A ÉV HÚSVÉT 3.
VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2014. 05.04.
Sokan sokféleképpen értelmezik úgy az Újszövetségi
szentírás egészét, mint annak akár egy részletét. Forgalomban lévő könyvek
kerültek a kezembe, amelyek csalafinta módon, rendszerint csúsztatásokkal és
pontatlan következtetésekkel próbálják megcáfolni a szentírás hitelességét.[1] A
tudományos hitelesség látszatát keltve próbálja bizonyítani (l. lábjegyzet),
hogy Jézus feltámadása meg sem történt. Jézus feltámadását megérteni nem lehet,
de hittel elfogadni igen. Ui. Nem a tapasztalati, tér idő világában, történt,
hanem természetfeletti esemény volt. Ennek a hitnek az elmélyítése a célja a
húsvét ünnepének, az azt követő negyven napnak, valamint minden vasárnapnak az
egyházi év folyamán.
Ma az emmauszi tanítványok történetét hallottuk
Lukácstól. Ő az egyetlen evangélista, aki ezt megőrizte az utókor számára.
Próbáljuk meg együtt kihámozni a történet üzenetét.
Elmúlt
immár a legszebb nap is,
Az
alkony ráborult a tájra,
Úgy
mennek ők Emmaus felé,
Mint
két könnyes, szomorú árva.
Egymást
nézik vigasztalanul,
Hallottak
valamit, mely csodás,
De
köd borong a lelkük előtt,
És
minden csak puszta látomás.[2]
Ebben a két személyben ott lépked az úton az a számos csalódott,
vagy a hitében, egyházában kételkedő, akik nem hisznek a tanuknak. A melléjük
csatlakozó, szomorúságuk okát firtató idegen kérdésére így válaszolnak,,hát a Názáreti Jézus esete, aki tettben és
szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a
főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt
reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azon felül ma már harmadik napja,
hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket,
akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek
azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él.
Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok
mondták, de őt magát nem látták.''
Harmadik napja, hogy ez történt… Mi már úgy
fogalmazunk: 2000 éve annak, hogy ez történt… Igazában nem is igen gondolunk
bele, ami történt. Ünnepeljük szertartásokkal, körmenettel, virrasztással,
szentelt ételek fogyasztásával… Jó esetben elvégeztük a húsvéti
szentgyónásunkat, esetleg részt vettünk a nagyböjt esti szentbeszédeken, ha
éppen volt rá időnk… Örültünk a piros tojás kereső gyermekek örömének,
meglocsoltuk húsvét hétfőn, akiket kellett, meglátogattuk a rokonokat és ment
tovább az élet… Munkahellyel, gondokkal, bajokkal… apró örömökkel…
Ha azt szeretnénk, hogy Jézus feltámadása megérintse a
lelkünket, tegyünk egy kísérletet arra, hogy mi magunk is átéljük a feltámadást
valamilyen módon. Nem arra gondolok, hogy majd az utolsó napon. Az egy másfajta
feltámadás lesz…
Valahogy úgy, amint az az emmauszi tanítványokkal
történt. Engedjük, hogy Jézus mellénk szegődjön, legyen bátorságunk elmondani
neki, ami a szívünket nyomja és ismerjük fel őt a kenyértörésben, a
szentáldozás meghitt pillanataiban.
Engedjük,
hogy Jézus mellénk szegődjön…
Jézus mindig mellénk szegődik, csak nem mindig vesszük
észre, hogy ott van. Annyi minden lefoglal, annyi minden fontos, annyi minden
leköt. Jézus pedig jön velünk kitartóan várva a pillanatot, amikor szóba
elegyedhet velünk. Minden este vár bennünket, egy meghitt beszélgetésre, ami ne
megszokott, régen betanult szövegeknek a felmondása legyen. Ezt már unom én is,
de lehet, hogy Jézus is. Lehet, hogy azt mondaná „ezt már mondtad, most mondj valamit magadról!”
Sokkal inkább afféle megszólítás, valahogy így „Te vagy talán az egyetlen, aki nem tudja
mennyi minden történt énvelem az elmúlt napokban…” Jézus várja, hogy
elmondjuk mi történt harmadnapja, három hete, három éve… Várja, hogy elmondjuk
neki bánatunkat, örömünket, mert a szívünk közepébe akar tenni fontos
gondolatokat.
Legyen
bátorságunk elmondani neki, ami a szívünket nyomja
Ez nem a misztikus szentek kiváltsága, hanem
mindannyiunk nagy lehetősége. Sokan panaszkodnak, hogy ima közben elkalandozik
a gondolatuk, nem tudnak odafigyelni, uram bocsá’ még el is szundítanak egy
kicsit… Utána a rossz érzés, már megint nem tudtam odafigyelni az imára. Jó
lenne tartalmat adni az imáinknak.
Milyen lehetett Jézus beszélgetése az Atyával? Erről
csak annyit tudunk, hogy imára mindig magányos helyet keresett. Lehet, hogy
zsoltárokat mondott, aminek folytatása meghitt párbeszéd lett az Atyával.
Elmondta neki az örökké valóságban élő Atyának, ami vele a térben és időben
történt. Tanácsot kért, hogy tovább? Ebben, meg abban a helyzetben mi lenne a
jó? Közben észre sem vette, hogyan elszalad az idő, amíg az örökkévalóságban
időzött az Atyánál.
Tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű az efféle
párbeszéd, de nem ártana valamilyen szinten elkezdeni. Én már próbálgatom…
Próbálgassuk együtt.
Ebben segítségünkre lehet a Jézus-ima, amely a nyugaton
ismert rózsafüzérhez hasonló, a keleti keresztény hagyományban elterjedt
szóbeli ima, amely már a VII. században ismert volt. Szövege az evangéliumi
farizeus és vámos példabeszédéből, „Isten,
irgalmazz nekem, bűnösnek!”, illetve a vak Bartimeus felkiáltásából „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Kiindulva
alakult ki. A Jézus ima e szavaknak a nagyon sokszor, koncentrált módon való
ismétlése. Legősibb formája a keleti és nyugati
liturgiában egyaránt általános Kyrie eleyson! (Uram irgalmazz!), legrövidebb alakja
pedig egyszerűen a szent név: JÉZUS, vagy Jézus Krisztus! Ismételgetése,
amelynek
hatalma van.
Érdekes, egyben saját tapasztalatom is, Anthony de Mello
jezsuita szerzetes meglátása az imafüzér (mint tárgy) használatával, amikor a
Jézus-ima, illetve a rózsafüzér kapcsán a "Kapcsolat" című könyvében
megjegyzi, hogy az imafüzér puszta kézbevétele, tapintása is imádságra hangolja
az embert. Az előrehaladottak számára valószínűleg sokkal inkább ez a szerepe,
mint az elmondott imák számolása.
Végül néhány találó bölcsesség az imával kapcsolatban.
Az ima az a telefon, amellyel jelezhetjük a mennyei
irányító toronynak hova zuhantunk le.
Az imádság Isten adatbankjának jelszava, kódja,
amellyel behatolhatunk a szívéhez.
Az imádság az az antenna, amivel ráhangolódhatunk Isten
hullámhosszára, amellyel venni tudjuk adását, hangját, jelzését, üzeneteit
Nem azért imádkozunk, hogy Isten kioktassuk
szükségleteink felől, hogy megpuhítsuk, netán Istent akaratunkhoz igazítsuk,
hanem, hogy a mi akaratunkat igazítsuk Istenhez. Nem annyira beszélgetés, mint
inkább hallgatás, pontosabban odahallgatás.
Emmaus felé hogyha megyünk
És az alkony lassan ránk borul,
Ha sírunk, szemünk tele könnyel:
Ő odajön mellénk vigaszul.
Bejön házunkba ismeretlen,
Megtöri nékünk a kenyeret,
Sebhelyes kézzel felénk nyújtja
Az új, győzelmes életet.[3]
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése