A ÉV HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2014. 05. 17.
Helyszín az emeleti terem Jeruzsálemben. Esemény a
húsvéti vacsora 2000 évvel ezelőtt, amihez az utókor az „utolsó” jelzőt tette
hozzá. Részvevők Jézus és a 12 apostol. Valami vibrál a levegőben, ami
nyugtalanítja ezt a 12 férfit. Csak egy valaki nyugodt, A 13. aki éppen a
búcsúbeszédét mondja, akire alig 24 órán belül a halál vár. Ebből hallottunk a
mai evangéliumban egy részletet.
Vibráló
nyugtalanság
az éberség süket
kínja,
húz, von,
kicsavar,
égnek meredő
idegekkel[1]
Ezt érzékeli Jézus is.
Az 12 ember, akik körülveszik a húsvéti vacsora
asztalát, tudatában van annak, hogy a ellenséges légkör veszi őket körül. Valahol
a lelkük mélyén érzik, hogy Jézus számára megkezdődött a visszaszámlálás.
Ezt az aggodalmat növeli annak szörnyű csalódásnak az
előszele, amit az emmauszi tanítványok fogalmaztak meg néhány nappal később „mi azt reméltük, hogy ő fogja
megszabadítani Izraelt” mármint a a rómaiaktól. Nyilván maguk az apostolok
is osztották ezt a politikai reményt. Ám most úgy tűnik nincs tovább, hogy mesterüket
elfogják, elítélik, kivégzik, vége az illúzióknak. Nem tudják, de minden
idegsejtjükben érzik.
Jézus érzékelte azt a belső feszültséget, ami
apostolaiból áradt. Ezért mondta „ne
nyugtalankodjék szívetek”.[2] A
hitükre fellebbez, mert a remény csak a hitre épülhet. A hitükre, a zsidó nép egész
történelmét átjáró alap magatartására, amely kiviláglik az évezredes vallási
tapasztalatokat megőrző Írásokból. Ezért mondta Jézus „higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek”. Csakhogy Istenben
hinni és Jézusban hinni, sem az akkori embereknek, sem a kiválasztott apostolok
számára nem volt ugyanaz.
Istenben hinni társadalmilag elfogadott volt. A
kettőt, Istent és Jézust még nem tudják egységben látni. Nehéz Jézusban hinni egy
olyan pillanatban, amikor úgy látszik, hogy véglegesen elvesztette a játszmát. A
Jézus kívánta hithez az kell, hogy felfogják azt a mély egységet, amely az Atya
és Jézus között van.
Mit tesz Jézus? Kertelés nélkül kimondja az igazságot.
„Én az Atyában vagyok és az Atya
énbennem”. Ez a mondat más megfogalmazásban is elhangzik…”aki engem lát, látja az atyát is”. Az
tény, hogy Jézus Istennel, akit ő Atyának nevez, azonosítja magát, különösen
hangzik most, amikor bizonyossággal érzik, ami néhány óra múlva akármi
történhet.
Nagy merészségnek tűnhetett az apostolok fülének,
amikor Jézus más módon is meg fogalmazza az Istennel való egységét, amikor azt
mondta „én vagyok az igazság és az élet”.
Merészség ez ezért, mert ez egyedül űcsak az Isten ajkáról hangozhat el. Rajta kivűl
minden és mindenki csak részese az életnek és az igazságnak és nem annak a
teljessége.
Úgy látszik, hogy Jézusnak nincs titkolni valója. Legszűkebb,
a maga által kiválasztott közössége előtt fedi fel létének titkát. Az Atyával
való lényegi egységét nyilatkoztatja ki most a célba érése, a keresztáldozata
és feltámadása előtt. El kellett mondania, mert később már nem lesz rá
lehetősége.
Úgy tűnik hallgatói még nem igazán értik. Még a keserű
pirulát tartják a kezükben, amelyet le kell nyelni, de Jézus már a
végkifejletről, a teljességről beszél…
Hallják, de nem igazán értik, amikor a Mester azt
mondja „senki sem juthat az Atyához, csak
én általam”, és messze nem gondolnak arra, hogy ennek a mondatnak a
fordítottja is igaz „Jézus nem mehet az
Atyához nélkülünk”. Így kapja meg az értelmét a kezdeti mondat „Ahol én vagyok, ott lesztek ti is”.
Ma már tudjuk, hogy mindezek a kifejezések a Jézussal
való közösségvállalás misztériumát jelentik, amit az apostolok is csak később,
a feltámadás és a pünkösd fényében értenek meg, hogy ezekben az eseményekben
teljesedik be Jézus életműve.
Hogyan függnek össze a mi életünkkel Jézusnak ezek a
szavai? Pál apostolnak két fontos tanítása segíthet a kérdés megválaszolásában.
Az egyik, amikor azt tanítja, hogy mindannyian
Krisztus testének vagyunk a tagjai, s ennek a testnek a feje maga Krisztus.
Gyönyörű képekben
beszél erről, majd végkövetkeztetésként hozzá teszi „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.[3]
Ez nem egy végleges állapot, az majd odaát lesz, hanem
Krisztus folyamatos beletestesülése az emberi kapcsolatokba, a történelembe…
Ez pedig a szülés, születés minden fájdalmával együtt
jár. A római levélben arról beszél, hogy „az egész természet (együtt) sóhajtozik és
vajúdik mindmáig”.[4] Ez a
vajúdás, amelyről ő beszél, Krisztus testének a megszületése a történelemben.
Most születik meg a nagy mű, Jézus életműve.
Jézus ünnepélyes ígérettel fejezte
be az utolsó vacsorán: „Aki hisz bennem,
ugyanazokat a műveket fogja teljesíteni, mint én”. Jézus azt mondta
„műveket”. Itt semmiképpen sem csupán a csodákról beszélt. Csakhogy az
Ószövetségben a „mű”, ha az Istenről van szó mindig Isten nagy műveinek a
felidézése, ami azt jelenti, hogy a tanítványok ettől kezdve be vannak vonva
Isten nagy vállalkozásába, hogy megszabadítsa az egész emberiséget a fizikai,
szellemi és erkölcsi rabszolgaságból.
Mit kíván tőlem, tőled,
mindnyájunktól mindez?
A válasz nagyon egyszerű. Folytatni
kell Jézus ritmusát és munkamódszerét.
Ritmusát… Jézus napi 24 órában tette
a dolgát. Ahogyan Pál apostol fogalmazta "Azért
akár esztek, akár isztok, akármit tesztek, mindent az Isten dicsőségére tegyetek."
[5] Ha ott van
a lélek mélyén, hogy bennem Krisztus él és általam cselekszik, akkor ez a
magatartás természetes. Ha Krisztust beszűkítem csak a vasárnapi szentmisére,
vagyis a Krisztus követése csak a vasárnapi szentmisét, ill. a vallási
kötelességek teljesítését jelenti, akkor ott ahol én vagyok lebénult a
Krisztus, mert lebénítottam.
Munkamódszerét…
Megtalálni a munka, a pihenés és az
imádság helyes arányát. Ahogyan a Mesterünk tette. Tanított, amikor annak volt
az ideje, lazított, amikor annak volt az ideje, és imádkozott, amikor annak
volt az ideje. De semmit felületesen, hanem mindent alaposan. Emberileg csak
így volt képes, hogy teljesítse a küldetését.
Mi magunk csak így válhatunk teljes
értékű emberré, akiben, és aki által Jézus munkálkodik. Persze, ha minden
élethelyzetben eszünkbe jut a Mester biztatása „higgyetek az Istenben és higgyetek bennem is”.[6]
okéatya
horvath.jozsef@martineum.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése