Nem
tudom neked adni a napot
De
tudok adni egy pillanatot
Mikor
megállíthatod a rohanó időt
Kiszakítva
belőle minden erőt
(ismeretlen szerző)
Az
utolsó vacsora termébe visz el bennünket a mai evangélium. Jézus végrendelkezik,
pontosan megválasztva a kellő lélektani pillanatot. „Amikor Júdás kiment, Jézus beszélni kezdett.”[1]
Júdás.
Jézus együtt élt valakivel, akiről tudta, hogy elárulja őt. Ki lenne erre
képes, akár a mi kis életünkben, akár a nagypolitika világában? Egyáltalán, ki
tudna együtt élni valakivel, akiről eleve és előre tudja, hogy el fogja árulni?
A zsarnokok rémálma ez: az árulás! Hány hívüket, néha a leghűségesebbeket,
végeztették ki diktátorok, hogy hatalmukat megszilárdítsák?
Nem
így Jézus. Sőt, küldi Júdást, tegye, amit tennie kell. És az árulás
pillanatáról azt vallja, „Most dicsőül
meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne.”[2] Mintegy
földi karrierjének csúcsa ez!
Jézus
végrendelete, közösségének alkotmánya egyetlen mondat, amit ő új parancsnak
nevez: „Úgy szeressétek egymást, amint én szeretlek benneteket”![3] Ennek
a szeretetnek minősége van. Nem érzelgősség, nem szentimentalizmus. Jézus új
közösségének identitása. Az apostoli testület, a születő egyház önazonossága.
Mai nyelven a marketingstratégiája. Mindez egyben és egyszerre.
Ez
az azonosság örök, nem évül el, nem kell felfrissíteni. De mindig mindenkinek
újra kell fogalmazni, és, ami még fontosabb újra és újra meg kell élni. Minden
nemzedéknek, minden generációnak, minden közösségnek, minden családnak, minden
személynek. Csak akkor lesz hiteles, elfogadható Jézus üzenete, no meg az, hogy
tanítványai vagyunk, ha a megadott irányelv szerint élünk, vagyis
szeretetközösséget alkotunk. Minden megnyilatkozásunk csak és kizárólag ekkor
lesz szavahihető. Nagy felelősség!
„Új
parancsot adok nektek, szeressétek egymást! Ti is úgy szeressétek egymást,
ahogy én szerettelek titeket. Arról ismerje meg mindenki, hogy az én
tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.”[4]
Úgy
tűnik a világon a legegyszerűbb dolog szeretni. Sokan úgy gondolják, a szeretet
működik magától is. Mások azt tartják furcsának, hogy minek kell a szeretetre
parancsot adni? Talán akad olyan is, aki azt gondolja, hogy a szeretetet nem
lehet megparancsolni? Ismét mások úgy vélik, a szeretet érzelmi dolog, amire
nem lehet egy vallást alapozni.
Nem
szabad összetéveszteni a rokonszenvet, a barátságot, a kedvességet, a
jóindulatot, a Jézus által meghirdetett szeretettel. A szeretet, amelyről Jézus
beszél több, és egészen más, mint bármiféle spontán érzés, lelki, vagy akár
testi vonzalom. Ezek mind fontos érzelmi megnyilvánulásai az emberi életnek.
Csakhogy itt a szeretet fogalma sokkal mélyebb, lelkibb, szellemibb.
A
szövegkörnyezetből világosan kiderül, hogy Jézus mire gondolt. Röviddel ezelőtt
élték át az apostolok, hogy Jézus megmosta lábukat, hozzá téve „példát hagytam nektek” Az Úr, a Mester
a szolga dolgát teszi. „Nektek is meg
kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek
meg.”[5]
Jézus
e parancsához való ragaszkodás életfontosságú a keresztény közösségeink
életképessége szempontjából. Úgy látszik, hogy Isten mérlegén nem a beszéd
szépsége, a teológia mélysége, a tudás mennyisége, de még nem is a szertartások
szépsége a döntő. Ez csak afféle „zengő
érc és pengő cimbalom” is lehet. Nagyobb súllyal esik a latba, „úgy szeressétek egymást, ahogyan én
szerettelek benneteket” felszólítás.
Az újszövetségi szentírás azt hirdeti, hogy az Isten a világ iránti
szeretetéből küldte Fiát a világba. Jézus akaratából ez a szeretet lesz a
keresztény ember életformája is.
Az
egyháztörténelem, ahogy ismerjük, háborúk, hitviták, külső és belső hatalmi villongások,
érdekek és ellenérdekek rendkívül tarka szövedéke. Ez mind látható és feltűnő. Ahogyan
manapság újságírói körökben mondják, hír értékű. Vagyis eléri az ingerküszöböt,
érdeklődés kelt, ami növeli a példányszámot, profitot termel.
Milyen
szép lenne, ha egyházunk egészének és közösségeinek történetét valaki úgy írná
meg, hogy igazolja, Jézus új parancsa hogyan valósult meg és bontakozott ki a
történelem eseményeinek szövevényében. Pedig eme egyetlen kritérium
alapján lehetne hitelesen megítélni, egyházunk 2000 éves történelme mennyit
nyom az Isten mérlegén.
Mindamellett
nem lehet mellőzni, hogy valami történt. Ahogyan Jézus mondta, ,,most dicsőült meg az Emberfia, (azaz Jézus
kinyilatkoztatta magát, mint Isten) és
Isten megdicsőült benne. Értsd, Jézusban,
szenvedése, halála és feltámadása által az egész emberiség az Isten életének a
része lett. Ettől fogva része lett az Isten dicsőségének. Jézus tanítványai a
szeretet jegyében élhetik az életüket, mivel Isten a szeretet, és ez által
Isten élete átragyog az életükön.
Hála
Szent Pál apostolnak, aki a korinthusi hívekhez írt levelében még
részletesebben megmagyarázza, hogy miről is van szó.
„A
szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem
gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a sértést
föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent
eltűr, mindent elhisz, mindent elvisel.”[6]
Csakhogy
nem is olyan könnyű szeretni. Érdemes feltenni magunknak a kérdést, milyen
szeretetet is tanultunk és milyet élünk?
Valljuk
be őszintén a szeretetünket át, meg átszövi a féltékenység, a kapzsiság, a gőg,
a tapintatlanság, az önzés, a harag, a sértődés, alkalmasint mindenféle gonoszság
és igazságtalanság.
A
szeretet kultúrája nem pusztán érzelmi kultúra. Jézus által tanított szeretet
kultúrája felváltaná a bűn és a gyűlölet, az indulatok és az előítéletek
kultúráját, ha állandóan a szívünk közepében lenne az új parancs. Nem lexikális
tudásként, hanem tetteinket motiváló tényezőként. Csak így leszünk képesek
saját szeretetünket újra és újra felülvizsgálni, életünket újra tervezni. Ennek
áldott hozadéka lehet ilyesféle isteni szó: ezt én is így gondoltam.
A
történet szerint valaki a hegyekben járva, egy folyóban talált egy különösen
értékes követ. Másnap találkozott egy valakivel, aki éhes volt, így hát
kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.
Az
éhes utas meglátta a drágakövet, és kérte, hogy adja neki. Habozás nélkül neki
adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén továbbállt, hiszen tudta, a
drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget
szenvednie.
Ám néhány nappal később a vándor visszatért és visszaadta a követ. „Gondolkoztam…” – szólalt meg. „Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.”
Sapienti sat, avagy a bölcsnek ennyi is elég.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése