2013 C év 10. vasárnap
2013.06. 09.
Ha a
szentírást olvassuk, összefüggéseiben kell látnunk úgy a tanításokat, mint a
történéseket. Abból mindig baj származott, ha valaki kiemelt egy elemet és azt
önmagában, többnyire önkényesen értelmezte. Ezért másoltam ide a mai vasárnap
olvasmányát és az evangéliumot, mert a kettő összefügg. Isten mindig
szintézisben (összefüggéseiben) látja és láttatja a dolgokat. Ez a Jézus
eseményben tetten érhető. Érdemes figyelmesen elolvasni mind a kettőt!
A mai
szentmise Olvasmánya
„Történt pedig, hogy
megbetegedett az a sareptai özvegyasszonynak, akinél Illés próféta lakott, a fia.
Olyan súlyos volt betegsége, hogy nem maradt lélegzet benne. Azt mondta azért
az asszony Illésnek: ,,Mi dolgom van veled, Isten embere? Azért jöttél-e
hozzám, hogy felhívd a figyelmet vétkeimre, s megöld fiamat”? Azt mondta erre
neki Illés: ,,Add ide fiadat.' Azzal elvette öléből, s felvitte a tetőszobába,
ahol ő lakott, s ágyára fektette, majd kiáltott az Úrhoz és azt mondta: ,,Uram
Istenem, sújtod ezt az özvegyet is, akinél én úgy, ahogy ellátást találok, hogy
fiát így megölöd?' Aztán kinyújtotta magát, s háromszor ráborult a gyermekre, s
az Úrhoz kiáltott és azt mondta: ,,Uram Istenem, kérlek, térjen vissza e
gyermek lelke a testébe.' Az Úr meg is hallgatta Illés szavát, s a gyermek
lelke visszatért bele, s az ismét élt. Erre Illés vette a gyermeket, levitte a
felső teremből az alsó házba, átadta anyjának, s azt mondta neki: ,,Íme, fiad
él.' Az asszony azt felelte Illésnek: ,,Ezáltal most megtudtam, hogy az Isten
embere vagy, s az Úr szava igaz a te szádban.'[1]
A mai
szentmise evangéliuma
Történt pedig, hogy
ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy
népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki,
egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta
őt az Úr, megkönyörült rajta, és ezt mondta neki: ,,Ne sírj!' Majd odament, és
megérintette a koporsót. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: ,,Ifjú!
Mondom neked: kelj föl!' A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor
átadta őt anyjának [1 Kir 17,23]. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így
dicsőítették Istent: ,,Nagy próféta támadt közöttünk!' És: ,,Isten meglátogatta
az ő népét!'. Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.[2]
Isten nem
szándékozik megoldani sem a szociális problémákat, sem elhárítani azokat a
lelki és testi és fájdalmakat, amelyek nap, mint nap érnek bennünket. De együttműködik
minden jó szándékú kezdeményezéssel, különösen azokkal, amelyek tanítása nyomán
valósulnak meg.
A mai
vasárnap ószövetségi története szinte pontosan ugyanazt eseményt örökíti meg,
mint amit Jézus tett, csak éppen 9 évszázadokkal korábban. Akkor Illés próféta,
emitt meg Jézus támasztotta fel az özvegyasszony egyetlen fiát. Úgy tűnik, hogy
Jézus ezúttal is beáll az ószövetség nagy prófétáinak, különösen Illésnek és
Elizeusnak a sorába, teljessé téve azt, amit egykor Isten bennük és általuk
tett.
Van ebben az
ószövetségi eseményben egy mondat, amelynek a jelentését fontos tisztázni. Ha
egy asszonynak meghalt a férje, a közhiedelem szerint ez az asszony valamiféle
bűne miatt történt. Isten büntetését látták benne. Ha a férj halálát követően
meghalt a gyermek is, mintegy visszaigazolása az Isten részéről az asszony
bűnösségének. E gondolat van a Sareptai özvegyasszony mondata mögött „Isten embere, azért jöttél-e hozzám, hogy
felhívd a figyelmet vétkeimre, s megöld fiamat?”
Ezt bizonyítja,
ahogyan a Sareptai özvegy folytatja „mi
dolgom van veled, Isten embere?”. A mondat mögött valami ilyesféle gondolat
rejtőzhet: Isten megbüntetett, mert elvett a férjemet, erre még rátett egy
lapáttal, amikor elvette a fiamat. Mit akarhat még, hogy ide küldte a
prófétáját.
Szóról
szóra ugyanaz az elutasító mondat, amit Jézus mondott édesanyjának a kánai menyegzőn:
„asszony, a mi gondunk ez?” Ami
valami ilyesmit jelenthet: mi közünk nekünk ehhez.
Ez a
szemléletmód még Jézus korában is tetten érhető volt a zsidó ember
gondolkodásában. Feltételezhető, hogy a Naimi özvegy és a környezete is így
gondolkodott. Talán ezért sem merte kérni Jézust, hogy támassza fel a fiut. Ám
Jézus minden kérés nélkül „megkönyörült
rajta… és visszaadta őt anyjának.”
Isten soha
sem hagy el bennünket. Nincs az életnek olyan helyzete, beleértve a halál
óráját is, amiben ne letten mellettünk, hogy segítsen.
Illés
esetében éppen úgy, mint Jézus esetében Isten tényekkel bizonyítja, hogy ő nem
a halálnak, hanem az életnek és a gyógyításnak az Istene. A segítségét nem
kényszeríti ránk. Hinni kell, hogy Isten megsegít és életünk minden helyzetében
együtt működik velünk, de nem a mi szabad akaratunk nélkül.
Karitász
munkám során számtalanszor próbáltam száz csapással sújtott reményvesztett
hallgatóim szíve közepébe tenni a gondolatot, higgyünk abban, hogy az Isten szeret
bennünket és megsegít. Ám, ha nem történik semmi heteken, hónapokon, éveken
keresztül, előbb utóbb csak kiformálódik a végkövetkeztetés: rajtam már az
Isten sem segít.
Dehogynem!
Istenben
való hitnek kizárólagosnak és állhatatosnak, vagyis kitartónak kell lenni.
A középkor
nagy hittudósa Aquinói Szent Tamás szerint, hit az értelem cselekedete, mely
azonban az akarat irányítása alatt van. Az akaratnak pedig indítékra van szüksége.
Ezért kérhette, egy másik történetben, a megszállott fiú apja Jézustól: „hiszek uram, segíts az én hitetlenségemen!”.[3]
Isten maga
jelentette ki, hogy az ember jajszava eljut hozzá.
Az égő, de
el nem égő csipkebokorban mondta az Isten Mózesnek:
„Láttam Egyiptomban élő népem
nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem
szenvedését.”[4]
…
„Izrael fiainak a kiáltása felhatolt
hozzám, és láttam a gyötrelmet is, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket.”[5]
Ugyancsak
az Ószövetségben, Sirák fiának könyvében olvassuk „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el
nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli, s amíg nem
szolgáltat neki igazságot.”[6]
Sem a
sareptai özvegyasszony nem kérte Illéstől, sem a naimi özvegy nem kérte
Jézustól, támaszd fel a fiamat. Isten látta a szív fájdalmát, olvasott benne,
meghallotta a ki nem mondott szót, és az özvegyek visszakapták gyermekeiket.
Mivel
biztatja Szent Pál a római keresztény közösséget? „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”[7] Isten minden
élethelyzettel valamire meg akar tanítani. Úgy a Sareptai, mint a Naimi özvegy
esete ezt látszik igazolni. Mindkettő temette utolsó reményét, egyetlen gyermekét.
Amikor már emberileg nem volt megoldás, a gondviselés dolgozni kezdett. Mindig
élesben és soha sem elméletben. Érdemes ezt megfontolni újra és újra.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése