Szombathely – Kálvária
2014.05.11.
A húsvét
utáni vasárnapok és hétköznapok szentmise olvasmányai, ha komolyan rájuk
figyelünk, segítenek húsvét misztériumában való elmélyedésre. Ez a kifejezett
céljuk. Ez azt jelenti, hogy mindig a húsvét misztériumával való összefüggésben
kell hallgatnunk és értelmeznünk azokat. Az apostolok a Mesterük tanításának
mélységeit két eseménynek, a húsvétnak és a pünkösdnek a fényében értették meg
igazán. Más szóval, a feltámadott Krisztussal való találkozások és a Szentlélek
adta belső fény segítette őket, hogy Jézus szavait úgy mélységében, mint
összefüggésében.
Amit
a mai evangéliumban hallottunk nem esemény, hanem Jézus egyik példabeszéde az ő
pásztor szerepéről.[1]
„Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm,
füves legelőn nyugtat engem,
Lelkével vígasztal.”
énekeltük az olvasmány után, idézve a jó pásztorról szóló 23. zsoltárt. A
szentleckében Péter apostol leveléből hallottunk egy részletet, amelynek utolsó
soraiban Izaiás prófétát idézte „mert
olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok”,[2]
a folytatás már az akkori jelen helyzetre vonatkozott „de most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelőjéhez.” [3]
Az evangéliumban pedig Jézus hasonlítja, magát a juhok pásztorához, a juhakol
ajtajához és a pásztor hangjához.
Jó
tudni, hogy a pásztor–nyáj kép nem Jézus találmánya, hanem mélyen gyökerezik a
választott nép évezredes Isten–tapasztatában.
A választott
nép ui. Istennel való közösségét a többi néptől és kultúrától eltérően sajátos
módon élte meg. Ez fajta Isten tapasztalat a zsidó nép ősatyjával, Ábrahámmal
kezdődött. Ábrahám a zsidó időszámítás szerint Kr. e. 1812-től 1637-ig élt. Eszerint
175 éves korában halt meg. Ebben a Krisztus előtti, közel 2000 éves időszakban,
ahogyan Pál apostolok a Zsidó levélben írta, „sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a
végső napokban Fiában szólt hozzánk.”[4]
Ha
egymás mellé raknánk és értelmeznénk a teljes szentírás, tehát az Ó és
Újszövetség azon helyeit, ahol a nép Istenben a jó pásztorát, önmagában pedig a
nyájat látja, bizony terjedelmes kötet lenne belőle. Úgy a szentírásból, mint a
választott nép hagyományából világosan kitűnik, hogy Isten pásztorként
értelmezi önmagát, aki összegyűjti, vezeti, táplálja, gondozza, oltalmazza és
védelmezi népét, vagyis aki kielégíti a nyáj minden igényét.
Ezzel
az ószövetségben gyökerező jó pásztor Istenképpel azonosítja magát Jézus is,
aki népét ugyanúgy kíván gondoskodni nyájáról, mint ahogyan tette azt az
ószövetség Istene tette, összegyűjti, vezeti, táplálja, gondozza, oltalmazza és
védelmezi azt. Annál is inkább, mert ezt a gondoskodó szerepet tőle,
személyesen az ószövetség Istenétől tanulta. „én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam”[5]
– nevezi meg tudása forrását.
A mi
gondolkodásunktól és tapasztalatunktól sajnos távol van a pásztor – Isten kép.
Mi őt a katekizmusban és hitbeli tanulmányaink folyamán elvont igazságként ismertük
meg. Mint pl. Isten örök, Isten mindig volt és mindig lesz, Isten végtelenül
irgalmas, Isten végtelenül jó stb. A baj az, ha ezek megmaradtak számunkra élet
nélküli igazságnak. A vallási gyakorlatunkban pedig nem annyira az Istenre való
ráhagyatkozásra, hanem inkább a kötelességekre, parancsokra, bűnre, büntetésre
tevődik a hangsúly.
Jó
lenne, ha emellett inkább az Istennel való, de inkább bizalmon alapuló
közösségünkre tennénk a hangsúlyt. Mint ahogy a gyermek, bizalommal fogja meg
apja-anyja kezét… Mögéje bújik, ha fél, hozzá simul, ha bajt sejt… Egyszerűen
azért, mert ki nem mondottan a szülő jelenti számára a védelmet, a menedéket, a
biztonságot. Így élete meg az édesanyja testében a születése előtt, és így éli
meg a születése után is. Valaki törődött vele, valakitől kapott, ha szüksége
volt ételre, italra, simogatásra. Ez ébresztgette és bontakoztatta ki a talán soha
ki nem mondott, de mégis mindig jelen lévő bizalmat.
Jó
tudni, hogy a szülő minden megnyilatkozása, ki nem mondott pozitív kisugárzása
Isten irántunk való szeretetének sajátos megnyilatkozása.
Ezek
után a kérdés most már úgy tevődik fel, tudnék-e, képes lennék-e rászoktatni
magamat erre a csodálatos ráhagyatkozásra, az Istenre? Annál is inkább, mert Jézus
ebbe az irányba terelgette minden követőjének vallási gondolkodását, amikor
Istent mindannyiunk atyjának nevezte. Azt is mondta, hogy Atyának szólítsuk, ha
mondani szeretnénk neki valamit. Ezzel arra tanított, hogy úgy kell viszonyulnunk
hozzá, mint ahogy a gyermek viszonyul a szüleihez: bizalommal, szeretettel,
ráhagyatkozással. Nehéz ezt okosan elmondani. Hadd érzékeltessem inkább néhány
irodalmi idézettel.
És
imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.[6]
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.[6]
Nem a
fejből, vagyis a tudásból, hanem a megkérgesedett kőszívből nyilhat a bizalom virága a mennyei
Atya iránt. Valahogy úgy, ahogyan Babits Mihály írta Ádáz kutyám című
versében. A kutyájával folytat a versben párbeszédet, aki, mármint a kutya,
feltétlenül bízik a gazdájában, akit nem ért. Erre a kutya szívében rejtőző,
gazdája iránti bizalmat szeretné ő is az égi gazda felé.
"Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!"
Vagy
ahogyan a francia írónak, Viktor Hugonak tulajdonított mondás fogalmaz. “Légy hasonló az égen szálló madárhoz…, aki a
törékeny
gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnya erejében.”
gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnya erejében.”
Egy
ősi sumér mondás szerint “Nem dárda, nem
fal, nem zár, nem vagyon – csak Isten óv meg a veszedelemtől.”
Isten
iránti bizalmunkat növeli, ha nap, mint nap észrevesszük Isten szeretetének
apró jeleit, különben félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri hajótörött.
Arra
ment egy hajó, és azt mondták neki:
“Nem kell egy kis segítség?”
“Nem kell egy kis segítség?”
Ő azt
válaszolta: “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”
Aztán
arra ment egy másik hajó. Azt mondták:
“Nem kell egy kis segítség?”
“Nem kell egy kis segítség?”
És azt
mondta megint, “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”
Később
aztán megfulladt, és a Mennyországba került.
Azt
kérdezte, “Istenem, miért nem mentettél meg?”
Isten
azt felelte, “Két nagy hajót is küldtem érted, és te nem vetted észre, hogy
téged akarlak megmenteni.”
Fuldoklunk
a bajokban? Ha bízom benne, Istenem, az én atyám, mindig elküldi a mentőhajót. Csak fel kell a helyet és a módot, ahol és ahogyan a mennyei Atya segíteni akar.
okéatya
Minden visszajelzést a horvath.jozsef@martineum.hu e-mail címre hálásan köszönök.
[1] A
példabeszéd képekben gazdag hasonlat, amelynek az elemeit a mindennapi életből
meríti, és, erkölcsi vagy vallási igazságot tartalmaz. Jézus gyakran használja,
hogy megértesse, amit ki akar nyilatkoztatni hallgatóinak.
[2] Iz 53,5k
[3] 1Pét
2,25
[4] Zsid 1,1
[5] Jn 8,38
[6] Reményik
Sándor És a szívem is elhagyott engem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése