„Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk” (Babits Mihály)

A ÉV HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA 

Szombathely – Kálvária

2014.05.11.

A húsvét utáni vasárnapok és hétköznapok szentmise olvasmányai, ha komolyan rájuk figyelünk, segítenek húsvét misztériumában való elmélyedésre. Ez a kifejezett céljuk. Ez azt jelenti, hogy mindig a húsvét misztériumával való összefüggésben kell hallgatnunk és értelmeznünk azokat. Az apostolok a Mesterük tanításának mélységeit két eseménynek, a húsvétnak és a pünkösdnek a fényében értették meg igazán. Más szóval, a feltámadott Krisztussal való találkozások és a Szentlélek adta belső fény segítette őket, hogy Jézus szavait úgy mélységében, mint összefüggésében.

Amit a mai evangéliumban hallottunk nem esemény, hanem Jézus egyik példabeszéde az ő pásztor szerepéről.[1]

„Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm, füves legelőn nyugtat engem,

Lelkével vígasztal.” énekeltük az olvasmány után, idézve a jó pásztorról szóló 23. zsoltárt. A szentleckében Péter apostol leveléből hallottunk egy részletet, amelynek utolsó soraiban Izaiás prófétát idézte „mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok”,[2] a folytatás már az akkori jelen helyzetre vonatkozott „de most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelőjéhez.” [3] Az evangéliumban pedig Jézus hasonlítja, magát a juhok pásztorához, a juhakol ajtajához és a pásztor hangjához.

Jó tudni, hogy a pásztor–nyáj kép nem Jézus találmánya, hanem mélyen gyökerezik a választott nép évezredes Isten–tapasztatában.

A választott nép ui. Istennel való közösségét a többi néptől és kultúrától eltérően sajátos módon élte meg. Ez fajta Isten tapasztalat a zsidó nép ősatyjával, Ábrahámmal kezdődött. Ábrahám a zsidó időszámítás szerint Kr. e. 1812-től 1637-ig élt. Eszerint 175 éves korában halt meg. Ebben a Krisztus előtti, közel 2000 éves időszakban, ahogyan Pál apostolok a Zsidó levélben írta, „sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk.”[4]

Ha egymás mellé raknánk és értelmeznénk a teljes szentírás, tehát az Ó és Újszövetség azon helyeit, ahol a nép Istenben a jó pásztorát, önmagában pedig a nyájat látja, bizony terjedelmes kötet lenne belőle. Úgy a szentírásból, mint a választott nép hagyományából világosan kitűnik, hogy Isten pásztorként értelmezi önmagát, aki összegyűjti, vezeti, táplálja, gondozza, oltalmazza és védelmezi népét, vagyis aki kielégíti a nyáj minden igényét.

Ezzel az ószövetségben gyökerező jó pásztor Istenképpel azonosítja magát Jézus is, aki népét ugyanúgy kíván gondoskodni nyájáról, mint ahogyan tette azt az ószövetség Istene tette, összegyűjti, vezeti, táplálja, gondozza, oltalmazza és védelmezi azt. Annál is inkább, mert ezt a gondoskodó szerepet tőle, személyesen az ószövetség Istenétől tanulta. „én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam”[5] – nevezi meg tudása forrását.

A mi gondolkodásunktól és tapasztalatunktól sajnos távol van a pásztor – Isten kép. Mi őt a katekizmusban és hitbeli tanulmányaink folyamán elvont igazságként ismertük meg. Mint pl. Isten örök, Isten mindig volt és mindig lesz, Isten végtelenül irgalmas, Isten végtelenül jó stb. A baj az, ha ezek megmaradtak számunkra élet nélküli igazságnak. A vallási gyakorlatunkban pedig nem annyira az Istenre való ráhagyatkozásra, hanem inkább a kötelességekre, parancsokra, bűnre, büntetésre tevődik a hangsúly.

Jó lenne, ha emellett inkább az Istennel való, de inkább bizalmon alapuló közösségünkre tennénk a hangsúlyt. Mint ahogy a gyermek, bizalommal fogja meg apja-anyja kezét… Mögéje bújik, ha fél, hozzá simul, ha bajt sejt… Egyszerűen azért, mert ki nem mondottan a szülő jelenti számára a védelmet, a menedéket, a biztonságot. Így élete meg az édesanyja testében a születése előtt, és így éli meg a születése után is. Valaki törődött vele, valakitől kapott, ha szüksége volt ételre, italra, simogatásra. Ez ébresztgette és bontakoztatta ki a talán soha ki nem mondott, de mégis mindig jelen lévő bizalmat.

Jó tudni, hogy a szülő minden megnyilatkozása, ki nem mondott pozitív kisugárzása Isten irántunk való szeretetének sajátos megnyilatkozása.

Ezek után a kérdés most már úgy tevődik fel, tudnék-e, képes lennék-e rászoktatni magamat erre a csodálatos ráhagyatkozásra, az Istenre? Annál is inkább, mert Jézus ebbe az irányba terelgette minden követőjének vallási gondolkodását, amikor Istent mindannyiunk atyjának nevezte. Azt is mondta, hogy Atyának szólítsuk, ha mondani szeretnénk neki valamit. Ezzel arra tanított, hogy úgy kell viszonyulnunk hozzá, mint ahogy a gyermek viszonyul a szüleihez: bizalommal, szeretettel, ráhagyatkozással. Nehéz ezt okosan elmondani. Hadd érzékeltessem inkább néhány irodalmi idézettel.

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.[6]

Nem a fejből, vagyis a tudásból, hanem a megkérgesedett kőszívből nyilhat a bizalom virága a mennyei Atya iránt. Valahogy úgy, ahogyan Babits Mihály írta Ádáz kutyám című versében. A kutyájával folytat a versben párbeszédet, aki, mármint a kutya, feltétlenül bízik a gazdájában, akit nem ért. Erre a kutya szívében rejtőző, gazdája iránti bizalmat szeretné ő is az égi gazda felé.

"Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
 
 Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!"

Vagy ahogyan a francia írónak, Viktor Hugonak tulajdonított mondás fogalmaz. “Légy hasonló az égen szálló madárhoz…, aki a törékeny
gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnya erejében.”

Egy ősi sumér mondás szerint “Nem dárda, nem fal, nem zár, nem vagyon – csak Isten óv meg a veszedelemtől.”

Isten iránti bizalmunkat növeli, ha nap, mint nap észrevesszük Isten szeretetének apró jeleit, különben félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri hajótörött.

Arra ment egy hajó, és azt mondták neki:
“Nem kell egy kis segítség?”

Ő azt válaszolta: “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”

Aztán arra ment egy másik hajó. Azt mondták:
“Nem kell egy kis segítség?”

És azt mondta megint, “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”

Később aztán megfulladt, és a Mennyországba került.

Azt kérdezte, “Istenem, miért nem mentettél meg?”

Isten azt felelte, “Két nagy hajót is küldtem érted, és te nem vetted észre, hogy téged akarlak megmenteni.”

Fuldoklunk a bajokban? Ha bízom benne, Istenem, az én atyám, mindig elküldi a mentőhajót. Csak fel kell a helyet és a módot, ahol és ahogyan a mennyei Atya segíteni akar.

okéatya

Minden visszajelzést a horvath.jozsef@martineum.hu e-mail címre hálásan köszönök.

---

[1] A példabeszéd képekben gazdag hasonlat, amelynek az elemeit a mindennapi életből meríti, és, erkölcsi vagy vallási igazságot tartalmaz. Jézus gyakran használja, hogy megértesse, amit ki akar nyilatkoztatni hallgatóinak.

[2] Iz 53,5k

[3] 1Pét 2,25

[4] Zsid 1,1

[5] Jn 8,38

[6] Reményik Sándor És a szívem is elhagyott engem