Szombathely – Kálvária 2014. január
18-19
Olvasva a
mai evangéliumot az ragadta meg a figyelmemet, hogy Keresztelő János, látva a
közeledő Jézust rámutat és azt mondja ,,Íme,
az Isten Báránya”. Annak próbáltam utána járni, hogy mit is jelent az Isten
báránya elnevezés önmagában, és milyen lehetőséget tár fel előttünk. Hogy mire
jutottam? Ezt szeretném, most megosztani mindazokkal, akik ezeket a sorokat
olvassák.
Minden
népnek, kultúrának megvan a maga szimbólumrendszere. Címere, zászlója stb.. A szimbólumoknak,
jelképeknek külön tudománya van. Kezembe került egy tudományos igénnyel megírt
mű, amelynek címe Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a
magyar kultúrából.[2]
Vannak ui. olyan valóságok, amelyeket a jelképeken keresztül sokkal könnyebb
megérteni, értelmezni.
Az ember
eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményének a kifejezésére, vagyis
mindarra, amit nehéz szavakba önteni, a lényeget pontosan tükröző szimbolika ad
lehetőséget. Talán azért is van ez így, mert az egyéni élmény sohasem
fogalmazódhat meg mindenki számára egyértelműen és ugyanúgy.[3] A vallás is tele van
szimbólumokkal, jelképekkel, amelyekkel a láthatatlant, az érzékekkel és
értelemmel fel nem foghatót fejezi ki. Valahogy úgy, ahogyan Kosztolányi Dezső
megfogalmazta:
Sár
és virág, kavargó semmiség,
de
hirtelen, mint villám, hogyha lobban –
két
sor között – kinyíl nekünk az Ég.[4]
A bibliának
is megvan a maga szimbólumrendszere. Ide tartozik a bárány is, mint szimbolum,
amelynek gyökerei a biblia népe legrégibb emlékeire mennek vissza. Pl. Ádám és
Éva gyermekeinek az áldozata. Ábel bárányt áldozott az Istennek. Később a
bárány áldozat a szabadulás jelképévé lett, amikor az Egyiptomból való
kivonulás előestéjén, talán 15 évszázaddal Krisztus előtt, a biblia népe az Úr
parancsára levágta a hibátlan bárányt, vérével megkente az ajtófélfát, s így
megmenekült a 10. csapás szörnyű következményeitől. „Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a
szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a
pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza.”[5]
– mondta a népnek Mózes.
Évezredekkel
később Izaiás próféta jövendölt egy másik bárányról, aki némán áll gyilkosai
előtt. A jövendölés teljesült. Ahogyan az egyik ifjúsági ének megfogalmazza
Mint
bárány nyírói előtt,
Úgy
állt ott, s körben gyűlölők.
Feszítsd
meg, szólt bőszült tömeg,
S
halálba küldé a Szentet.
Szent Péter
első levelében hihetetlen pontossággal a lényeget.
„Hisz tudjátok, hogy nem veszendő
ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott
értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta
báránynak drága vére árán.”[6]
A
szentmisében háromszor használjuk az Isten báránya jelképet. Először a
Dicsőségben: „Urunk, Jézus Krisztus,
egyszülött Fiú, Urunk és Istenünk, Isten Báránya, az Atyának Fia, te elveszed a
világ bűneit, irgalmazz nekünk.”
Majd
a szentáldozás előtt háromszor énekeljük akkor, amikor pap megtöri a Krisztus
testévé átváltozott kenyeret Isten
Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk. Majd felemelve a
kettétört ostyát ezt mondja az áldozatot bemutató pap:”Íme,
az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív
asztalához Jézus, az Isten Báránya.”
Az
átváltoztatott ostya kettétörése világos utalás arra, hogy Jézus teste halálosan
megtöretett a keresztre feszítés előtt és alatt elszenvedett kínokkal.
A szentírás
utolsó könyvében a próféciákkal tele kivonulás könyvében ezt olvassuk „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé
legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és
az áldás.”[7]
Ha az
egyház a bennünk tovább élő Krisztus, akkor a bárány – áldozat a történelem folyamán a Krisztus követőkben
valósul meg. Pontosan úgy, ahogyan Szent Pál írta az általa alapított Kolosszei
közösségnek „Örömmel szenvedek értetek,
és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az
Egyháznak javára.”[8]
A
szenvedés, a fájdalom megkerülhetetlen része az életünknek. „A szenvedés hozzátartozik az ember
misztériumához.”[9] Ezt már II. János Pál pápa
fogalmazta így. Ám, ha, éppen az imént idézett páli értelemben, odatesszük az
oltárra akár lelki, akár testi fájdalmainkat, mintegy egyesítve a bárány
áldozattal, mérhetetlenül gazdag kincsesbányává válhat.
Minden
bizonnyal ezt akarta a katolikus egyház minden hívőjében tudatosítani II. János
Pál pápa, amikor 1992-ben elrendelte, hogy február 11-e, Szűzanya Lourdes-i
megjelenésének a napja, legyen a Betegek Világnapja. Az ellene elkövetett
merényletet követően egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s
különös együttérzéssel fordul a betegekhez. Az egész világ láthatta, hogyan
roppan össze, az egykor délceg ember, hogyan vesz erőt rajta folyamatosan a
gyilkos kór, és vesz búcsút a földi élettől iszonyatos szenvedések közepette. Halálos
ágyánál szinte ott virrasztott az egész keresztény világ.
Biztos
vagyok abban, hogy a II. János Pál minden testi és lelki szenvedését Jézus
szenvedésével egyesítve az egyházért ajánlotta fel. ezzel jelentősen
hozzájárulva Krisztus egyháza lelki újjászületéséhez.
Gyengeségben
Isten ereje is megmutatkozik „mert az erő
a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”[10]. A szenvedés, a betegség bénító
hatalom, mely kiszolgáltatottságra, magányra és elszigeteltségre ítél.
Szembesíti az embert önmaga korlátaival és végességével. Ugyanakkor a hívő
keresztény ember számára a lelki gyarapodás ideje is: alkalom a több imádságra,
a mélyebb elmélkedésre, a szenvedés és a megváltás misztériumának átélésére, az
áldozatvállalásra, gyarapodás az Isten iránti bizalomban.
Mindez
azért lehetséges, mert Jézus magára véve szenvedéseinket, új értelmet adott a szenvedésnek.
A mai embernek hite gyöngülése, sőt elvesztése miatt torz képe van a szenvedésről.
A szenvedésről ugyanis az ember testi-lelki egységéből, az egész emberből
kiindulva kell képet alkotni, mert a test valamely részének zavara a szellemi
életet is befolyásolja, s a lelki zavar hatással van a test működésére. Az
egészség csak annyiban a legfontosabb érték, amennyiben az életnek azt a
teljességét, egész-ségét értjük alatta, amelynek megszerzését és birtoklását
nem lehet kizárólag a betegellátás és az orvosi kezelés tökéletesedésétől várni.[11] Amire az orvosi tudomány
nem képes, ahhoz más forrásból kell erőt meríteni. E vonatkozásban Jézus szavai
„Én
azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen”[12]
új távlatokat nyitnak.
A betegség,
a szenvedés soha nem lehet öncélú. Ez már mazochizmus. Az már betegség, ha valaki
abban talál élvezetet, ha valaki megalázza vagy fájdalmat okoz neki vagy akár ő
saját magának. A gyógyítás folyamatában segíteni kell. A szenvedést minden
lehetséges eszközzel meg kell szüntetni. Ám, ha a szenvedés akár ideiglenesen,
akár véglegesen elkerülhetetlen, akkor már ne legyen hiábavaló. Legyen lelkierőt
és kegyelmet fakasztó az ember számára.
II. János
Pál 1984-ben írta meg csodálatos enciklikáját a szenvedésről, amelyet ő „üdvözítő szenvedésnek” nevezett. Ebben
a sokat szenvedő pápa ezt kéri Jézus
népétől „S tőletek
mindnyájatoktól, akik szenvedtek,
kérjük támogatásotokat. Igen, tőletek, gyöngéktől kérjük: legyetek erőforrássá az Egyház és az
emberiség számára. A jó és a rossz erőinek szörnyű harcában, amelynek látványa
jelen világunkban elénk tárul, arasson győzelmet a ti szenvedésetek, Krisztus
keresztjével egységben.[13]
„Íme, az Isten báránya…”, aki benned, bennem. bennünk szenved
tovább.
[1] Jn 1,29
[2] Balassi
Kiadó 2001
[3] http://www.balassikiado.hu/BB/netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm
[4]Kosztolányi
Dezső: Negyven pillanatkép 1. Vers
[5] V.ö. Kiv
12
[6] 1Pét
1,18-19
[7] Jel 6,12
[8] Kol 1,24
[9] II.
János Pál Salvici doloris 31
[10]2Kor
12,9
[11] V.ö.
Magyar Katolikus Lexikon betegség szócikk
[12] Jn
10,10
[13] II.
János Pál Salvici Doloris 31
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése