Jézus bátor volt, kilépett a tömegből

„Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani:   "Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?" Jézus azonban ezt válaszolta neki: ,,Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságot.'' Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik'' [Iz 42,1].[1] 

---

[1] Mt 3,13-17

2014 KARÁCSONY 3. VASÁRNAPJA

„János áll a part felett, véle hívő nagy sereg.”[1]

Mögöttünk vannak az adventi hajnalok varázslatos szentmiséi, a karácsonyi készülődés, a karácsony meghitt öröme, az év végi hálaadás, az ujjévi ujjongás. A karácsonyi időszak ünnepei után megkezdődtek a munkás hétköznapok. A felnőttek újra munkába indultak, a gyerekek iskolába mentek. Vallási éltünkben is elkezdődik valami új. Jézus is munkába megy, megkezdi nyilvános működését. Szegődjünk mellé. Hallgassuk, amit mond, legyünk tanúi annak, amit tesz. Mindeközben egyre erősebb lesz a mélyről feltörő érzés: itt nem elég csak befogadni a tanítást, nem elég új látásmódban szemlélni életünk eseményeit. Itt nekünk is tenni kell, kellene valamit.

Jézus eddigi rejtett élete után, a keresztelésével, mintegy ünnepi nyitánnyal, megkezdi a nyilvános életét. Vándorol városról városra, faluról falura. Tanít, gyógyít, tömegeket lakat jól, halottakat támaszt fel. Közben, talán nekünk is csendesen odaszól „jöjj, és kövess engem”. Az evangélium mindegyik sorában, benne van ez a felszólítás.

Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.

Ott a zajban, a mindennapokban,

küzdelmekben, és feladatokban,

ott szenvedésben és kisértésben,

hogy felemeljen, őrizzen, védjen,

hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,

átvigyen tűzön és akadályon,

új erőt adjon új kegyelemben.[2]

Hogy a mai vasárnapon is „új erőt adjon új kegyelemben” csendesen álljunk be János tanítványai közé, akik sorukra várnak. Valahogy úgy, ahogyan a Hozsanna énekeskönyv 47. éneke kezdődik „János áll a part felett, véle hívő nagy sereg.” Senki sem tolakszik, senki sem siet. A Jordán folyóban történő megmerítkezésnek mindenki a részese lehet. Csakhogy János szeme fönnakad valakin, aki egyszerre csak ott van. Öltözete ugyanaz, mint bárki másé. Ő az egyetlen, akit János nem akar megkeresztelni. Senki sem tudja miért. Csak azt hallják a többiek,,nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad”.

Mégis megteszi, mire megnyílik az ég. A Lélek mintegy galamb leereszkedik az alámerítettre, az égből pedig misztikus szózat hallatszik ,,ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik''

Ma már tudjuk, mert az Isten dolgain tépelődő utókor számára lett világos, hogy Jézus szembesült a messiási eszmének korában elterjedt változataival, király, harcos szabadító, próféta és pap szerepelt az akkori elképzelések mögött.

Jézus a keresztelés kapcsán egy oldalra kerül a bűnösökkel. A megváltó messiás nem felsőbbrendűségének hangsúlyozásával kezdi meg nyilvános működését, hanem a bűnösökkel érzett szolidaritás kinyilvánításával. Jézus a megváltást úgy gondolta el, hogy kézen fogja a bűnös embert és vele teljes szolidaritást vállalva, kivezeti a bűnből. Talán ezekért kellett odaállnia az alámerítkezésre, a bűnbánati szándék kinyilvánítására váró a bűnösök közé.

Jézus ma is ideáll közénk, bűnösök közé, hogy kihozza az embert, kihozzon bennünket a gödörből.

Volt valaha négy ember, úgy hívták őket:

Mindenki, Valaki, Bárki, Senki.

Akadt egy fontos elintéznivalójuk.

Mindenki azt hitte, hogy Valaki elintézi.

Bárki elintézhette volna, de Senki nem tette meg.

Valaki ezért méregbe jött, hiszen Mindenki kötelessége lett volna. Mindenki viszont biztos volt abban, hogy ezt Valaki elintézi.

Közben Senki nem vette tudomásul, hogy ezt Bárki elintézhette volna.

A mese úgy végződött, hogy:Mindenki hibáztatott Valakit azért,

amit Bárki megtehetett volna, de Senki nem tette meg.

Egy valaki megtette. Segített az Atyai Ház felé venni az irányt, Jézus eljött és megmutatta az utat. Mert ugye ő az Út. Ezért állt oda akkor, a Jordán partján a bűnösök közé. Utat mutatni.

Ő az igazság. Az ember atyából csak érdek és szubjektív igazságok pattantak ki. Ami neki érdeke és jó. Ebből csak egy helyben topogás lett. Vagy körben járás. Mint az eltéved ember, aki körbe - körbe jár az erdőben és nem találja a kivezető utat. Nemzedékek fedezik fel, itt már jártam.

Ő az élet. Nem a harácsoló, zabáló, másokat leigázó, kihasználó, másokon élősködő élet. Hanem valami egészen más. Olyan élet, amelyben az ember jól érzi magát a bőrében.

Akik ott álltak a Jordán partján, sorukra vára, nem érezték jól magukat a bőrükben. Különben nem álltak volna oda. Űzte, hajtotta őket a vágy: megváltozni, mássá lenni, teljesebb életet élni. Ezért állta Jézus a bűnösök közé, hogy teljes élettel ajándékozza meg őket.

Valami elhomályosított az emberi elmét és legyengítette az akaratot. Meg az ember feledékeny is lett. Sokszor a lényegeset felejti el, amit mindig észben kellene tartani.

Gabriel Gracia Marquez "Száz év magány" című regénye egy mese formájában tárja elénk ezt az örök emberi feledékenységet.

Az új hazát kereső, őserdőkön keresztül vándorló embercsoport egy gazdag tisztásra bukkan, ahol letelepedik, és nagy szorgalommal lát hozzá jövője megalapozásához. Egy idő után ennek a kis csoportnak a vezetője megdöbbenve tapasztalja, hogy egy titkos kór, az álmatlanság ejtette rabul a népet. Az álmatlansággal aztán a feledékenyég jár együtt. Fia, aki tökéletesen kitanulta az ötvösművészetet, egy napon a kis üllőt kereste, amin a fémeket szokta kalapálni, de nem jutott eszébe a neve. Az apja mondta meg: üllő. A fiú leírta a szót egy darab papírra, és az aljára ragasztotta: üllő. Apjának tetszett a módszer és festékbe mártott ecsettel az egész házban, később az egész faluban ráírta mindenre a nevét: asztal, szék, óra, ajtó, stb. Kiment az udvarra, az állatokat és a növényeket is megjelölte: tehén, kecske, búza, kukorica. Később már bővebb magyarázatokhoz folyamodott. Az a tábla, melyet a tehén nyakába akasztott, kitűnő példa lehet rá, hogy ez a kis falu milyen elszántan harcolt a feledés ellen. Ezt írta rá: ez a tehén, melyet minden reggel meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell forralni, majd kávét kell beleönteni, hogy tejeskávé legyen belőle. A falu főutcáján pedig egy táblát állított fel, egy nagyobbat, melyre nagy betűkkel kiírta: VAN ISTEN.

János áll a part felett, véle hívő nagy tömeg… Megyünk a tömeggel… Tesszük, amit a tömeg… A tömeghez igazítjuk az ízlésünket. Ezt úgy hívják divat… Aztán egy ember kilépett a tömegből, akit János alámerített. 2000 év távlatából üzen nekünk: ember lépj ki a tömegből és merd fölírni mindenhova, ahova nézel VAN ISTEN! Ne élj úgy, mintha nem lenne.

Csatlakozz ehhez a tömegből kilépő emberhez! Hallgasd őt nagy figyelemmel. Ő találkozott az Istennel, akit Atyának nevezett. Az Isten - Atya – élményét mondta el újra és újra. Ő mert kilépni a tömegből. Nem akart sem hadvezér, sem király, sem egyéb lenni, amit gondolt róla az akkori nép. Az akart lenni aki. A FIU! És hirdetni az örömhírt. Érdemes odafigyelni rá.

„Áhítattal néz a nép,

S kettényílik a nagy ég.

Száll a Lélek, szent galamb,

A magasból kél a hang.

Nincs homály, itt a nap,

Minden új fényt kap.

„Ím, szerelmes egy fiam!

Minden kedvem benne van.

Hallgassátok mindig őt!”

Isten, erre adj erőt!

Nincs homály, itt a nap,

Minden új fényt kap.”

---

[1] HO 47

[2] Tűrmezei Erzsébet A harmadik