Először is idős, beteg, bajban levő embertársainkhoz
szeretnék szólni. Nagy szeretettel gondolunk rájuk, együtt érzünk velük,
imádkozunk értük. Igyekszünk mindent megtenni az egészségük megóvása érdekében.
A második gondolatom az orvosoké, ápolóké. Hálásan köszönjük
az ő bátor helytállásukat, szolgálatukat! Kívánunk nekik sok erőt, türelmet,
kitartást ebben az embert próbáló helyzetben.
Szeretnék ezután reflektálni a járványra és az emberiség
erre való reakciójára. Jelenleg az emberiség nagyon érzékenyen reagál a
környezetünk megóvásának fontosságára, a klímaváltozásra, az egészségünket
fenyegető veszélyekre. Ez önmagában nagyon jó. Jó, hogy az emberiség egyre
inkább érzi, hogy a teremtett világban és az emberi testben is van egy
gyönyörű, objektív rend, egy törékeny harmónia, amelyet az embernek
tiszteletben kell tartania, ha nem akarja elpusztítani környezetét és önmagát.
Mintha azonban hiányozna annak tudata és átérzése, hogy ez a
gyönyörű és törékeny isteni harmónia nem csak a természetre és az ember
biológiai valóságára vonatkozik, hanem van egy gyönyörű rendje az emberi
szellem életének is. Mintha élesen szétválasztaná a mai ember a valóságot, és
annak csak a felszínével, a biológiai, természeti dimenziójával foglalkozna.
Pedig van a valóságnak még sok mélyebb és fontosabb rétege. A Mozart Requiem,
vagy a Michelangelo Pietá gyönyörű. Ez a szépség nem mérhető, nem bizonyítható
kísérleti úton, mégis valóság. Egy család békéje, a szülők egymás iránti
szerelme és hűsége is valóság. Sokkal fontosabb valóság, mint az, amit
megmérhetünk és megszámolhatunk.
Vannak az emberiségnek nagyobb bajai is, mint a koronavírus,
de sajnos ezekre a bajokra szinte teljesen érzéketlenek vagyunk. Körülbelül hat
másodpercenként meghal egy gyermek a Földön éhen, vagy a legalapvetőbb
gyógyszerek híján. Az emberiségnek meg lenne a lehetősége arra, hogy ezen
segítsen. Van a Földünkön bőségesen elég élelmiszer mindenki számára. Van elég
repülőgép, hogy a szükséges segítség mindenhová eljusson. Mégsem mozdul meg a
világ, hogy segítsünk a legszegényebb testvéreinken. Talán azért, mert ez az ő
életüket fenyegeti, nem a mienket.
Mennyi lelki vírus terjed a világhálón, mennyi pusztító
tartalom! Ennek megállítására sem tesz semmit a világ, pedig gyerekek,
fiatalok, emberek millióinak lelkét, szellemét, családi életét rombolja,
megsebzi. 1956 óta több mint 6 millió ártatlan, védtelen kicsi gyermek életét
vették el még a születésük előtt.
Van mindebben valami nagy aránytalanság, hangsúlytévesztés:
Mi az, amire megmozdul a világ, és mi az, amire nem.
A járvány eszünkbe juttatja a földi létünk törékenységét,
sebezhetőségét, múlandóságát. Ez a földi lét nem végállomás. A földi életünk
út, amelynek során megtanulhatunk szeretni, ajándékká tenni az életünket, hogy
majd a halál kapuján át Isten végtelen, örök szeretetébe beléphessünk. A halál
kapujában Ő vár minket kitárt karokkal. Mintha a mostani, sokszor pánikhoz
közeli hangulatból nagyon hiányozna az örök életbe vetett hit. Mintha sok ember
lelkéből eltűnt volna a derűs és nyugodt bizalom abban, hogy Isten tenyerén van
a világ és az életünk, Ő alkotott minket, Ő hívott elő a semmiből, és Őbenne
lesz a beteljesedésünk. Ő az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, a
beteljesedés. Pedig az örök élet sejtése, reménye, tudása ott rejtőzik minden
ember lelkében, kiirthatatlanul. Mennyire fontos lenni most, a járvány
napjaiban ezt a lelkünk mélyén szunnyadó, talán eltemetett hitet, sejtést,
bizalmat újra a felszínre hozni, megszólaltatni!
A 2. Világháború idején került kórházba Peter Wust, híres
filozófus és a Hitlerrel szembeni ellenállás egyik vezéralakja. Az egyik
bombázás alatt elfelejtették őt is levinni az óvóhelyre. Az orvos, amikor
észrevette, hogy fent felejtették, lélekszakadva rohant fel, hogy megoldja a
leszállítását. Odafutott az ágyához, és azt mondta az akkor már teljesen
mozgásképtelen híres tudósnak: „Elnézést, Uram, megfeledkeztünk Önről, de
hamarosan biztonságba helyezzük!” Peter Wust elmosolyodott, és csak ennyit
mondott: „Én abszolút biztonságban vagyok!” Milyen jó volna, ha a járvány
feszült, nehéz pillanataiban is ott lenne bennünk a hit derűje, bizalma,
békéje!
A járvány lehetőség is. A családok olyan sok időt lehetnek
most együtt, mint nagyon ritkán, talán soha eddig. Mennyire fontos lenne ezt az
időt értékessé tenni! Alkalom ez az összezártság a közös játékra, a közös
Bibliaolvasásra, énekre, imádságra.
Fedezzük fel a Szentmise nélküliség fájdalmas napjaiban,
hogy Krisztus sok más módon is jelen van: a felebarátban, a Szentírás szavaiban,
akkor, ha ketten-hárman összejövünk az ő nevében, a szegényben, a szenvedőben,
akin segítünk.
Legyen ez a rendkívüli Nagyböjt a csend, a megtérés, az
egymás iránti szeretet és együttérzés, a kölcsönös segítés ideje mindannyiunk
számára!
János püspöik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése