Szombathely – Kálvária templom
2013.12.31.
Régi
jó szokása a magyar embereknek,
Esztendőt
temetni összesereglettek.
Esztendőt
temetni, újat köszönteni,
Múltból a jövőbe bátran tekinteni.[1]
Kezdték így
Erdélyben, Désfalván az óévi köszöntőt.
Ismét
lepergett egy esztendő az idő homokóráján. A múlt, a régmúlt, mintha csak
tegnap lett volna. Pillanatnyi történésnek tűnik, semmi több. Az életem pedig villanás
a történelemben. Most itt vagyunk ismét az idő mérföldkövénél, amikor a nap
járásához igazodó, az ember alkotta naptár szerint ismét befejeződik egy
esztendő. Az esztendővel együtt befejeződik életünk egy szakasza is, annak
minden gondjával, bajával, örömével és szenvedésével.
Úgy gondolják
az emberek erre felé, hogy ilyenkor malachúst kell ropogtatni, pezsgővel
koccintani, tűzijátékokkal dobálózni. Úgy gondolják, hogy ilyenkor tombolni
kell, trombitálni az utcán, kurjongatni nagyokat, mert ugye szilveszter estélye
van. Éjfélig még úgy írjuk, hogy 2013, éjféltől pedig 2014. Azután megy tovább
minden a maga útján.
Ebben a
nagy kavalkádban történik más is. A hívő ember elcsendesedik, elmegy az IDŐ
URÁHOZ és köszönetet mond a múltért és kegyelmet kér a jövőért. Az idő urához,
akitől ajándékba kapta az időt, mint az ötezrek azt az öt kenyeret.
Fogynak
a sugarak, a fények…
elfogy az őszi napsugár.
Fogynak
a kerti virágok…
elfogy a szín, a virág.
Fogynak
a levelek a fákon…
elfogy a sárga levél.
Fogynak
a dalok az erdőn…
elfogy és halkul a dal.
Fogynak
a percek, az évek…
elfogy és elfut az év.[2]
De ez még
nem a vég. Csak jelzése annak, hogy semmi sem tart örökké. Egyszer minden, ami
elkezdődött be is fejeződik, miközben folyamatosan mérlegre is tétetik odafönt
az Istennél.
Azért
valami vigasztaló is ebben az elmúlásban. Mégpedig Jézus örömhíre: Isten szeret
bennünket. Neki fontosak voltunk tavaly is, meg fontosak leszünk jövőre is.
Lehet, hogy minden elmúlik
De
nem fogy el Isten kegyelme…
mindennap új kegyelem.
És
nem fogy el Krisztus szerelme…
mindennap új szeretet.
Nem
fogy el a Szentlélek fénye…
mindennap új ragyogás.
Mi, hívő
keresztények hisszük és valljuk, hogy Isten a történelem úra.
S
fogyhat és futhat az év,
fogyhat
az erdőn a dal,
fogyhat
az őszi napsugár:
mindennap
új kegyelemben,
mindennap
új szeretetben,
mindennap
új ragyogásban
visz
az út hazafelé.[3]
A mi kis
életünk, a családunk élete, magyar népünk élete, a világ… minden, minden
változik, alakul, fejlődik. Joggal tesszük fel a kérdést:
a
történések, a történelmi események sodrában ki az Úr?
Kezdetben
volt az Isten.
Az
Isten volt az Ur.
Azután
jött a Tűz, Víz,
Az
Ég, a kék azúr.
Majd
jöttek a királyok,
S
azok lettek urak.
Aztán
elűzték őket
Kiírtva
magjukat.
És
jött a felséges Nép.
És
a Nép lett az úr.
És
jött a szent Szabadság,
S
akkor az lett az úr .
Azután
jött a Terror.
S
a Terror lett az úr.
Azután
jött az Ínség,
S
az Ínség lett az úr.
Azután
jött a Bőség,
Nem
lett belőle úr.
Azután
jött a Bankár,
S
a Bankár lett az úr.
Azután
jött a Mammon,
S
a Mammon lett az úr,
Azután
jött a Sátán,
S
most a Sátán az úr.
De
elbukik a Sátán,
És
nem lesz mindig úr.
És
összedől a Mammon,
És
nem lesz mindig úr.
Öngyilkos
lesz a Bankár,
És
nem lesz mindig úr.
És
elmúlik az Ínség,
És
nem lesz mindig úr,
És
fölenged a Terror,
És
nem lesz mindig úr.
És
meghal a Szabadság,
És
nem lesz mindig úr,
És
megszelídül a Nép,
És
nem lesz mindig úr,
Király
sem akad senki,
És
nem lesz többet úr.
És
ránk szakad a kék ég,
És
nem lesz mindig úr.
És
füstté lesz a Tűz, Víz,
És
nem lesz többet úr.
Kezdetben
volt az Isten,
Az
Isten volt az Úr.
Örökön
és örökkön
Az
Isten lesz az Úr.[4]
Bármennyire
is mást mutat a látszat, minden helyzetben, a történelem minden fázisában az
Isten az Úr. Nem átmenetileg, pár esztendőre, mint a földi nagy urak, hanem
örökkön, örökké. Számunkra nincs más megoldás, mint ez:
Bízd rá magad, csak úgy, mint
ezelőtt!
Újra kínál kegyelmet meg erőt.
Életed a kezébe veszi Ő:
Krisztusra nézz! Krisztusban a jövő![5]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése