B ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP
Szombathely – Batthyányi és Szentháromság templomok
2015. 03. 22.
Az evangéliumoknak vannak olyan részei, amikor könnyű
valamit kiemelni belőle, végiggondolni és a mindennapi életünkre alkalmazni. De
vannak olyan szakaszai, amikor hihetetlenül nehéz behatolni az evangélium
tanításának a mélységeibe. Amikor az ember elolvassa egyszer, kétszer
háromszor, próbálja megérteni, és próbálja megtalálni benne azt az üzenetet,
ami úgy felerősíthető lehetne egy szentbeszédben, akkor bizony nehéz helyzetbe
kerül. Így vagyok a mai evangéliummal is, amit nehéz lefordítani a hétköznapi,
a mi emberi nyelvünkre.
Ennek az evangéliumnak az eseményei ui. két síkban
történnek. Egyik az természetes sík, amit Jézusnak a környezete megtapasztalt,
a másik az a természetfölötti sík, ami túlhaladja a mi emberi megtapasztalásunk
lehetőségeinek a körét. Kérem, próbáljanak egy gondolatban velem tartani.
A történet azzal kezdődött, hogy a zsidó húsvét előtt
vagyunk. Erre az alkalomra, a törvény előírása szerint a messze földre szakadt
izraelitáknak is haza kell zarándokolni, hogy az Isten iránti hűségüket, a
nemzethez való tartozásukat kifejezzék azzal, hogy részt vesznek a húsvéti
ünnepen.
A történet azzal kezdődött, hogy a Görögországba szakadt
izraeliták szerették volna Jézust látni. Nem azt mondták, hogy szeretnék
hallani, vagy kérdezni tőle valamit, hanem egyszerűen csak látni szeretnék őt.
Fülöpnél kerestek pártfogást. Fülöp, nem mert egyedül dönteni, ezért szólt
Andrásnak, valahogy így, te András, itt vannak ezek a külföldre szakadt
Izraeliták, szeretnék Jézust látni. Biztosan sokat hallhattak már felőle, mert
arra felé is elment a híre, vitték a kereskedők, a vándor emberek, hogy ez a
Názáretből származó Jézus mennyi csodálatos dolgot művelt.
A két apostol úgy döntött, hogy bekopognak Jézushoz és közlik
vele, a Görögországból ide érkezett zarándokoknak a kívánságát. Megtették. Meglepő
módon, itt mintha megszakadna a folyamat, mert Jézus nem a kérésre válaszol,
hanem valami egészen másról kezd beszélni. Bennem fölmerült az is, hogy János
evangélista kihagyott valamit, mert nem tartotta fontosnak lejegyezni az utókor
számára. Lehet, hogy Jézus fogadta őket, beszélgetett velük, lehet, hogy azt
mondta, hogy most hagyatok békében, most nem tudok velük beszélgetni. Nem
tudom, hogy mi történhetett, mert Jézus itt, ebben a részben, már egy egészen
más dologról beszél. Ez az, amire azt mondtam, hogy egy természetfölötti sík. Eddig
ez egy természetes sík volt, amit értettek, érzékeltek, de amit ez után mond
Jézus az már nem a mi emberi világunkban zajlik.
Így kezdte: „eljött az
óra, hogy megdicsőüljön az emberfia.” Mi köze van ehhez, a Görögországból
ide érkezett zarándokoknak? Ez az a mélység, amit talán maguk az apostolok sem
érthettek akkor. Mi már, a Szentlélek megvilágosító kegyelmének a fényében, az
egyház 2000 éves tapasztalatára építve, mélyebben be tudunk hatolni ennek a
mondatnak a valóságába.
Emlékezzünk csak vissza arra, hogyan is történt a kánai
menyegzőn? Amikor a boldogságos Szűzanya észre vette, hogy bajban van a
násznép, mert elfogyott a boruk, akkor azt mondta a fiának, hogy „nincs boruk”. Jézusnak a válasza meglepő
és elutasítónak látszó volt. Azt mondta, hogy asszony, mi közünk nekünk ehhez?
A mi dolgunk ez? Mi vendégek vagyunk itt, és nem házigazda. Utána pedig mondott
egy rejtélyes mondatot: „Még nem jött el
az én órám.” Ez a „még nem jött el az
én órám”, most újra elhangzik. Joggal tehetjük fel a kérdést, mit érthetett
Jézus ez alatt, hogy „még nem jött el az
én órám.”
Mi úgy vagyunk az életünkkel, nem látjuk egyben azt. Csak
azokat az elemeit látjuk, amelyek már mögöttünk vannak, vagy éppen átélünk. Amelyek
tele vannak keserűséggel, fájdalommal, örömmel, jó érzéssel, és még sok minden
mással, amivel megtelt eddig az életünk. Jézus együtt látja a földi életének
minden mozzanatát.
Attól kezdve, hogy a bűnbeeséskor, amikor Ádám és Éva
elkövették azt a szörnyű bűnt, hogy nem engedelmeskedtek Isten parancsának, és
ezért megszakadt az Istennel való kapcsolatuk... Nyilván ez a Mennyei Atyával
megtárgyalták, és elhatározták, hogy segíteni fognak. A segítség pedig az lett,
hogy a Fiú vállalta, hogy emberré lesz, és kihozza az embert ebből a gödörből.
Ettől kezdve pontosan tudta a Fiú, hogyan is fog történni a fogantatásától
kezdve egészen a haláláig, sőt azon túl is, az eltemetéséig és a feltámadásáig.
Tudta, hogy melyek lesznek életének azok az órái, amikor kőkemény döntéseket
kell hoznia. Amikor emberként át kell élnie, mindazt a keservet, amely az
emberi létet sújtja. Ezért mondta ki a Kána-i menyegzőn, „még nem jött el az én órám.” Ez a mondat ilyesmit jelenhetett, „még nem jött el az én órám, amikor már nem
tudok csodát tenni, mert oda leszek szögezve a keresztre. De most még tudok
csodát tenni. Még nem jött el az én órám, amikor teljesen kiüresítve magamat
tehetetlenné válok.”
Most viszont kimondta, „eljött
az óra.” Ezzel felgyorsulnak az események Jézus életében is, és a lelke
mélyén is. Jézus kell, hogy megindokolja emberként is azt, hogy most mi vár rá.
Hogy ezt megértse a környezete, így fogalmazott „ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem halegyedül marad, de ha elhull
a földbe, sok gyümölcsöt hoz.” Jézus ezt nem egy jámbor példázatnak szánta,
hanem kőkemény valóságot mondott ki. Ezzel egyáltalán nem azt akarta mondani,
hogy jaj, emberek, mondok valami szép hasonlatot nektek, hanem érzékeltetni
akarta a maga földmíves népének tapasztalatával, hogy a gazdag termés érdekében
a búzaszemnek a földbe kell hullnia, el kell halnia, hogy új élet fakadjon
belőle. A tápláló élet, a búzaszem, a kenyér.
Mindezek mögött rejtőzhetett Jézusban a meglátás, most, hogy
eljött az órám, nekem el kell pusztulnom, nekem meg kell halnom, nekem vállalnom
kell a kínoknak a kínját, és minden szenvedést, hogy új élet fakadjon abból a
szenvedésből, amivel most meg akarlak benneteket ajándékozni. Sok gyümölcsöt
akart hozni.
Majd folytatja ezzel a gondolattal, „aki szereti életét, elveszíti azt, de, aki gyűlöli életét ebben a
világban, az megmenti azt, az örök életre.”
Hát ki nem szereti az életét? Az életösztön kemény valóság,
amelyhez mindig ragaszkodunk. Az életösztön az, amely életben tart bennünket.
Ezért akarunk mindig meggyógyulni. Azért akarunk mindig egy
testileg, lelkileg jobb állapotba kerülni, mert az életösztön folyamatosan
dolgozik bennünk. A jó Istentől kaptuk ezt az ösztönt, és mi ennek köszönhetjük
azt, hogy dolgozni, működni, fejlődni, tenni akarunk mindig.
Jézusban is élt ez az életösztön. De maga előtt meg kellett
indokolni, hogy neki ezt az életét el kell veszíteni, és nem is akármilyen
módon. Ezért mondta, „aki szereti életét,
elveszíti azt”. Ezt megint nehéz megérteni. Ha egyszer belénk adta a jó
Isten az életösztönt, akkor miért akarja, hogy elveszítsük az életet? Jézus nem
itt, hanem egy másik alkalommal fogalmaz úgy, hogy „nincs senkinek nagyobb szeretete annál, mint, aki életét adja
barátaiért”. Ezzel indokolja meg, hogy miért kell az ő életét odaadni. Mert
ezzel nyilvánítja ki nem csupán a maga, de a háromszemélyű egy Isten szeretetét
az ember iránt. A háromszemélyű egy Isten végtelen szeretete az ember iránt
Jézusnak ezzel az odaadásával lesz nyilvánvalóvá a világ előtt.
Ez az a pillanat, amikor Jézus megrendül. Nem tudom,
voltunk-e már olyan helyzetben, amikor megrendültünk. Valami tragikus, vagy
szomorú hír hallatán? Valami tapasztalat okán? Valamit átéltünk, ami mélységesen
megrendített. Valamilyen szinten bizonyára már mindannyian átéltük ezt.
Most Jézus kimondja, „megrendült
a lelkem.” Megrendülése olyan lehetett, mint egy belső földrengés. Amikor átéli az élethez való
ragaszkodást, ugyanakkor tudja, legalább is az eszével tudja ezt, de azt is,
hogy ezt az életet, földi élete teljében, 33 évesen, oda kell adni a Mennyei
Atyának.
Mert ebben állapodtak meg öröktől fogva. Mert így lesz
nyilvánvaló az Isten végtelen szeretete az ember iránt. Ez a kettősség az, ami
Jézusban ezt a megrendülést okozta.
Ekkor érkezett a megerősítés odaátról, amikor Jézus kimondta
„Atyám, mit mondjak? Szabadíts meg ettől
az órától? De hiszen éppen ezért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Misztikus,
nehezen értelmezhető szavak ezek. De, amit a Mennyei Atya értett, és válaszolt
is rá „megdicsőítettem, és ismét
megdicsőítem”. Ez a mennyei szózat valami olyasmit jelenthetett, legalább
is én azt gondolom, hogy ez által kinyilvánul ki az Istennek az emberek iránti
végtelen szeretete.
Végül is szól a nagyböjt. Isten végtelen szeretetének a
megtapasztalásáról. Sokan talán gondolják, hogy a nagyböjti szent idő abból
áll, hogy elmegyünk keresztútra, stációs misékre, lemondunk erről, arról. Ez is
benne van a pakliban. Jó akkor, ha ennek az indítéka az, hogy az Isten kedvéért
akarom tenni. De, ha öncélúvá, teljesítmény központúvá válik, akkor már semmi természetfeletti
érdemet sem szereztem. Ám az, hogy odaadom a jó Istennek a lemondásomat,
egyszerre értelmet, tartalmat és jelentőséget nyer, minden nagyböjti lemondás.
Ezzel dicsőül meg az Isten. Azzal, hogy odateszem a kereszthez azt, amiről
lemondok.
Sokszor nem kell különleges dolgokat vállalni, csak éppen el
kell fogadni az életnek azokat a kemény helyzeteit, amelyek óhatatlanul sújtanak
bennünket. Oda tenni a kereszt tövébe nap, mint nap fizikai, vagy lelki
fájdalmainkat. Ezzel dicsőül meg az Isten. Ennek a belső összefüggéseit emberi
ésszel felfogni nehéz. A megdicsőülésről ui. valami egészen más kép alakult ki bennünk,
és másképpen is gondolkodunk erről. Ezért mondtam az elején, hogy nehéz
behatolni a mai evangélium gondolataiba emberi agyunkkal, mert egyszerre
történik a természetfeletti és a mi tér – idő emberi világunkban.
Jézus odaadta az életét, Ő a búzaszem, aminek el kellett halnia,
hogy ezzel kinyilvánítsa Istennek irántunk való végtelen szeretetét, és ez
által megdicsőüljön az Isten. Ennek a megdicsőülésnek a lényege, „ember, nagyon szeretlek téged!”
|
Tudd meg:
szeretni kell, a gúny fintora nélkül,
a púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt, hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül jótetteid terítsd az út szőnyegeként.[1] |
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése