B ÉV NAGYBÖJT 3.
VASÁRNAPJA
Szombathely – Kálvária 2015. 03. 08.
A templom a keresztény közösség vallási életének a
központja, kapcsolódási pont Isten és ember között.
Az evangéliumokat olvasva, mindig a szelíd
Jézus képe bontakozik ki lelki szemeink előtt, aki ezt a magatartási formát
állítja követői elé „Tanuljatok tőlem,
mert szelíd vagyok és alázatos szívű”[1]. A
mai evangélium viszont egy harcias Jézus mutat be. Mindig is érdekeltek az
evangéliumok egyes részeinek irodalmi és zenei feldolgozásai, mivel az írók,
költők, zeneszerzők különleges érzékenységük és megfogalmazási készségük okán,
valahogy mindig a lényegre tapintanak rá.
A kereskedők templomból való kiűzetése kapcsán a fülembe
cseng Kodály Zoltán 1934-ben írt csodálatos vegyes kari műve, amelynek a Jézus és a kufárok címet adta. A
szövegét, némi prozódiai átalakítással Károli Gáspár[2] 15.
századi, korabeli, számunkra már archaikus magyar nyelven megírt bibliafordításából
vette
Elközelge húsvét és felméne Jézus
Jeruzsálembe a templomba
És ott találá ökrök, juhok, galambok árusait,
És ott terpeszkedtek a pénzváltók.
És kötélböl ostort fonván kihajtá öket a templomból,
A Jézus korabeli jeruzsálemi templom külső udvarán valóban folyt
kereskedés és pénzváltás: itt árulták az áldozatokhoz szükséges állatokat és
itt váltották át az idegen pénzeket zsidó pénzre, amellyel a templomadót
megfizették. Az állatokra az áldozatbemutatás okán, a pénzváltásra pedig azért
volt szükség, mert a római birodalom bármely részéről érkező zsidó zarándokok
olyan pénzt hoztak, amelyre a császár képe volt verve. A császár képét pedig
nem lehetett bevinni a templomba. A kereskedők és pénzváltók jelenléte tehát
szükséges és természetes volt, különösen húsvét előtt, amikor úgy a távoli
országokból, mint Izrael különböző településeiről nagyszámú zarándok érkezett
Jeruzsálembe, az ünnepre.
Ha pedig szükséges volt a pénzváltók és állatkereskedők
jelenléte, mi baja volt ezzel Jézusnak? Egyetlen indoka volt „ne tegyétek atyám házát kereskedés házává!”
A mai evangélium hallatán nekünk is jó okunk van arra, hogy
az Isten házáról tegyünk középre néhány gondolatot.
Minden ókori, újkori és jelenkori népek és kultúrák
kialakítottak maguknak szent helyeket, amelyeket gyűjtő fogalommal templomnak
nevezünk.A templom szó az ókori görög – római kultúrára megy vissza,
jelentése az istentisztelet háza „istentiszteletre
körülhatárolt hely”. A latin templum szó jelentése eredetileg magaslat volt, amelyről az
augurok, a madarak röptéből jósolók, a jósmadarak röptét figyelték.
A templom szó található meg a latin eredetű kontempláció[3]
fogalomban is, amelynek a jelentése, fontolgat, tervez, szemlélődik. Innét ered
a kontempláló, elmélkedő szerzetesrend fogalom, ami, az Isten dolgairól történő
folyamatos elmélkedést jelenti.
Isten választott népe Isten parancsára, már az egyiptomi
rabszolgaságból, az ígéret földjére tartó 40 éves vándorlása folyamán, szent
sátort épített, amit birtokba vett az Isten. „Akkor felhő borította be a találkozás sátorát és az Úr dicsősége
betöltötte a hajlékot.”[4]
Az ígéret földjére történt megérkezés után Jeruzsálemben, a Sión
hegyén Kr. e. 1000 körül Salamon király
épített Istennek lakóházat, templomot.[5]
Felszentelésének központi eseménye volt, hogy ünnepélyesen elhelyezték a
templom Szentek szentjének nevezett részében a szövetség ládáját, amelyben a
Tízparancsolatot tartalmazó két kőtábla volt, amelyet Mózes kapott az Istentől
a Sinai hegyen.
„S a papok az Úr
szövetségének ládáját a helyére vitték, a templom hátulsó térségébe, a szentek
szentjébe, a kerubok szárnyai alá. … A ládában nem volt más, csak a két
kőtábla, amelyet Mózes a Hóreben beletett”.[6] Látható
jele is volt annak, hogy az Isten birtokba vette a templomot „Amikor a papok kiléptek a szentélyből,
történt, hogy a felhő betöltötte az Úr templomát, annyira, hogy a papok a
felhőtől nem tudtak bemenni, ellátni a szolgálatot, mert az Úr dicsősége
betöltötte az Úr templomát.”
Nyilván ez a jelenet lebegett Jézus szemei előtt, amikor a
pénzváltók és kereskedők kiűzésekor kiáltotta „ne tegyétek atyám házát kereskedés házává! … Írva vagyon: az én házam
imádságnak háza minden népek között.”
Azt a templomot, amelyet most Jézus megtisztít, Heródes
uralkodásának 18. évében kezdte felújítani. Ez 20 körül történhetett Krisztus
előtt. Amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, a Kr.e. 6. század
végén, a Salamon által épített,de sajnos elpusztult templomot csak szegényesen
építették fel. Heródes kedvezni akart a zsidó népnek, ezért határozta el a
templom díszes felújítását. Ez csak Kr.u. 63-64-ben fejeződött be, és alig pár
év múlva, 70-ben Titusz csapatai véglegesen elpusztították. Jézus idejében a
templom 46 éves volt, erről tudósít az evangélium, ezért a templom megtisztítása
27-28-ban lehetett.
Legvalószínűbb, hogy a pogányok udvarában történhetett. Itt
kínáltak eladásra különféle állatokat, amelyeket áldozatok bemutatására
szántak. Különösen nagy volt a kínálat a húsvéti ünnepek előtt, amikor Josephus
Flavius szerint mintegy 15 000 bárányt áldoztak fel. A zarándokok, akik nagy
távolságról jöttek Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre, itt az árusoknál könnyen
vehettek egy bárányt az ünnepléshez. Úgy tűnik, Jézus magatartása a
galambárusokkal szemben enyhébb volt. Az ő asztalaikat nem forgatta fel, csak
felszólítja őket, vigyék el innen asztalaikat. Ez valószínűleg azért van, mert
a galambáldozatokat a szegények számára írta elő a törvény.[7]
A pénzváltókra azért volt szükség, mert a templomi díjakhoz
csak a tiruszi fél sékelt lehetett használni fizetési eszközként. Az
átváltásnál ezek a kereskedők igazságtalanul nagy nyereségre tettek szert, így
Jézus haragja azok ellen fordulhatott, akik a zarándokokat tisztességtelenül
megkárosították.
Minden templom, bármilyen hitű és felekezetű vallási
közösséghez tartozzék is, valamiképpen az „imádság
háza”, az Istennel való találkozás helye.
A katolikus templomok ennél többet jelentenek. Az
eucharisztiában közöttünk lakó Jézusnak és a szentmiseáldozat bemutatásának a
szent helye. A templom elsősorban az Isten háza.
Ugyanakkor egy vallási közösség hitét, önbecsülését, élni akarását is kifejezi.
Keresztény
hitünk alapján joggal kérdezzük, szüksége van-e Istennek kézzel épített
lakóhelyre itt, a földön. Hiszen azt valljuk róla, hogy betölti az eget és a
földet. Ő több mint az egész világegyetem. Túl van a tér és az idő határain. Ha
tetszik, nagyobb a világmindenségnél, de főleg egészen más dimenzióban létezik.
Tulajdonképpen
nem Istennek van szüksége földi házra, a templomra, hanem nekünk, embereknek
alapvető szükségletünk, hogy darabokat szakítsunk ki a térből és az időből,
szent helyeket és időket jelöljünk ki és ünnepeket tartsunk. Ezzel fejezzük ki,
hogy van Valaki, aki ugyan nem része a térnek és az időnek, de aki velünk,
térben és időben élő emberekkel találkozni akar, kapcsolatba akar lépni. Sőt,
mit több mi is találkozni akarunk vele, úgy is személy, úgy is, mint Isten
népének a közössége.
Ha Isten maga
belénk oltotta ezt az igényt, ő maga is akarja, hogy templomaink legyenek.
De már a
Teremtés könyvében is azt olvassuk, hogy Jákob, aki álmában hatalmas létrát
látott, amely a mennyország bejáratához támaszkodott, a létrán angyalok jártak
fel és alá, a legfelső fokánál pedig az Isten állt, felkiált: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt
van az Isten háza, és itt van az ég kapuja”[8]
Katolikus
templomainkról azonban még ennél is többet vallunk. Krisztus ugyanis az
Oltáriszentségben szent testével egészen különleges módon is jelen van.
Egészen különös és valóságos módon van jelen a szentmisében, amit az oltáron
bemutatunk.
Jézus valóban
itt van, a templomban, valóban vár minket, valóban azt akarja, hogy fogalmazzuk
meg előtte örömeinket és gondjainkat. Jöjjünk el a templomba, amikor annak itt
van az ideje, vagy amikor erre belső indíttatás érzünk, és mondjuk el neki csendben,
egyszerűen csak azt is, hogy szeretjük őt. Bár Ő mindent tud, de mégis akarja,
várja, mintegy szomjazza a mi vallomásunkat is. Szent Pétertől is megkérdezte: „szeretsz-e engem”? Tudta, hogy Péter szereti
őt. De mégis hallani akarta tőle. És Péternek sem ártott a nagy megbízatás
előtt, ha az ismételt vallomással újra tudatosítja magában, hogy ez a legfőbb
kérdés.
A templom,
bárhol a világban, de legfőképpen itt, a saját templomunkban, legyen mindig
Istennel való találkozás helye, szélesre tárt kapu az örök boldogság felé.
Még az 1989-es rendszerváltás előtt történt, hogy egy
diákcsoport meglátogatott egy templomot, mert érdekelte őket, hogyan néz ki az
belűről. A templom bemutatása után, a helyi lelkész megkérdezte.
– Van valakinek esetleg kérdése hozzám?
Mire az egyik vagány fiatalember kihívóan, nagy hangon,
nagyfiúsága biztos tudatában, hetykén így szólt:
– Tessék már nekem megmondani, mi az, hogy szent?!
A lelkész láthatóan zavarba jött, megállt a levegő, nem
számított efféle kérdésre, így – elhárítva a válaszadást – rám mutatott:
– Ön pedagógus, mi az, hogy szent?! Nem a szentek, hanem a
szó, mint fogalom, mit takar?!
A kísérő tanár, mivel ő is ateista nevelést kapott
„visszadobta a labdát”, mondván:
– Ön a lelkész, Önnek kell megmagyarázni!
A kényes helyzetet mentendő a diákokat kísérő fiatal tanár
azzal zárta le ezt a gyerek részéről nyilván provokatív felvetést, hogy most
nem, de otthon, az iskolában majd megbeszéljük. Megbeszélték! Maguk a diákok fogalmazták
meg, hogy szent az, amivel nem engedünk viccelődni, aminek megsértésére
fokozottabban érzékenyek vagyunk, ami mindennél értékesebb az életünkben.
Ház ez a templom, ami mindennél értékesebb az életünkben.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése