag megtűrt illegális ifjúsági táborok a
Pilisben, a Börzsönyben, a Mecsekben, ahol az akkori kamasz, ma már felelős 40
– 45 éves édesapák és édesanyák töltődtek fel hittel, reménnyel és a kölcsönös
szeretettel.
Minden egyes tábor bizonyos értelemben talán a
boldogságok hegye, talán a Tábor hegye, de nem egyszer a Golgota hegye volt,
ahol sok mindenért meg kellett szenvedni.
Úgy gondolom, hogy a mostani egyházmegyei
családtáborban is ötvöződött e három hegy lelki tartalma és élménye.
Most a Balaton partján vagyunk. Jó alkalom arra, hogy
meghívjalak benneteket egy éjszakai csónaktúrára. No persze nem valóságosan, hiszen
a családtábor néhány óra múlva véget ér, hanem lelki értelemben.
A holnapi, vasárnapi evangéliumban arról lesz szó, s
talán ez az elmélkedés ráhangolódás a holnapi Isten – üzenetre, hogy a csodálatos
kenyérszaporítás után Jézus haza küldi tömeget, az apostolokat csónakba
parancsolja, hogy menjenek át a túlpartra, ő meg visszavonul egészen egyedül,
hogy folytassa a párbeszédét a mennyei Atyával. Máté evangélista csak ennyit ír
erről: „Miután elbocsátotta a tömeget,
egyedül fölment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, még mindig egyedül
volt ott.”
A kérdés, miért maradt Jézus egyedül a nem is akármekkora sikere
helyszínének a közelében? Miért nem fürdött a dicsőségben? Elvégre jól lakatott
az öt kenyérből és a két halból mintegy öt ezer férfit, plusz még a velük lévő
asszonyokat és gyermekeket?
János evangélista a történet leírásához hozzá tesz egy
nagyon fontos mondatot „Jézus észrevette,
hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért
visszament a hegyre, egyedül.”[2]
Valamilyen formában Jézus ezúttal újra éli az első nagy
megkísértését, amelyben győzött ugyan, de a sátán csak „egy időre” hagyta el. Ám most, a kenyerek csodája után a kísértő
visszatérni látszott. Visszatérni látszott abban az evangélisták által le nem
írt, de bizonyára létező büszkeségben, amely eltölthette a tanítványokat: lám,
mire képes a mi mesterünk. Talán a fantáziájuk is meglódult és terveket
szövögettek az általuk elképzelt Isten Országáról, ahol ők majd afféle fő
emberek lesznek. Jézus csírájában akarta elfojtani ezeket az éppen nem jó
tanácsot adó gondolatokat, és bár már leszállt az este, csónakba parancsolja
őket…
Lelkileg őt is felkavarhatta az esemény, amit emberileg
is átélt: lám mire vagyok képes! Jézus pontosan tudta, hogy erre a lelkében
dagadó büszkeség hajóra nem szabad felülni. Ezért „egyedül fölment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, még mindig
egyedül volt ott.”
Egészen biztos, hogy Jézus állandó párbeszédben volt a
mennyei Atyával. Ugyanakkor ember is volt, aki, mint ahogyan Pál apostol írta: „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést
szenvedett”.[3] Mint
ember a kísértővel Jézus sem volt egy
súlycsoportban. Mint embernek, akárcsak nekünk, neki is meg kellett birkóznia
vele. Ehhez belső erőt csak egyetlen forrásból meríthetett, az Atyával való
lelki közösség újra, és újra való átélésével.
Mi is a mostani családtábor mottója?” „a család az a hely, ahol megtanulunk
szeretni”. Kiknek kell megtanulni szeretni? A család minden tagjának. A férjnek a feleséget, a feleségnek a
férjet, a gyermekeknek egymást, a gyermekeknek szüleiket, a szülőknek a
gyermekeket. Olyan tanulás ez, amelynek soha sincs vége. A 90-es évekenn a
felnőttképzési programok szlogenje nemzetközi szinten volt az „élethossziglani
tanulás”.
Ezt akkor úgy értelmezték, hogy átlagban 7 évenként
minden dolgozónak szakmailag meg kell újulnia.
Itt is valami ilyesmiről van szó… Itt volt az ideje,
hogy lelkileg megújuljatok, az élethosszig tartó szeretet – tanulás nagyon
fontos állomásaként. Itt a táborban átéltetek valamit. Szinte laboratóriumi
körülmények között különleges lehetőség nyílt arra, hogy számos gondtól és
körülménytől mentesen csak önmagatokra és főleg a családtagok egymásra
figyeljetek… Ez volt a ti táborhegyetek, de ez lehetett a kenyérszaporítás
hegye is abban az értelemben, hogy nem kellett nap, mint nap a betevő falatot
megvásárolni, haza vinni, szeletelni, megfőzni, elkészíteni stb. Valaki
megtette ezt helyettetek.
Ma estétől már nem így lesz…
A kísértő pedig ott leselkedik, és keresi, hogyan
csaljon csapdába benneteket. Eltökélt szándéka, hogy minél előbb kitépje
lelketekből a csírázó igét, a jó gondolatokat, a jó elhatározásokat és
feledtesse a tapasztalatok tetteket motiváló emlékeit.
Ez a fajta pedig nem győzheti le másképpen, mint „böjttel és imádsággal.” Ezt Jézus is jól
tudta. Böjtölt, mert talán nem is evett a csodásan megszaporított kenyérből és
halból… És mielőtt elkapta volna a tömeg által gerjesztett hatalmi vágy „visszavonul a hegyre egészen egyedül, hogy
imádkozzék…” Tette ezt örök tanulságul minden idők őt követőjének.
Mint kincset vigyétek magatokkal a családtábor minden
szép emlékét.
A történet másik szálát, már bővebben mondják el az
evangélisták:
„A bárka pedig az
éjszakában küzdött a hullámokkal, mert ellenszél volt.”
Amikor ma innét haza mentek, ti is beszálltok, képes
értelemben mondom, egy másik bárkába, a mindennapi küzdelem bárkájában, ahol
meg kell küzdenetek a hullámokkal, meg az ellenszéllel. Meg kell küzdeni az
anyagi gondok hullámaival, az emberi gyengeségből fakadó érzelmi hullámokkal, az
értetlenség hullámaival és még sok minden mással. Ne felejtsétek, a hullámoknak
ereje van…
De meg kell küzdenetek azoknak a szellemi áramlatoknak
is az ellenszelével, amelyben benne éltek. Nem egy családbarát társadalomban
élünk. Az élet felkínálja a házassági alternatívákat. Nevezzük elkötelezettség
nélküli együtt élésnek, élettársi kapcsolatnak, egyneműek együttélésének, a
csupán polgári házasságnak stb. A körülöttünk lévő világban a válás nem
rendkívüli, hanem mindennapi esemény. A társadalom egy része mindezt
természetesnek találja. Ebben a légkörben nőnek fel a gyermekeitek, ezt látják
a környezetükben, ezt sugallja számotokra a virtuális világ is. Észre sem
veszitek, és egyszerre ott vagytok a sötétségben, csapkodó tarajos hullámok
között, ellenszélben…
Az élet eme viharos időjárásától pánikba lehet esni,
mint ahogy pánikba estek az apostolok. A pánikban pedig nem azt tesszük, amit a
hittben élő józan ész diktál.
„Éjjel pedig, a
negyedik őrváltás idején Jézus odament hozzájuk a tengeren járva.” Ez
már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. És azt mondta: ,,Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!'' Az
eredeti görög szövegben nem a magyar fordításban szereplő bízzatok, szó van,
hanem egy olyan fogalom, amit talán legjobban „bátorodjatok” –al lehet
lefordítani. Ennek jelentés tartalma még tágabb. Így lehetne kibontani, legyek „bátrak, jókedvűek, bizakodók” Ebben
talán benne van az is, hogy kapjátok össze magatokat emberek. Ne engedjétek
elgyengülni, vagy éppen összeroppanni azt az emberi bátorságot, amellyel a
teremtő megajándékozott benneteket. Igenis mindannyiotokban ott szunnyad az az
emberi bátorság, amelyet ajándékba kaptatok a teremtőtől, és amire a mennyei
Atya kegyelme építhet.
De benne van az is, hogy őrizzétek meg a jókedveteket,
amellyel felül tudtok emelkedni számos emberi helyzetek. A jókedv és humor
oldja a félelem görcseit. Bátorság és humor! Mindkettő Isten ajándéka.
Legyetek bizakodók! Ami azt is jelenti, hogy legyen egy
egészséges emberi önbizalmatok, amelyet az Isten kegyelme valami egészen
csodálatos módon fel tud erősíteni.
Jézus azt mondja, mint ahogyan mondta a vészhelyzetbe
jutott apostoloknak, hogy nincs okotok félelemre, hiszen itt vagyok veletek.
Nem csak ott, akkor a viharos tavon, de a történelembe
mindvégig. Hiszen egyszer azt mondta „bízzatok,
én legyőztem a világot”[4],
máskor pedig „én veletek maradok a világ
végezetéig”.[5]
Apostolainak nyíltan megmondta: „úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”[6].
Ebben a küzdelemben pedig, nem kétséges a farkas lenne az erősebb.
Csakhogy, mint az ősi indián bölcsesség tartja: minden
emberben két farkas lakik, a vérszomjas és a bárány szelídségű. És melyik lesz
erősebb? Kérdezte egyszer az ifjú indián a törzs bölcs öregjét. A válasz csak
ennyi volt: Amelyiket táplálod, válaszolta a tanulságot az öreg indián.
„A család az a hely, ahol megtanulunk szeretni”? Persze
csak akkor, ha tudatosan teszünk is érte valamint.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése