"Gyere hozzánk, lakj velünk!"

C ÉV ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Szombathely Kálvária 2016. november 26.

„Gyere hozzánk, lakj velünk!”

Advent idején Jézus születése ünneplésére készül fel Isten népe. Advent gyökerei az emberi emlékezeten túli időre mennek vissza, a bűnbeesésre és a megváltó megígérésére: „Ellenkezést vetek közéd, és az asszony közé, a te ivadékod, és az ő ivadéka közé, ő megtiporja fejedet te pedig sarka után leselkedel.” Ezt, az Isten ajkáról elhangzó mondatot tekinti egyházunk az ős jó hírnek, az ős evangéliumnak, amelyben Isten megígéri a megváltót, aki képes lesz minden sátáni erő legyőzésére. Ezután, ahogyan szent Pál apostol írta „sokszor és sokféle módon szólt Isten a próféták által”. Ezt a sokszor és sokféle módon szólást őrizte meg számunkra az ószövetség. Az adventben pedig a választott nép messiás várását idézzük fel, hogy lelkünket ez által hangoljuk rá urunk születésének ünnepére. Advent és Krisztus Király vasárnapja közötti időben két alkalommal kiáltjuk Isten felé, „jöjj el”. Egyszer most adventben „jöjj, el, jöjj el Emmánuel”, és a pünkösdi időben „jöjj Szentlélek úristen!”

Advent az Istenhívás, Istenvárás ideje. Azé az Istené, akit az ember sokszor és sokféle módon kiűzött az életéből, s helyébe betelepült a bűn, a gonoszság, a széthúzás, az önzés, a harag, meg sok minden más, életünket megkeserítő szomorú valóság.

Az Istenhiány mindig vákuumot hagy maga után, aminek szívó hatása van. Ahonnét eltűnik a jóság, elfoglalja helyét a gonoszság, ahonnét eltűnik a szeretet, azonnal elfoglalja helyét az önzés, a harag, a meg nem értés, emberéleteket megkeserítő helyzetek. Ahonnét eltűnik az élet tisztelete, ahol semmibe veszik Istennek, ember létünket szabályozó törvényeit, ott emberpusztító erők veszik át a hatalmat.

Advent a várakozás ideje. Várjuk azt, akinek jönnie kell. A várakozás a készület ideje is. Gyónás – nagytakarítással tisztítjuk ki lelkünk mocskos zugait, Istenre hangoljuk szándékainkat, hogy nyugodtan kimondhassunk „gyere hozzánk, lakj velünk!”

Adventi csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég;
Adventi csend van.
Köröttem mély a sötét.[1]

Olvasva a mai evangéliumot össze szorul a gyomrom, mert csak a az eljövendő pusztulásról szól. A vízözönre utalva Jézus mintegy jelezi, ugyanilyen pusztulás vár a világra. „A vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat.”[2]

Ezeken a sorokon tűnődve jutott eszembe Andrej Tarkovszkij 2002-ben készül filmje, az Áldozathozatal. Tarkovszkijnak ebben a filmben megfogalmazott üzenete világunk felborult rendjéről pontos: Elfelejtkeztünk a szeretetről, egymásba marva kapdosunk valami megfogható, megehető, magunkévá tehető, birtokolható dolog után. Pedig az apokalipszis, a világ önpusztítása, amit a mai evangélium a végső időkre tesz, már rég kezdetét vette, az a kérdés, mikor ér véget.

A film boncolgatja, hogyan tudnánk megállítani ezt a pusztulásba rohanást? Milyen áldozatra vagyunk képesek mások és magunk megmentéséért. Elhisszük-e, hogy csak önzésünkről megfeledkezve maradhatunk meg mi is. A film János evangéliumának első soraival kezdődik, és ugyanazokkal végződik. Andrej Tarkovszkij élete utolsó filmjét kisfiának, Andrjusának ajánlotta, mint írta "reménnyel és bizakodással". A film utolsó kockáiban a kisfiú felteszi a kérdést "Kezdetben volt az Ige, de miért, papa?" A filmben nincs rá válasz. A fiú egy fa tövében fekszik, amelyet az apjával ültettek el. A fa már korábban elszáradt valahol, de az apa ide hozta, a tó partjára, elültette, öntözte, hátha kiszárad. Mintha csak a kérdést tette volna fel ezzel a szimbolikus tettével: meg lehet-e menteni még a kiszáradó embert, amelyet megfojt az önzése? Minden reménytelenség ellenére úgy látja, hogy megmarad a remény és a bizakodás, amely az adventi szent időben különösképpen felerősödhet bennünk.

A film üzenete: 

az ember egyetlen lehetősége a mai világban, 
az elveszett hit újra felfedezése. Meg lehet, vissza lehet szerezni valamit, ami már alig van jelen a mindennapjainkban, ami nélkül kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk, ami talán megmenthet bennünket a végső pusztulástól. Ez pedig a hit, amelyet, ha nem veszünk komolyan, kihívjuk magunk ellen a sorsot, mint, ahogyan kihívták maguk ellen a sorost a vízözön korabeli emberek, „mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal.” Efféle sötét jövőt vizionál Jézus úgy a mai, mint az elmúlt napok evangéliumi szakaszaiban.

Oly korban élünk, amikor a képernyő, a kevés jó mellett, behozza a lakásunkba, az életünkbe a tömény gonoszságot, mintha azt jelezné: ilyen a világ. Gonosz, gyilkos, aljas és fertőzött. Gyenge a jó szó, a jó tett mécsek lobbannak fel itt is, ott is, de mintha nem tudnának elharapódzni, a szeretet lángtengerévé válni.

Úgy látszik, Isten annyira szeret bennünket, hogy hajlandó mindig előröl kezdeni. Hátha most sikerül. Most, 2016 év adventjén, amikor Isten népe újra indul vándorútján, az örök haza felé.

Lángra lobban az első, a második, a harmadik és a negyedik gyertya az adventi koszorún, amíg majd át nem töri az éjszaka fényét karácsony öröme, urunk születésének ünnepe, a megújulás nagy reménye.

De most még

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád nem ég?
Adventi csend van…
Krisztus vár éretted még.

Az szoktuk mondani, a világ olyan, amilyen. Van benne jó is, meg rossz is. Ez igaz, csakhogy a világot Isten jónak teremtette, és az jó is volt, akkor. Erről hiteles tanúsítványt maga a teremtő állított ki, hiszen a Teremtés könyvében olvassuk egészen az ember megteremtéséig bezárólag „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.”[3]

A baj akkor kezdődött, amikor a Teremtő, a saját képére és hasonlatosságára teremtett értelmes lényre, az emberre bízta a világot, hogy gondozza, fejlessze, találja meg a benne rejlő lehetőségeket. De az ember megkapta a választás lehetőségét is: választhat jó és rossz között. A rossz döntések sorozata és megsokszorozódása következtében jutottunk el odáig, ahol most vagyunk.

Van – e megoldás? Van – e kiút?

Igen, de Isten úgy akar segíteni, hogy együttműködik velünk, ha jót akarunk tenni. Folyamatosan felajánlja a megújulás, az újra kezdés lehetőségét küldöttei, a próféták, majd saját fia által, aki megtanított bennünket új módon éleni az életünket, és, hogy mit is kezdünk vele.

Ismét a döntés előtt állunk… Most adventben is, amiből kibontakozhat Isten csodálatos világa, de eluralkodhat a pokoli önzés is. Ez is, mint mondani szokás, „benne van a pakliban.”

Isten nem harcos hódító, mindent letaroló és kizsákmányoló. Isten az advent csendjében a szíveket megérintő Atya. Mint az az első gyertya, amely tegnap este fellobbant itt a templom adventi koszorúján, és fel fog lobbanni számtalan helyen a keresztény világban.

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?

Készül – e szíved?

Gyertyagyújtások áhítatával, hajnali misztériumával, jótettekkel és gyónásokkal? Mond, készül – e szíved? Csendekkel és imádságokkal, békességgel, szeretettel és megbocsátásokkal?

Mond, készül-e szíved?

Isten kitárja előtted újra most a lehetőségek kapuját, hogy megújulj, feltöltődj a várakozásban, a csendben. Belépsz-e, ezen a kapunk? Akkor elérsz majd oda, hol rád mosolyog a gyermek, Mária és József, meg a jászolt őrző pásztorok és királyok. Szívedet pedig elárasztja a szeretet melege: a világ mégsem olyan gonosz, mert sorra kigyúlnak benne a szeretet lángocskái.

Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
Az égi fény jelzi: megérkezett,[4]

okéatya

---

[1] Almási Mihályné

[2] Ter 7,7

[3] Ter 1, 31

[4] Kárász Izabella Megérkezett