ÉJFÉLI MISE A
SZOMBATHELYI KÁLVÁRIA TEMPLOMBAN
2013
A La Stampa
című olasz napilap riportere interjút[1] készített Ferenc pápával.
A riporter első kérdése volt, hogy mit jelen Ferenc pápának a karácsony. Több
választ is adott. Ebből én most csak kettőt emelek ki.
A karácsony Isten találkozása népével.
A pápa
mélységes mély hitéből fakadóan a lényeget mondta ki. Amikor ezt a pápai
választ olvastam, önkénytelenül is megkérdeztem magamtól, hogy mi nekem a
karácsony.
Elsősorban
ünnep, számos ünnepi eseménnyel, amikor hivatásom okán oda kell állnom az
oltárhoz, hogy bemutassam a legszentebb áldozatot, hogy az átváltoztatás
szavaival megszüljem az áldozat misztériumában a Krisztust. Az éjféli misén, a
karácsony napi szentmiséken, szilveszterkor, év minden napján, újra és újra.
Ünnep akkor
is, amikor az Isten igéjének az asztalánál, az ambónál értelmezzem és
magyarázzam az írásokat. Mindezt azért, hogy a karácsonyt az ősi tartalommal és
üzenettel ünnepé tegyem a magam és mások számára. Nem tudnám megtenni, ha nekem
a karácsony nem lenne ünnep.
Feltettem
magamnak a kérdést: a karácsony nekem is találkozás az Istennel? Valamilyen
szinten igen, de talán nem az igazi mélységében.
A pap is
benne él a világban. Szomorúan tapasztalja, hogy mintha kiüresedett volna a
karácsony. Az ünnepeink azonban olyanok, amilyenek mi vagyunk. Ha bennünk
támadt egy hiány vagy űr, ha a mi érzékenységünk megkopott, az a
karácsonyainkon is tükröződik. Az ünnep mélységét pótolni látszik rohanás, a
vásárolás. Valójában nem a karácsony kopott meg. Ez inkább annak az embernek az
üressége, akinek hiányzik valami, valaki, és a karácsony sajátos tükröt tart
elé. Az ünnepen keresztül csak látványossá válnak ezek a hiányok, problémák. A
karácsony üzenetét az tudja jól érzékelni, aki ezt az ünnepet egész évben
magában hordozza.
A pap is
korának gyermeke. Óhatatlanul is hat rá környezetének a szemlélete. A pap, ha
megszakad is, nem tudja mások számára a karácsonyt igazi ünneppé tenni. Próbálkozik.
Ha mozdul a rábízott nyáj, velük mozdul ő is. Mint a hajnali miséken nap, mint
nap megtapasztalhattam a „nyáj mozdulását”. Velük mozdultam én is.
Élmény volt,
hogy az adventi hajnali misékre reggelenként vagy 60 – 80 hívó, nem az idősebb
korosztályból, eljött ide a kálvária templomba, hogy napról napra ráhangolja a
lelkét Urunk születésének ünnepére.
Korán
keltek gyerekek, fiatalok felnőttek, néhány idősebb is, hogy találkozzanak az
Istennel. Azt hiszem ők a kovász, amely megkeleszti a tésztát, a só, amely
megízesíti az életét. Mind a kettőből csipetnyi elég, hogy megkeljen a tészta
és íze legyen az ételnek. Tanúságtételével, életmódjával, ha nem is
látványosan, de viszi magával a többi embert is az Istennel való találkozásra.
Nézem a
televízió híreit. Több volt a jó hír, mint a hír értékű szörnyűség. Azt
lehetett látni, hogy látványosan megugrott az elesetteket, akaratukon kívül
hátrányos helyzetbe vagy az utcára kerülteket segítőinek a száma. Világnézeti,
felekezeti különbségek nélkül százezrek érezték, hogy adni, segíteni kell. Akik adtak, és akik kaptak a
lelkük mélyén az Istennel találkoztak.
Világegyház
vonatkozásában ugyanez tapasztalható. Ferenc pápa a maga alázatosságával,
természetességével, szegények iránti szeretetét megmutató gesztusaival ebben
erősítette meg a keresztény világot: a karácsonynak akkor lesz üzenete a
személy, a közösség számára, ha találkozik az Istennel.
Ugyanebben
az interjúban később ezt mondta, „a karácsony nekem vigasztalás
is, a vigasztalás misztériuma”.
Őt idézem. Oly sokszor, amikor az éjféli mise után
órákat töltöttem egyedül a kápolnában, a hajnali mise bemutatása előtt, a
vigasztalásnak és a békének ez az érzése töltött el. Emlékszem, egyszer itt,
Rómában, talán 1974 karácsonyán, imádságban töltöttem az éjszakát a mise után a
Centro Astalli szállásán. Számomra
a karácsony mindig ez volt: szemlélni, amint Isten meglátogatja népét.”
Hogyan is
fogalmazott? A karácsony vigasztalás is, a vigasztalás misztériuma.
Ezt a vigasztalást akkor élte át, amikor a hajnali misék előtt, az éjféli misék
után kettesben maradt a mesterrel. Talán ezek voltak azok meghitt órák, amikor
Jézus felkészítette őt felelősségteljes küldetésére, a pápaságra.
Ezen is
eltűnődtem. Mintha mit sem tudnánk kezdeni azzal a ténnyel, hogy Jézus a kenyér
színében minden katolikus templom lakója. Ő bármikor, de különösen a
szentségimádás idején, amikor, talán lehet így mondani fogadóórát tart, nyitott
szívvel vár mindenkit. A szentségimádás
mintha már
nem annyira vonzó. Talán azért, mert valahol mi papok sem mélyítettük el a
kapcsolatunkat az Úrral. Amit teszünk kötelesség, feladat, a hívek szervezése,
a liturgikus programok elvégzése, nem izzítottuk fel a szívünket nap, mint nap
az Úrral való találkozásban. Hogyan várhatjuk el akkor, hogy szeressék a kenyér
színében jelen lévő Jézust és imakönyv nélkül, rózsafüzér nélkül meghitt
beszélgetésben eltöltsenek valamennyi időt.
Mi papok tele
vagyunk lelki görcsökkel, amelyek sokszor megbénítanak. Kudarc élményeink
vannak akkor, amikor fogyunk, egyre kevesebben leszünk. Kudarcként éljük meg a
kiürülő templomainkat. Úgy érezzük mi is, mint a ránk bízott nyáj, hogy
beleroppanunk a napi terhelésbe. Kapkodjuk magunkba a vitamintablettákat, az
antidepresszáns gyógyszereket, az altatókat… Pedig nem kellene mást tenni, mint
valamilyen rendszerességgel rányitni a templom ajtót az Úrra. Ő megvigasztalna,
erőt adna, elsimítani a lelki görcseinket, megvigasztalna…
Mindezeknek
a hozadéka lehetne békesség lélekben, lelki erő a gondok megoldásához, a jobb
döntések sorozata, és sok minden más, ami széppé és értelmessé tenné napjainkat
itt, az Isten csodaszép világában.
Hogyan is
vallott a pápa? Mit jelent neki a karácsony? Találkozás Jézusban az Istennel, és a vigasztalás
misztériuma.
Rám nagy
hatással voltak ezek a szavak. Egyáltalán Ferenc pápa nagy hatással van rám.
Míg az eddigi pápáktól elsősorban az evangéliumok hiteles értelmezését
tanultam, addig Ferenc pápa személyes kisugárzásával mintha kezelésbe vett
volna engem is.
Hogyan is emlékezett
vissza a két logó orrú tanítvány, akik húsvét hajnal Emmauszba bandukoltak és
hallgatták az idegent, aki fejtegette az írásokat? „Lángolt a szívűnk, amikor beszélt hozzánk”,[2]
emlékeztek vissza. Ma sokan, velem együtt így vannak Ferenc pápával. Lángol a
szívünk, amikor megöleli és megcsókolja a betegségtől elrútított embert. Amikor
nagycsütörtökön megmossa és megcsókolja a fiatalkorúak börtöntöltelékeinek a
lábát. Amikor halálos komolyan veszi Jézus Názáretben elmondott
programbeszédének a szavait „a
szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.”[3]
Amikor arra biztatja a papjait, hogy ne a plébániai adminisztráció töltse
ki papi életüket, hanem mozduljanak meg az emberek felé és vigyék az örömhírt.
Úgy érzem,
hogy a pápa valami egészen különös karizmával Isten felé mozdítja az egyházat. Itt
az idő, hogy mi Jézus Krisztus egyházának papjai és világi hívői talán kezdjük
úgy átélni a karácsonyt, hogy valóban Isten találkozása lesz az ő népével.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése